Ankét a fiatal magyar irodalomról




fiatal_irodalom_grafika_1
 
 

„túl sok erős hatáscsomópont van”

 

  1. Létezik-e a mai „fiatal irodalomban” a szó szoros(abb) értelmében vett generáció, nemzedéki csoport és attitűd? Ha igen, miben különbözik a korábbi irodalmi generációktól – és miben hasonlít rájuk?
  2.  

  3. Mennyire egységes generációs szempontból a Kárpát-medence magyar irodalma? Széttartó vagy inkább egyazon irányba mutató tendenciákról beszélhetünk a különböző régiók „fiatal irodalmával” kapcsolatban?
  4.  

  5. Az utóbbi években az irodalom technikai-technológiai környezete radikálisan megváltozott: az online nyilvánosság, és azon belül a közösségi média újabb felületeket és (ön)kifejezési lehetőségeket teremtett az ifjú szerzők számára. Ez pusztán alkotói eszközváltást/pluralizálódást jelent, vagy visszahat az irodalom létmódjára, nyelvére, tematikai készletére?

 
 
Áfra János

költő, szerkesztő, kritikus (Magyarország)
 
1. Már az sem magától értetődő, hogy mit tekintünk fiatal irodalomnak és kit fiatal szerzőnek, szerintem kicsit túlságosan is tágan értelmezték és ezzel komolytalanná, tét nélkülivé tették az elmúlt időkben ezt a kategóriát. Bizonyára a két nagy magyarországi fiatal irodalmi szervezet felső korhatára is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sokszor még 35–40 éves szerzőket is a fiatalok közé szokás sorolni, amiben azért – valljuk be – mégiscsak van valami komikus. Részben talán éppen a generációs sajátságok lokalizálhatatlansága, átláthatatlansága, a sokféleség feletti tanácstalanság az ok. A Parnasszus folyóirat 2015/nyári, fiatal költészeti számában is olvashatunk verset negyvenéves szerzőtől, ez persze védhető szerkesztői döntés, de valahol mégiscsak elmos egy fontos problémát.
 
A legfiatalabbak szövegeit olvasva nem egyszerű egyértelmű generációs sajátságokat azonosítani, minél kisebb egy-egy „életmű”, értelemszerűen annál nehezebb átfogóan nyilatkozni róla, pláne összefüggésbe hozni más rövid pályák eredményeivel. De tegyük fel, hogy a már aktívan publikáló tizen-huszonéveseket sorolhatjuk ide. Az egyes „generációk” csak elnagyoltan tekinthetőek homogénnek, manapság túl sok erős hatáscsomópont van ahhoz, hogy egy-egy jelenségnek, irodalmi körnek, írótábornak vagy folyóiratnak generációt lefedő hatást tulajdonítsunk. Ugyanakkor azt hiszem, a most középnemzedékbe átlépő, huszonéves kora végén vagy harmincas éveiben járó nemzedék fellépésekor az absztraktabb, személyességet szublimáló költészet dominanciája volt meghatározó, míg a rendszerváltás óta születetteknél mintha sokkal nagyobb szerep jutna a leplezetlen érzelmességnek, a személyességnek, ez pedig néhány szerzőnél a közösségi szerepvállalás kérdésével is összekapcsolódik – az R25 című JAK-os versantológia összeállításakor legalábbis ez volt a benyomásom.
 
2. Az online kulturális tartalmak felélénkülésének, minőségivé válásának és nyilván a könnyű hozzáférhetőségnek is hála a Kárpát-medence valamennyi országában hasonló esélyekkel indulhatnak el a fiatal magyar szerzők, ugyanakkor ez valahol mégiscsak elméleti szinten engedi meg a nyelvi homogenizálódást, valójában a személyes, helyekhez és meghatározó karakterekhez és hagyományokhoz kötődő hatások sokkal dominánsabbak. Régiónként felismerhetőek jellegzetes megszólalásmódok, formajegyek, hatáscsomópontok, pl. a fiatal erdélyi magyar szépírók közül arányában jóval többen írnak kötött verseket, mint mondjuk a Magyarországon szocializálódó fiatal költők közül. Az irodalmi-kulturális csoportok és lapok közti szabad átjárhatóság ellenére is akadnak tehát regionális sajátságok, amelyek egy-egy terület legfiatalabb szerzőinek szövegeit is jellegzetessé teszik.
 
3. Azt hiszem, az irodalmi szövegek nyelvére, tematikájára nézve sokkal kevésbé hat ez a változás, mint az irodalmi szocializáció folyamatára vagy az irodalmi szövegek létmódjára. Fel kell ismernünk abban a lehetőséget, hogy alternatív csatornákat, ha úgy tetszik, reklámfelületeket találhatunk a költészet számára az online közösségiség korában. A performatív eseményeket rögzítő videók sokkal több emberhez juthatnak el, mint ahányan egy-egy ilyen programot élőben megnéznek, az irodalmi vlogok és könyvtrailerek is képesek beúsztatni a nem irodalomolvasó közönség mindennapjaiba a szépirodalmat, így többek is lehetnek kedvcsinálónál. A figyelemfelkeltésre jók a különféle irodalomnépszerűsítő projektek. Sokszor a szerencse is közrejátszik a sikerben, pl. amikor egy éve vírusszerűen terjedt a Facebookon egy végtelenbe burjánzó, százezreket versolvasásra ösztönző verslánc, amit a megosztásoknál megjelenő leírás szerint Szabó Balázs indított el; valószínűleg a projekt sikerében közrejátszott, hogy a népszerű Szabó Balázs Bandája frontemberének tulajdonították a kezdeményezést az emberek, miközben valójában az ELTE kevésbé ismert egyik oktatója volt a ludas, akit ugyanúgy hívnak.
 
 

Balázs Imre József

költő, irodalomtörténész és -kritikus, a Korunk főszerkesztő-helyettese (Erdély)
 
1. Egyre kevésbé látok átfogóan generációs projekteket – fiatal erdélyi szerzőknél maradva, sem A meghajlás művészete (2008), sem a Mozdonytűz (2014) nem mutatott markáns nemzedéki jegyeket, miközben izgalmas, színvonalas szövegek jelentek meg bennük. A csoporttá szerveződés leginkább a szlemmerek körében volt jellemző a közelmúltban – itt egy életérzés és egy újfajta csatorna/megnyilvánulási forma fogta össze leginkább az embereket. És végre látok olyan, kifejezetten intellektuális tétek felől szerveződő projektet is Kolozsváron 2015 végére (aszem.info portál), amelyik egyfajta színvonalasan rebellis gondolatiság lendületével indul. A mindenkori fiatal irodalmi generációk nagy esélye ez: belakni, amiről az idősebbek/fáradtabbak nem vették észre, hogy belakható, nem tartották fontosnak vagy nem volt rá elég energiájuk.
 
2. A trend az, hogy a trendek és tendenciák nem országhatárokat vesznek figyelembe, hanem szimpátiákat, affinitásokat, közösen felismert értékeket. Nincs amitől egységes lenne jelenleg bármelyik generáció irodalma, de vannak továbbra is sűrűsödési pontok, virtuálisan és konkrét találkozásokban szerveződő csoportok. Örülök annak, hogy ezekben a sűrűsödésekben egyre kevésbé számít az, hogy ki hol lakik: van átjárás, érzékelhető a kölcsönös figyelem.
 
3. Is–is. Kitágult az új eszközöket használó alkotók világa, potenciálisan mindenképpen tágasabb, mint korábban bármelyik írói korosztályé. Ki lehet próbálni, fel lehet futtatni olyan projekteket az új felületeken, amelyeknek a tradicionális offline közegben nem lett volna esélye: Nyáry Krisztián és Pál Dániel Levente műveire vagy Demény Péter névnapverseire gondolok például, amelyek a Facebook nélkül valószínűleg létre sem jöttek volna. Az is sokszor eszembe jut, hogy a mára már klasszikus regények vagy hollywoodi filmek kommunikációs zavarai meg nem kapott üzenetrögzítős üzenetekkel, utcai telefonfülkékből lefolytatott beszélgetésekkel (amelyek, emlékezzünk csak, még a Mátrixban is ott voltak!) egyre inkább csúsznak ki a kortárs szerzők lába alól. Másképp kezd működni a világunk. Ennek a technológiai fordulatnak azonban még messze nem vagyunk a végén, annyi látható csak vele kapcsolatban, hogy a kortárs kultúra reagál ezekre a fejleményekre, de az még nem, hogy ez az egész pontosan hová is tart, vagy mire lesz jó hosszú távon.
 
 

Lőrincz P. Gabriella

költő, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet munkatársa (Kárpátalja)
 
1. A „fiatal” magyar irodalom elég nagy változatosságot mutat ahhoz, hogy ne lehessen minden nehézség nélkül identifikálni egységes szerzői csoportokat. Problémás olyan irodalmi orgánumot találni, amelyben semmi helye nincs idősebb szerzők megszólalásának. Ez jól is van így. Azokat a mintákat, amelyekhez az alkotás folyamatában igazodunk, ritkán találjuk saját generációnk irodalmárainál ugyanolyan értékesnek, mint az előző nemzedékek klasszikusnak minősülő műveiben.
 
A nemzedéki alapon való szerveződés az irodalomban nem annyira attitűdbeli vagy esztétikai, mint inkább szervezetszociológiai okokkal magyarázható. Az a pályázati rendszer, amelynek egy fiatal szerző ma meg kell feleljen ahhoz, hogy nyilvánossághoz jusson, nehezen elérhető egy megfelelő szakmai szervezet támogatása nélkül.
 
A kárpátaljai magyar irodalomról folytatott diskurzusban sajátosan jelenik meg a nemzedékiség kérdése. A helyi irodalom történetében kiemelkedik az 1960-as és 70-es évek fiataljainak két szerveződése, a Forrás és a József Attila Stúdió. Ezek erős szerveződések voltak, tevékenységüknek társadalmi kihatásai is számottevőek. Nem követte őket töretlen folytatólagosságban egy váltó nemzedék. Az 1990-es évek elvándorlási hulláma miatt hiányzó generációról beszélhetünk.
 
Jelenleg több irodalmi kör is létezik, ezek közül a legaktívabb a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság. Ilyen szerveződések nehezen jöhettek volna létre az előző generáció egy, esetleg több képviselőjének bábáskodása nélkül.
 
2. Fel sem merülhetne ez a kérdés, ha a magyarság területi széttagolódásának nincsenek történelmi előzményei. Úgy gondolom, fontos a ’generáció’ és a ’kortárs’ fogalmai közötti különbségtétel a kérdés vonatkozásában. A kifejezés feltételeinek ugyanazon változásait élik meg a jelenleg egymás mellett alkotó kortárs nemzedékek. A különbség talán annyi, hogy a fiatalabbaknak ezek a változások nem annyira szembetűnőek. Mindenekelőtt a publikum változott meg, amihez a szerzőnek alkalmazkodnia kell. Felgyorsult a kommunikáció. A beszédtempó is más, mint húsz évvel ezelőtt volt. Ez olyan általános jellegzetessége a kornak, ami egyformán érinti a kortárs nemzedékeket, a Kárpát-medencén belül és túl.
 
Minden vidék irodalmának saját karaktere van. Ha az egyes régiókra gondolunk a Kárpát-medencén belül, ezek a jellegzetességek másképpen mutatkoznak valamelyik magyarországi megye és egy elcsatolt terület irodalmának esetén. Egy Vas megyében alkotó költő kevésbé kell érintett legyen a helyi kánonoktól, mint egy kárpátaljai. Itt az a veszély fenyeget, hogy a szerző érdemtelenül válik egy ilyen kánon részévé. Helyi kritika alig van, a magyarországi kritika pedig inkább csak elismerően igyekszik nyilatkozni a határon túli irodalomról, elfödve vagy elhallgatva a vitatható megnyilvánulásokat.
 
