Albus




Szentes Zágon fotója.

 

Mostanság olyan ez a ház hajnalban, akár egy jégverem, szóval minden napot azzal kezdek, hogy még ima előtt begyújtok a kályhába. Van egy saját fonású és – büszkén mondhatom – egészen csinos fűzkosaram, azzal szoktam kimenni a kertbe gyújtósért. Ma reggel is éppen abba válogattam a szárazabb gallyakat, mikor egyszer csak megszúrta valami a kézfejemet. Először azt hittem, egy kiálló fűzfavessző vagy szálka lehetett, de amint odapillantottam, észrevettem, hogy egy apró jégpihe olvadozott a bőrömön. Az éles kristályok gyöngyszemnyi vízcseppé lényegültek, és már épp azon voltam, hogy letöröljem, amikor újabb hideg pelyhek érkeztek, odafentről. Havazott. Gyorsan bepakoltam hát a rőzsét, és visszajöttem a házba. De miután tüzet raktam, a házioltár helyett ismét csak a kertben találtam magam, hátravetett fejjel. Nem tagadom, mindig is lenyűgözött, ahogy ezek a szénfekete kis szemcsék, melyek telepettyezik a tompán derengő eget, a földre hullva egyszerre megtisztulnak, s akár a finom púder a nemes hölgyek arcát, úgy fedik el ezt az ocsmány sarat, melyben nap mint nap caplatunk. Amolyan megváltás ez, s persze tudom én, hogy érzelgősen hangzik, de hát mégiscsak ilyen a karácsony hava.

 

Mélázgatok, s elkerülhetetlenül felrémlik az első karácsonyünnep, melyet itt, a remeteségben töltöttem. Csupán novícius voltam még, és – most már bevallhatom – az is inkább csak küllemre. Bizonyságul elég, ha arra a gyerekes csalódásra gondolok, mellyel azon az évekkel ezelőtti, sötét hajnalon ébredtem. Dölyfös suhancként hitvány mód eszembe sem ötlött, hogy a Megváltó születésének napját másképp is meg lehet ülni, mint ahogy én addig megszoktam. Igencsak a szívemre vettem hát, amikor mestereink aznap is ugyanazon a korai órán vertek fel minket, akárcsak máskor. Emlékszem, milyen keserű ízt éreztem a számban, miközben társaimmal együtt felsorakoztunk, hogy aztán néma rendben végiglépdeljünk a káptalanterembe vezető fagyos folyosón. Mintha éles jégszilánkot döftem volna a mellembe, oly mardosóan vágyakoztam az otthon pompája után, amely – döbbentem rá, talán akkor először – örökre elveszett. Mai fejjel már egy lyukas garast se adnék az egészért, de azon a reggelen majd’ belepusztultam a rideg űrbe, mely ott tátongott bennem s köröttem mindenütt.

 

Nem számított, hogy a szokásos misét ezúttal ünnepinek titulálták, a celebráló prior atya latin mormogása ugyanolyan semmitmondónak tűnt, mint mindig. Nem imádkoztam. Az előírt részeknél a többiekkel együtt magam is letérdeltem ugyan a hideg kőpadlóra, s akárcsak ők, én is összefontam dermedt ujjaimat, de az imaszöveg felmondásakor csak tátogtam. Nem éreztem, hogy hálásnak kéne lennem. Épp ellenkezőleg. Ahogy lopva végigpillantottam rendtársaim fegyelmezett, merev ábrázatán, csak arra tudtam gondolni, legyen bármily súlyos is a bűnöm, ennél nagyobb csapást nem mérhet rám az Úr. Szánalmas voltam, hát hogyne. De akkor még annyira sem ismertem Őt, mint most.

 

A szertartás végeztével, mint rendszerint, a prior atya tételesen sorolni kezdte, kinek mi a teendője a nap folyamán. Addigra nyilván beletörődtem, hogy ez a télünnep az én fogalmaim szerint nem lesz az, így lélekben már fel is készültem valami unalomtól terhes, monoton munkára, teszem azt, hósöprésre vagy ágyneműjavításra. A prior atya majdnem a sor végére hagyott, ám mikor odáig ért, valami egészen mást osztott rám. Utasított, hogy harmadmagammal ereszkedjünk le a remetedomb tövében elterülő tóhoz, és a jegébe léket hasítva halásszuk ki a szentesti vacsorának valót. Nem mondom, ez meglepett, ugyanakkor fel is derített kissé. Persze nem az étekről volt szó, tudtam én, hogy kár lenne igazi lakomára számítani, ám a lehetőség, hogy ha csak néhány órára is, de magam mögött hagyhatom a remeteség néma falait, cseppentett belém némi jókedvet.

 

Fagyos egy telünk volt. Emlékszem, úgy ropogott talpunk alatt a jeges hó, akárha törött üvegen jártunk volna. Lefelé haladtunk a domboldalon, s a völgyben hullámzó köd egyre jobban homályba vonta köröttünk a tájat. Az élesen szikrázó nap előbb érmenagyságú koronggá halványult, majd végleg eltűnt a szemünk elől. Kis idő után már alig tudtuk elválasztani az eget a földtől; tompa világosságban úszott minden. Támpontot csupán a remeteséget övező erdő csupasz vadgesztenyefái nyújtottak. Szürke törzsük merev kolosszusként bújt elő a ködből, épp csak egy pillanatra, hogy aztán hamar vissza is olvadjon oda. Nem vettem észre, mikor történt, bizonyára lassan, lépésről lépésre szállt meg az a gyermeki nyugalom, ám egyszer csak azon kaptam magam, hogy dudorászom. Valami karácsonyi dalocska zengett lágyan a torkomban; a Mama játszotta zongorán, még régen, abban a másik életben. Tényleg nagyon halk volt, lépteink sokkalta erősebb zajt csaptak, társaim mégis lepisszegtek. Vétettem rendünk zord méltósága ellen. Nyilván.

 

Elértük a domb aljába vezető ösvény végét. A köd tán ott volt a legsűrűbb, egyedül az uradalmi malom ablakában vibráló mécsvilág bírt áttörni rajta. Nem láttuk, de tudtuk, a méretes lapátkerék kiemelve, dologtalanul várta, hogy a keményre fagyott patak újból megeredjen s megforgassa. Eszembe is jutott, hogy ilyen ez, a dolgok télen, akár a halottak. Örültem, hogy nem arrafelé vitt az utunk; a jól ismert malomház túl fájó emlékeket idézett. Na persze – tehetem hozzá rögtön –, nem mintha a tó kellemesebb színhely lett volna. Sőt.

 

A tó, melyet a malom patakja táplál, eredendően nádlepte ingovány volt, csupán később, valamelyik ősi Görénváry rendelkezésére mélyítették valódi állóvízzé. Azóta is a bárói család birtokához tartozik, de rendünk – az uraság kegyelméből – szabadon halászhat rajta, amikor csak akar. Így, mikor ráleltünk a megfelelő helyre, minden további nélkül kisétáltunk a jégre, és nekiláttunk a lékhasítás fáradságos műveletének. Kellően fel voltunk szerelve, vittünk magunkkal baltát, csákányt s feszítőalkalmatosságot, mégis nehezen ment a munka. A jég nemcsak vastag, de csúszós is volt; oly ügyetlenül mozogtunk, akár egy újszülött borjú, többször majdhogynem seggre estünk.

 

– Kár, hogy nincsen korcsolyacipőnk – jegyeztem meg, ám a többiek lehurrogtak, mondván, úri hóbort, s amúgy is a kezem járjon inkább.

 

Én viszont nem tudtam kiverni a fejemből, milyen szép is az, pengeélen siklani. Erőlködés nélkül is sebesebb lehetsz, mint a leggyorsabb futó; kanyaroghatsz, pöröghetsz, és szállhatsz hátrafelé úgy, hogy közben előre taposol. Ha elég merész vagy, csinálhatsz nehezebb kunsztokat. Nem kell félni, ha baj van, elkap a Mama, ha pedig sikerül, úgy tapsol meg, ahogy senki más. Szinte súlytalan vagy, s mikor lenézel a tükörjégre, valóban azt hiheted, a világ közepén lebegsz. Alattad ugyanaz az ég ragyog, mint feletted, és ott vagy te is megint, csak épp fordítva, s tán még boldogabban.

 

– Ne bámészkodj, ebadta, hanem húzzad! – lökött oldalba az egyik társam.

 

Csakugyan, időközben sikeresen kivágtunk egy jó nagy jégdarabot, s már csak az volt hátra, hogy kiemeljük. Mind belevágtuk a szerszámot, melyet épp a kezünkben tartottunk, majd jó erősen húzni kezdtük. Sokat vesződtünk, de megérte. Végül ott tátongott előttünk a lék, benne a tó állott vize, abban meg az álmos halak.

 

– A jó büdös kurva Ist…! – kiáltott fel hirtelen az egyik fiú, ám még idejében elharapta a káromlást.

 

– Mi a baj? – villantotta rá feddő tekintetét a másik.

 

– Na, szerinted mit felejtettünk ki? – felelt emez kérdéssel a kérdésre. – Hoztunk ám mi mindent, csak épp a lényeg maradt el. Vagy mondd, hogyan viszed haza a halakat kosár nélkül? Már ha egyáltalán fogsz valamit, ami elég bajos zsineg és horog híján.

 

– Igaz – morogta erre a másik kelletlenül. – Nincs mit tenni, mi ketten visszamegyünk a hiányzó holmiért. Te pedig – és ekkor énrám mutatott – itt maradsz, hogy jelezhesd, hol is hagytuk a léket ebben az istenverte ködben. Már bocsánat.

 

Elindultak, s világos csuhájukban pillanatokon belül úgy belevesztek a hidegbe, mint két kísértet. Igaz – ha jobban meggondolom –, inkább én tűnhettem annak, magamra maradva. Nem szerettem az ilyesmit, ám egy ideig türelemmel viseltem. A jégvágás megerőltető volt, alaposan beleizzadtam. De ahogy múltak a percek, a bőrömön csorgó veríték kezdett megdermedni, és kegyetlen reszketés tört rám. A fejemre húztam a csuklyát, megdörzsöltem a karomat, még topogtam is egy kicsit. Mit mondjak, nem sokat használt. Igyekeztem valami kellemesre gondolni, hogy ha már valójában nem lehet, akkor legalább lélekben járjon át egy kis meleg. Felrémlettek azok a régi karácsonyi bálok, a zene, a tánc és az a sok finom étek. Mi is halat ettünk, ámde megadtuk a módját. Volt zsírban pirult süllő citrusgyümölccsel, omlós húsú harcsa paprikás levesben, s ponty is, mely tejfölös savanyúmártásban fürdött. Az volt az igazi lakoma, nem úgy – és ezt mind a mai napig így tartom –, nem úgy, mint itt, a remeteségben, ahol, ha nagy ritkán kapunk is halat, azt sótlan vízben főzik, s mindig posványízű marad.

 

Fertályóra elteltével a testi hideg elsöpört minden derűs képet. Elkezdtem körözni a lék peremén, ám nem sokra rá arra lettem figyelmes, hogy megállok, és belebámulok az ütemesen lötyögő vízbe. A méregzöld léből dögletes iszapszag párállott, de én egyre csak néztem. Minuták peregtek le, mégis ólmos lassúsággal fogtam fel, hogy ha van is a jég túlsó oldalán egy másik világ, az nem olyan, mint amilyennek korcsolyázás közben tűnik. Nincs odalent más, csupán fagyos sötét és fullasztó halál. Néztem a léket, s a Mamára gondoltam. Meg persze arra, hogy igaza volt apámnak, amikor azt mondta, bárcsak inkább én vesztem volna bele.

 

Feltámadt a szél. Csípős volt, de legalább hozott némi zajt abba az üres téli csendbe. Lehunytam a szemem, és igyekeztem szabályosan lélegezni, hogy megnyugodva visszatérhessek a jég feletti valóságba. Ám mikor éppen sikerült volna, az addig zavarosan sziszegő szél egyszerre értelmes szavakat súgott a fülembe. Először nem akartam elhinni, de amikor másodszor is hallottam, már megbizonyosodtam: valaki közeledett felém a ködben, egyedül. Női hangja volt, amellyel engem hívott. Vagyis hát egy nevet, melyet már rég nem használtam, de egykor valóban engem jelölt.

 

Szólítgathatott volna akár maga az erdei boszorkány is, akiről a Mama szokott mesélni, ám benne akkoriban még nem hittem, hát nem gondoltam rá. Amúgysem ő volt az. Csak majdnem. Ahogy egyre közelebb jutott hozzám, olybá tűnt, mintha maga a köd öltene lassacskán emberi alakot, mely kezdetben fakó volt ugyan, de pillanatról pillanatra élesebbé vált. Aztán pár lépésre tőlem hirtelen megtorpant. Nem számított, mert onnan már jól láttam. Egy sötét köpenybe burkolózó, fiatal nő volt az, kinek arcát sosem téveszteném el.

 

– Júlia? – kérdeztem mégis, bizonytalanul.

 

– Pál úrfi? – kérdezett vissza ő, elcsukló hangon.

 

Júlia volt, a molnár leánya, hús-vér valójában. Tudom, hisz azonmód magamhoz szorítottam, tán még a léket is átugorva, hogy hamarabb odaérjek. És ő viszonozta az ölelést, ami – meg kell mondjam – oly örömöt szerzett, mint semmi az azt megelőző évben.

 

Fogalmam sincs, valójában mennyi ideig álltunk ott a jégen összeborulva, csak arra emlékszem, hogy egy végtelennek tűnő pillanat múltán kibontotta magát a karomból, és rám emelte a tekintetét:

 

– Megleltelek – suttogta.

 

Néztem azt a gyönyörű, mélybarna szempárt, s a szeretet meg a bú mellett észrevettem benne valami hirtelen kelt reményt is, amelyről már abban a minutában tudtam, hogy majd össze kell törnöm. De még nem volt szívem. Nem akartam.

 

– Honnan tudtad? – csak ezt bírtam kipréselni magamból.

 

– Amikor eltűntél – szólalt meg kis szünet után –, égre-földre kerestelek. De nem voltál sehol. Később hallottam, hogy az uradalmi cselédek arról suttognak, beléptél a rendbe.

 

– Persze nem hitted, ugye? – mosolyodtam el halványan.

 

Lehajtotta a fejét, így nem láthattam, viszonozta-e.

 

– Éppen te, aki mindig is gúnyt űzött a csuhásokból? – kérdezte. – Hát ezt csakugyan mesebeszédnek tartottam. Egészen addig, míg ma reggel kinéztem az ablakon, s megláttalak így, csuhában. Először azt hittem, a szemem káprázik, hisz oly sokáig minden fiúéban a te arcodat véltem felfedezni, de aztán rájöttem, nem véletlen, hogy épp ma, Szenteste történt. Az Úr rendelte így.

 

Észre se vettem, hogy beszéd közben finoman átkarolt, és kivezetett a partra, el a léktől, melyről tán csak ő tudta, mit is jelent valójában. Átvágtunk a partmenti ösvényen, majd besurrantunk a fák közé. Pár lépés után ráleltünk egy széles, hólepte tuskóra. Júlia lecsatolta fekete köpenyét, azzal takarta be, hogy leülhessünk. Először nem akartam, de láttam, hogy fázik, szóval mégis melléje bújtam, s úgy melegítettem világos csuhámmal.

 

Sokáig ültünk ott szótlanul. Akkoriban kezdtem szakállat növeszteni, melynek kusza szálaira a nagy hideg miatt kicsapódott a dér. Ő azt babrálgatta csinos kis ujjaival, de nem önfeledten. Láttam rajta, kérdezni akar valamit, csak még nem tudta, merje-e.

 

– Mondd meg – szánta rá magát végül –, miért tűntél el.

 

Hitetlenkedve néztem rá, de a szeme elárulta, hogy tényleg nem értette. Tudtam, válaszolnom kell, de persze nem ment az olyan könnyen. Jó egy minutába került, mire valahogy kinyögtem:

 

– Ábel miatt.

 

Mondd, Uram, miért van az, hogy ahányszor szólok róla – még ha csupán írásban is –, rögtön elém villan annak az elátkozott vadászatnak a képe, s a barátomé, aki egyszer csak elterült a földön?

 

– Meggyászoltam én is – bólintott a lány. – Természetes, hogy fáj, hogy nincs többé. Ám ez még nem ok arra…

 

– De igen! – fojtottam belé a szót. – Ami történt, az elég.

 

Éreztem, ahogy tűzforró tenyerével végigsimított az arcomon.

 

– Hiszen baleset volt – suttogta. – Nem te tehetsz róla. Az Úr akarata.

 

Na persze – gondoltam –, mindig minden az Úr akarata. Csak épp néha az enyém is. Azóta sem tudom lemosni a kezemről a lőpor savanyú bűzét, de mégis hogyan mondhattam volna el Júliának, mit tettem igazából, és hogy ő volt az oka?

