Álljunk meg egy szóra László Noémivel




László Noémi évek óta vezeti az Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozatot az E-MIL szervezésében – elmondása szerint olyan volt számára ez a három év tapasztalat, mint egy egyetem, rengeteget tanult közben és számtalan könyvet olvasott emiatt sok kiváló szerzőtől. A kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, május 13-án este héttől ezúttal a beszélgetéssorozat házigazdája volt a meghívott, a költővel Karácsonyi Zsolt, az E-MIL elnöke beszélgetett.

 

 


 

Természetesen már a beszélgetés első mozzanataiban feltört a kuncogás – hiszen milyen lenne, ha László Noémi, szokásához híven, előre bekészített kérdésekkel és improvizációval szépen meginterjúvolná magát. Karácsonyi Zsolt viszont érzékeny kérdésekkel fordult a szerzőhöz – azt hiszem, az erdélyi magyar irodalmi élet egy meghatározó szegmenséről kaphattunk összegzést, visszatekintést, illetve betekintést is a műhelymunkába. Noha László Noémi számára korábbi E-MIL elnöksége némileg kudarcot jelentett, hiszen inkább anyukának érezte magát, mint vezetőnek (bár miért is zárná ki egymást a kettő?), tisztábban látja a szervezések és közéleti szereplések mikéntjét. Érdekes módon László leginkább arról beszélt, hogy mi az, ami ő nem volt, nem tud lenni vagy nem akar lenni, s ebben a tagadásban a beszélgetés során valami mélyről feltörő igenlést lehetett inkább érezni. Hiába mondta, hogy nem a szó szoros értelmében közszereplő, mert mégis ő az, aki a magyar nyelvterület összes szegletéből nyitott szívvel és füllel várja a kortárs irodalom meghatározó alakjait. Hiába érzi úgy, hogy nem való vezetőnek, aki a kompromisszumokon keresztül vezet egy irodalmi intézményt, mégis tűpontosan mondja ki egy vezető szerepét: aki A-t is mond, B-t is csinál és C-t isleír. És hiába érzi úgy, hogy az Álljunk meg egy szóra-ra egyszerűen nem tudott nemet mondani, akkor is ez az egyik legnépszerűbb beszélgetéssorozat Kolozsváron.

 

László szerint az élete egy „hajmeresztő improvizáció”, nincsenek tervei. Ezért verset sem úgy ír, hogy előre tudja, majd kötet lesz belőle. Ugyanakkor az inspiráció számára életkorhoz és elmeállapothoz kötődik, a kötet megszületéséhez kitartás, ambíció kell – az ihlet egyelőre csak a tehetség szüleménye. A költészethez való viszonya intenzív: az első élménye Kányádihoz és Weöreshez fűződik, amikor ugyanis a húgával ketten a szőnyegen ülve ordítva mondták a Weöres-verseket. Ehhez az elemi üvöltéshez, ritmikához, testi élményhez kapcsolja mai napig a költészetet – még a prózavers gondolatritmikájában is kell, hogy legyen valami elementáris erő, ami az olvasóra hat. Ezért meggyőződése, hogy a vers nem „szöveg”, hanem valami azon túli dolog, mágikus hatású szövődmény. „Az nem vers, amit eladnak neked, és nem érzel semmit” és „ha elolvasod, és nem érted, de érzel valamit, akkor az már vers” – itt, azt gondolom, kicsit megfogózkodhatunk.

 

 

 

Karácsonyi Zsolt arra is kíváncsi volt, hogy László Noémi számára mit jelent Kolozsvár, a szülővárosa, illetve milyen utakat lehet bejárni a városban és a versben is. László monostori gyerekként nőtt fel, egy ízig-vérig „proli” – ahogy magára hivatkozott –, a lakótelepi felfedezések és sorra költözések elkövetője és elszenvedője. A belváros megismerése a Brassai Sámuel líceumba való bekerülésével kezdődött – ide mai napig gyakorta visszaálmodja magát. A felfedezőutak és tévelygések, mászkálások a versírásban is megmutatkoznak – hisz abban, hogy a hirtelen és céltalan elindulás is eljuttat valahova, hiszen a versnek is számára mindig valahol ki kell lyukadni.

 

Az est felolvasással zárult, László Noémi eddigi út-és kincskereséseiért, de legfőképp életművéért, közéleti tevékenységéért, valamint a nemrég megjelent Bodzabél című gyermekvers-kötetéért Méhes György-nagydíjban részesült.
 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter