Ami marad a végén




Birtalan Zsolt munkája.

 

Az irodalmi Nobel-díjak körüli botrányokat, elégedetlenkedést, kritikákat, minden ellenkező híresztelés dacára, akár reménykeltőnek is tekinthetjük. Mert hiszen csak az válthat ki ilyen érzelmi hullámverést, az indíthat el indulatos vitákat, ami bír némi fontossággal a tisztelt publikum számára. Évente (legalább) egyszer hirtelen kiderül, hogy a szépirodalom, ez a százszor eltemetett, lesajnált, korábbi státusát vesztett úri huncutság mégiscsak képes elérni napjaink információtúladagolásba belefásult emberének ingerküszöbét. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy ettől tömegestül nő majd az olvasási kedv és megugrik az alanyi költők verseskönyveinek példányszáma, de annak bizonyságául elegendő, hogy az irodalom és kísérőjelenségei pontosan annyira alkalmas kiváltói a vásári civódásnak, mint bármi más.

 

Ezek az egymásnak feszülések persze – bár a gladiátorok a porondra irányított reflektorok messzire világló fényében művelik – elsősorban a „szakmai” nyilvánosság berkeiben zajlanak. Ez érthető: azt, hogy egy író megítélésében minden más elem fontosabb az alkotói teljesítményénél, senki nem tudja jobban, mint maguk az irodalmárok, elvégre ők jó esetben képesek is megítélni valamelyest ezt a teljesítményt. A pedigré, a politikai elkötelezettség vagy annak hiánya, az ideológiai irányultság, a múlt- vagy jelenbeli vétkek, elhajlás az uralkodó társadalmi konszenzustól, magánbűnök és közerkölcsök: mind-mind alkalmas annak eldöntésére, hogy egy író megérdemelten jut-e hozzá egy néhai dinamitgyáros vagyona töredékének töredékéhez és egy észak-európai ország akadémiájának kitüntető figyelméből fakadó dicsőséghez.

 

Annak, hogy egy író – még egy ún. „nagy író” is – lehet végzetesen hülye vagy nehezen megbocsátható tévedésekkel terhelt, nem kellene újdonságnak lennie senki számára. Miért lennének kevésbé tökéletlenek a művészemberek, mint bárki más? És mindez nem is érdektelen a társadalmi megítélésük szempontjából; csakhogy az a kérdés, hogy egy irodalmi díj minek szól, egy író személyiségének és publikussá tett nézeteinek, vagy annak az életműnek, amit letett az asztalra. Szólhat persze bárminek, de semmit nem változtat azon, hogy egy író – ha „igazi” íróról van szó – mindig alapvetően az életművével azonos, és mindaz, ami az életében nem függ össze a műveivel, csak a kortársak számára mond valamit, néhány nemzedékkel később elhomályosul. A végén pedig úgyis csak az életmű marad; és az életműnek, bármily bosszantó is ez, mindig igaza van.