 

Nem mondtam hát semmit, helyette inkább magamhoz húztam, és megcsókoltam. Reméltem, hogy a test öröme majd elmossa a lélek búját, mint ahogy annyiszor megtörtént már lopott pásztorórákon. Ösztönösen mozogtam, és ő is. Emlékszem, milyen határozottan fejtette le rólam a csuhát, s hogy miközben a gombjaival matattam, előre azon merengtem, milyen leírhatatlanul csodás érzés vár rám.

 

Később, a tanulmányaim alatt olvastam egy bencés szerzetes történetét, aki észak-itáliai kalandjai során hasonló helyzetbe keveredett egy parasztlánnyal. Gyönyörű textus volt, teletűzdelve a Szentírás legodaillőbb igéivel. Az Úr viszont úgy rendelte, hogy az én talentumommal sose fogok olyat írni. Hiába ismerem az érzést, szavaim nincsenek rá. Habár, ez esetben nem is kell, hogy legyenek.

 

Beletúrtam Júlia gesztenyeszín hajába, és szétziláltam azt a csinos fonatot, melyen bizonyára vagy fertályórányit dolgozott. Csókoltam a száját s a nyakát, simogattam a hátát, a combját, markoltam a mellét. Ő hasonlóképp tett énvelem. Minden olyan volt, mint régen. És mégsem. Percekig tartó heves vergődés után rá kellett döbbennem, milyen kegyetlen is az Úr, ha a büntetésről van szó. Senki más nem intézhette volna úgy, hogy majd’ egyesztendőnyi vezeklés után testileg és lelkileg is kudarcot valljak; hogy egyszerre akarjam mindennél jobban, s mégse álljon fel.

 

Sírni tudtam volna tehetetlen dühömben. S talán csakugyan könnyeztem, mert úgy tűnt, mintha vékony jégfolyó dermedne az arcomra. Júlia persze átkarolt, és bizonygatta, hogy nincsen semmi baj, bárkivel megeshet az ilyesmi, biztos csak a hideg miatt, de hangja üresen, minden meggyőződés nélkül csengett. Ő is tudta, hogy miképp a találkozásunk, úgy ez sem lehet véletlen. Ölelt még, de már nem szorított. A keze fagyos volt, és én soha többé nem éreztem magamon forró leheletét.

 

Ezek után már nem telt sok időbe meghallani, ahogy társaim – immár kosarakkal, zsineggel és horoggal felszerelve – visszatértek. Bár nem láttam őket, biztosra vettem, hogy erősen bosszúsak, amiért nem találtak a helyemen.

 

– Albus testvér! – szólongattak valahonnan a ködfelhő mélyéről. – Merre kujtorogsz, ebadta?!

 

Júlia, akár egy félénk veréb, felrebbent mellőlem, és sebtében öltözni kezdett. Közben kérdő pillantást vetett rám:

 

– Albus? – Igazából nem is érdekelte.

 

Feltápászkodtam, hogy én is helyreigazítsam az öltözékem.

 

– Igen – feleltem. – Albus.

 

A fejemre húztam fehér csuklyámat, és búcsút intettem. Azzal mindketten tettünk egy lépést hátra, egyszerre tűnve el egymás szeme elől.

 

 

Most, sok esztendővel később, mikor újra felvirradt a karácsonyünnep reggele, még mindig nem tudom, miért is történt, ami történt. Az Úrnak bizonyára megvannak a saját mozgatói, én azonban nem tehetek mást, mint hogy leírom a magaméit, aztán pedig elsüllyesztem őket az asztalfiába, méghozzá jó mélyre. Különben is, harangoznak, s az ablakban már ott vár a szokásos halétek. Szétfőtt és íztelen, mint mindig, de ugyan mit számít? Majdcsak elfalatozom, miképp testvéreim is a refektóriumban; fegyelmezett, merev arccal, hisz immár tudom, hogy az nem a ridegség jele, hanem a visszafogott áhítaté, épp úgy, ahogy az Úr szereti. És mikor végeztem, talán újra kimegyek a kertbe, nézni a hóesést, és addig állok majd fehér csuhámban a fehér ég alatt, a fehér földön, a fehér falak közt, míg eggyé nem válok a pelyhek zizegésének fehér zajával. Mert rég nem vagyok Pál úrfi, de valójában már Albus testvér sem akarok lenni.

 

 

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgat filozófiát.