Álljunk meg egy szóra Egyed Emesével




Október 5-én este a Bulgakov kávézóban az E-MIL Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatának vendége Egyed Emese költő, egyetemi tanár volt, akivel ezúttal is László Noémi beszélgetett.

 

A beszélgetőtársak közti bensőséges viszony az egész est folyamán érezhető volt: Egyed Emese középiskolai tanára volt Lászlónak, majd a kilencvenes évek elején mindketten csaknem ugyanabban az időben kezdték egyetemi pályafutásukat – László magyar szakos diákként, Egyed tanársegédként, így  a tanár-diák viszony nem szűnt meg. Ráadásként az Utunk/Helikon szerkesztősége is egy csomópont, hiszen a nyolcvanas évek végén Egyed eleinte „másodkorrektorként”, majd később művészeti szerkesztőként dolgozott az Utunknál. Szerkesztői munkájának rövid ideje ellenére mai napig főmunkatársként tartják számon a lapnál.

 
Egyed derűsen mesél: számára lelkész nagyapja egy rendkívüli hitbéli szabadságot adott. Szívesen emlékezik vissza nagyapjának hivatástudatára, a falusi papilakra, amelynek tornácát – mint utóbb kiderült – maga Kós Károly tervezte, és a ház körüli kalandozásokra, barangolásokra. László egykori tanárnőjének ugyanazt a kérdést teszi fel, mint egy korábbi beszélgetés alkalmával bátyjának, Egyed Péter filozófusnak: melyek voltak a kedvenc gyerekkori olvasmányai? A válasz nem érkezik egyből – a nagyszülői ház kapcsán elmeséli, hogy a papilak afféle könyvtárként működött annak idején, ahol például a nők hozzájuthattak még a Dolgozó Nő/Nők Lapja lapszámaihoz is. Bátyja kedvence a Háború és béke, s noha ő is olvasta ezt, leginkább Balzacot, Mikszáthot, Móriczot és Jókait eleveníti fel, már idejekorán, hatodikos korából is.

 
 

 
Arra, hogy az ember költőnek születik-e vagy azzá válik környezeti hatások kapcsán, Egyed nem tud pontos választ adni (nem is létezik ilyesmi), viszont a felnőttek makacssága és a nyelvvel való különös viszony képezik számára a szépírói indentitást. Ennek kapcsán elmesél egy történetet egy nagyon szerény körülmények között élő hölgyről, aki a legnagyobb nehézségek árán is, de kitartással és bátorsággal, kisvárosi elszigeteltségben, támogatás nélkül is folytatja a versírást, amely számára példaértékű.

 
A tehetséges emberek bátorítása és saját költészetének alakulása hasonló mederben folyt le. A nyolcvanas évek végén bátyja mutatta meg Bajor Andornak a verseit, illetve első alkalommal Székely Jánoshoz küldte el a szövegeit. Abban a pillanatban, amikor nyomtatásban látja az ember a szövegeit, teljesen másként viszonyul az irodalomhoz – tette hozzá, ugyanakkor a mai fiatal irodalomnak nagyon örül, mert eleven, remek, érdekes és játékos az, ahogyan a nyelvet mozgásba hozza. Az iskolában és az egyetemen való tanítás közti különbséget abban látja, hogy míg az iskolában szinte naponta találkoznia kellett a diákokkal, valamiképpen érdekessé tette az órát „hogy ne utálják meg nagyon”, az egyetemi oktatásban viszont látja a diákok túlterheltségét, kedvetlenségét. Azonkívül nem találja magát szórakoztatónak az egyetemi közegben, a nagy létszám pedig valamiféle elidegenedést és óvatosságot vált ki belőle, de természetesen voltak már szemináriumsorozatok vagy tanulmányutak, amelyek a lehető legjobban sikerültek.  A beszélgetés alatt Egyed legújabb verseskötetéből, a Paianból is felolvasott, amely az idén jelent meg a Lector kiadónál.

 
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter