Álljunk meg egy szóra Sántha Attilával




Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov Café rendezte Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán Sántha Attila költő, irodalmárral beszélgetett László Noémi.

 
A beszélgetés elején László Noémi bemutatta a meghívottat, és felelevenítette, hogy Sántha valahogy mindig is tudta, hogy ő költő, már első versei megírása előtt is. Hogy miért érezte úgy, azt nem tudja megmondani pontosan, de talán eleve elrendeltetésszerűen ezért lett a világra születve. Ezt kiegészítette azzal, hogy egy fehér tinccsel a hajában született, ami szintén jel lehetett, hogy „valaki lesz belőle”. Nem sámán, vagy táltos, hanem költő.

 

Ezután a a moderátor Sántha irodalmi debütálása és az első kötete megjelenése közötti tíz évre kérdezett rá, hiszen első publikálásakor (1985-ben az Utunkban) László Noémi még hatodikos volt, ugyanakkor debütáló köteteik egyszerre jelentek meg. Sántha elmondta, hogy a kettő között előbb az egyetemi felvételivel foglalkozott, ami végül harmadjára sikerült, hiszen akkoriban még csak 7 hely volt évfolyamonként, majd a rendszerváltás utáni nagy szabadságban való tenni akarás kötötte le. Az addigi költészetét akkor „lenullázta”, utólagos visszatekintéssel, mint mondta Farkas Árpád utánérzései voltak az addigi verseinek. Ekkoriban indultak különböző írói csoportosulások, és próbálta meghatározni magát, mint költőt: az ősköltészet irányába akart elmozdulni, melyben a képek, a groteszk meg a bizarr dominál.

 
 

oznor

 

Bár ő is volt sorkatona, pályatársaival ellentétben nem merített az akkori élményeiből a műveihez, hiszen nagyon a megúszásra ment, próbált nem feltűnni, csak várta, hogy minél hamarabb vége legyen. Ez annak tekintetében is érdekes, hogy legutóbbi kötete a Razglednicák viszont háborús katona történeteket tartalmaznak. László Noémi arra kérdezett rá, miért lehetséges, hogy az ősei történetét ennek ellenére megírta. Ezek a történetek, válaszolta Sántha, szép, kicsi kerek történetek, melyek olyan sűrítettek és pontosak, hogy sem hozzáadni nem kell, sem elvenni belőlük, pusztán leírni. Ez késztette őt arra, hogy kötetbe foglalja ezeket.

 
A tudatos stílusváltásra visszatérve Sántha elárulta, hogy valahogy csak féltudatos volt ez a váltás, hiszen a rendszerváltás utáni szabadságban nagyrészt magától változott meg, érezte, hogy más verseket kell írjon, mint előtte. Ráadásul a 90-es években úgy érezte, hogy a magyar irodalom egy-két kivételtől eltekintve nem neki való, nem megy át neki. Voltak egyik oldalon a klasszikusok, másik oldalon pedig az Esterházy, Nádas képviselte szövegirodalom, amit ő egyszerűen nem tudott olvasni. Esterházy Fuharosok könyvét vagy tízszer is elolvasta, de úgy érezte, hogy teljesen más irányba viszik az irodalmat, nem arról szólnak amiről kellene, a lét értelmetlenségéről beszélnek, ami szerinte helytelen hozzáállás. Ezzel a fajta irodalommal úgy érezte harcolnia kell, és ő is esett túlzásokba, ebből születtek az antiversei. Ekkor egy nem rég megjelent, erre a témára vonatkozó esszéjét olvasta fel.

 
 

smartcapture

 

A felolvasás után a másik „vesszőparipájára” irányították a beszélgetést, tudniillik a székely nyelvjárásra, hiszen nem rég jelent meg a szerző Bühnagy székely szótára. Elárulta, egy nyelvjárástan vizsgán fogalmazódott meg számára először, hogy gyűjtenie kellene a székely tájszavakat, hiszen egyszer vizsgán 300 székely szót írt le, amikre tanára azt mondta nem is léteznek. Ekkor gondolta, hogy valamit kezdeni kell ezzel. Már a második kötetnél tart, de várható még egy, hiszen azóta is már rengeteg új szóra bukkant. Gyerekeknek is ír szócikkeket, aminek a célja nagyjából a gyerekek számára visszatanítani a székely szavakat. Ezt egyfajta titkos nyelvként építi fel „amit a budapestiek nem értenek”. Egy ebből származó detektív történetet olvasott fel.

 

Sántha több fontos jelenség, intézmény születésénél is ott volt: a Bálványosi Szabadegyetemén, az Előretolt Helyőrség megalakulásánál, továbbá ő a transzközép elmélet kiötlője, de ott volt az EMIL kiötlésében is, de az Erdélyi Híradó kiadónál is dolgozott elindulásakor, a Sapientia alapítvány irodavezetője volt kezdetekben, sőt a moldvai magyar oktatásban is benne volt a keze, egészítette ki Sántha. Mindenhol ott volt a kezdeteknél, majd visszahúzódott. Hogy miért húzódik mindig vissza, azt válaszolta, hogy hajlamos arra, hogy elkapja a gépszíj, és ha valami megoldani való dolog van, annak mindig a végére jár, így ezek nem voltak fenntartható helyzetek hosszútávon a számára.

 

Jövőbeli terveit illetően elárulta, hogy hamarosan megjelenik egy „illusztrált vicces székely verses kötet”. De az utóbbi időben a tanításban leli a kedvét, Budapesten tanít az Előretolt Helyőrség Íróakadémián.