Álljunk meg egy szóra Márkus Barbarossa Jánossal




„Semmit sem kell, csupán meghalni” – felelte Márkus Barbarossa János, amikor arról kérdezte László Noémi az Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozat július 6.-i állomásán, hogy mit jelent életművésznek lenni. Azt gondolhatnánk, olyasvalakiről lenne szó, aki a jég hátán a semmiből is megél. Ezzel szemben Barbarossa inkább arra élezte ki gondolatmenetét, hogy az életet művészetként és a művészetet életként felfogni számára kedvesebb, mivel saját káoszának rendjét egyedül ő maga szabja meg. Ezenkívül sosem ismerhetjük őt boldogtalannak, hiszen célja, hogy olyasmivel foglalkozzon, ami boldoggá teszi.

 
 

 
Kétségkívül kevés az az ember, aki ilyen életcélokkal rendelkezik. Márkus Barbarossa János szinte megállás nélkül mozgásban van több helyszín és életforma között: hangszerkészítő, restaurátor, zenész, költő, író és a bécsi Dorotheum aukciós ház szakértője műkincsek viszonylatában. Ezeket a foglalkozásokat és titulusokat annak köszönheti, hogy mindvégig megtartotta az inasmesterség iránti szeretetét, és mai napig úgy tekint a fölsoroltakra, mint tanulási, fejlődési lehetőségekre. Így tehát nem mulasztotta el megjegyezni, hogy az iskola (szigorú intézményrendszere) őt valójában csak akadályozta abban, hogy valamit igazán meg is tanuljon. Jobban érdekelte az, hogy egykori angoltanára zenész lévén lekísérte a gyereksereget a pincébe, hogy ott majd angolul irányítva az órát zongorázni tanítsa őket. Ugyanígy jobban járt, ha fémmetsző és kalapkészítő műhelyekben leshetett el valamit a mesterségek fortélyaiból.

 
Barbarossa a hetvenes években egyfajta erdélyi Bob Dylanként működött, hozzávetőlegesen ötszáz dalszöveg szerzőjévé vált, protest songjait viszont a rendszer értelemszerűen nem tűrte, ezért aztán a nyolcvanas évek elején ki is irányították az országból. A nagyváradi Metropol együttes alapításában is részt vett ugyan, viszont kiskorú lévén nem járhatta az országot a többiekkel, így aztán ki is maradt belőle, de az együttes tagjaival megtartotta később is a kapcsolatot. A zenéhez fűződő szoros viszonya abban is megnyilvánult, hogy már korábban is közölt írásokat (például zenekritikákat) álnéven, főként az Utunk hasábjain, s nem csak a kilencvenes évektől kezdődően. Versesköteteit viszont provokáció miatt adta ki, a gyerekei vették rá, hogy végre közölje őket. Maga Bob Dylan Nobel-díjának örült, és nem is lepte meg őt, hiszen a beatköltészet legnagyobb alakjának tartja.

 
 

 
A folyamatos úton levésben viszont az is benne van, hogy az embert minduntalan valaminek címezik: egyszer őt „ausztriai magyar költő”-ként konferálták fel, amivel nemigen tudott mit kezdeni (vö. „Burgenland még Székelyföldnél is rosszabb”), főként ha például Liszt Ferenc alakjára gondol. A zeneszerzőt az osztrákok sosem tekintették magukénak, noha Liszt egy szót sem tudott magyarul. Ha pedig Tubák Csaba, a Párizsi (Magyar) Műhely tagja a tét, ott sem lehet olyan szószerkezeteket használni, mint „a Bécsben megszületett párizsi magyar irodalom”. Így tehát Magyarországot is átmeneti helynek, átutazó terepnek tekinti, és a magyar irodalomhoz való tartozást sem köti helyhez.

 
„Az élet elébem hozta a mestereket, és én nem tudtam, hogy kik azok”– mondta arról, hogy voltak-e irodalmi mesterei, ha már inaskodásról beszél. Az idők során sok kiváló irodalmárral találkozhatott (pl. Deréky Pál), de „hozzájuk kellett olvasson”, hogy tudja, kik ezek az emberek. Mellékesen azt is megjegyezte, hogy Umberto Eco személyesen mondta neki, hogy az irodájában legalább huszonöten dolgoznak. Ebből kifolyólag az inaskodás és a csapatmunka összeforr, például a Dorotheumban már rájött, hogy mondjuk Rubensnek voltak bérfestői, akik például az eget festették a tájképeken – ezek közül már többet is azonosíthatunk műtárgyak esetén.

 

 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter