Állandó készenlétben




 
 
Mizsur Dániel: Karc. FISZ Könyvek – Apokrif Könyvek, Budapest, 2017.

 
 
Beleköltözni egy kíméletlenül kiszámított karcolásba. Keményre járt talpakkal tökéletesre csiszolni a járhatatlan utakat. Majd lerántani a leplet arról, amit bárki tökéletesnek mond. Meggyónni minden menekülést és végül beismerni: felesleges. Leveleket szórni a folyó örvényeibe, és várni, amíg egytől egyig partra vetődnek. Megérkezni valahova, és rájönni, hogy a világ összes többi pontján nem vagyunk jelen. És átlátni azt, hogy a jelennemlét és a hiány között hol húzódik a határ. „Egy pillanatra elhinni, hogy tisztán távozhatunk.” (Utolsó évszak)

 

Mizsur Dániel kötetében az urbanisztikai gyanakvás és kétely állapotait tárja az olvasó elé, városok állandó lüktetéseit és újrarendeződéseit. Olyan tapasztalat belemerülni a szövegekbe, mintha „folyton ott állnál a kifoszthatatlan látvány előterében” (Nincs már, aki kimentse). Tranzitpillanatokat merevít ki, apró gesztusokba tömöríti az állapotok közötti átmeneteket. Megállás nélkül figyel, leltároz, számon tart és fókuszál. Egyetlen lélegzetvételbe sűrítve látványosan hosszúra nyújtja a reccsenés előtti másodpercet: pattanásig feszülő érzékekkel készít fel a törésre. És bár látszólag otthonos tereket épít fel, de voltaképp semmi sem az, aminek látszik, csupán nagyon hasonlít önmagára. Csomagol, pakol, rendezgeti, mit is vigyen magával az útra.

 

Mindegyre ott matat a szövegek közt a készülődés kényelmetlensége, minden találkozás feszélyezett. Nem enged nyugodtan berendezkedni egy szituációba: elkerülhetetlenül és fenyegetően közelít az indulás kényszere, és mindig marad valaki, akitől elfelejtünk elbúcsúzni. „visszatéríthetetlenül múlik az idő” (Egyszerű fénysáv). Azonban mégsem fordul át a reménytelenségbe: tisztában van azzal, hogy ahány út, annyi eltévedés, de ismeri jól a különbséget az eltévedés és az elveszés között. Felkészülten érkezik meg az utazásba, az úton levés városába, hogy végül nevet adjon neki, mert ami megnevezhető, attól kevésbé rettegünk. És ahol szűnni látszik a félelem, az már akár nevezhető otthonnak is.