3. A tehetséggondozás, tehetségkutatás területén gyakran találkozhatunk olyan szárnyaikat próbálgató fiatal tollforgatókkal, akik az internetes megjelenést elégségesnek tartják, ezzel együtt nem kívánnak nagyobb elismerést kapni az internet kínálta lehetőségeknél. Ők azok, akik mindenféle esztétikai vagy formai változtatásra irányuló tanácsot el- és megvetnek. Az online megjelenés lehetővé teszi, hogy a szerző szinte azonnal értesüljön az olvasói reakciókról. Sokan hajlamosak ezt „műveik” végső értékmérőjének tekinteni. Itt nem kifejezetten a fiatalokról beszélünk, hanem azokról az idősebb személyekről is, akik késztetést éreznek arra, hogy gondolataikat írott formában a közönség elé tárják, de az internetes világ előtt nem volt rá lehetőségük. Az ilyen próbálkozások ritkán jelennek meg kurrens felületeken. A privát blogok, közösségi oldalak kínálnak efféle nyilvánosságot.
 
A szakma által elismert oldalak, online folyóiratok, amennyire látom, elsősorban a financiális feltételekhez való alkalmazkodás szükségleteiből fakadóan jönnek létre növekvő számban. Míg a korábbi cél az volt, hogy a világ bármelyik pontjára eljuttathassuk a tartalmakat, mára ez vált több folyóirat egyetlen megjelenési/túlélési formájává. Kárpátaljára nagyon kevés nyomtatott folyóirat jut el, emiatt számunkra nagyon fontos az online megjelenés. Egyetlen fórumunk, az Együtt folyóirat szintén olvasható digitális formában, így a helyi írások elérhetővé válnak az érdeklődő felhasználók számára.
 
A nyilvánosság szerkezetének ilyen mértékű változása, amit a kommunikációs robbanás jelent, olyannyira átformálja az alkotók életvilágát, hogy e változások megjelennek témaválasztásban és nyelvezetben is. Egyre több alkotás dolgozza fel azokat a társadalmi változásokat, amiket az információs forradalom magával hoz. Egyre gyakoribb jelenség az is, hogy irodalmi alkotások felhasználják az informatika, illetve a hálózatelmélet lefordítatlan szakkifejezéseit.
 
 

Gondos Mária Magdolna

költő, irodalomkritikus (Erdély)
 
1. Már a kérdésből látszik, hogy olyasmiről beszélünk, aminek még pontos neve sincs, összekancsintás (konszenzus) kell az idézőjel feloldásához a mai „fiatal irodalomban”. Ha a kacsintásaink szerencsésen összetalálkoznak és az 1989 környékén vagy utána született fiatal szerzőkre gondolunk, akkor már van miről beszélni. Antológiák, kisebb csoportosulások, műhelyek és a legkülönbözőbb rendezvények biztosítják a barátkozás lehetőségeit. És ezek biztosítják a művészkedéshez oly nélkülözhetetlennek tűnő antiszociális viselkedésformák egy részét is. Ami az egyéni tapasztalatokon túlmutat (hogy például a FISZ-táborban néha éreztem magam odatartozónak), az mind kacsintás vagy boncolás. Kacsintás, amikor személyes ismeretség vagy akár egy amerikai slammer videóját nézve, tehát az alkotásokon keresztül sejthető, ha hasonlóképp gondolkodunk nyelvről, világról, irodalomról. Boncolás, amikor tudományos igénnyel kifektetjük az asztalra például a Nyugat első nemzedékét vagy a beatgenerációt, és nem egy páciens fog üvöltözni a homogenizáló bánásmód miatt. (Pl. Én nem akarok Ignotus mellett feküdni, nekem nem az a bajom, ami neki! Vagy: Én Babitscsal osztozom a kóromon, mert ő is felfigyelt a szagok jelentőségére az irodalomban, és nem érdekel, hogy ő más nemzedék!)
 
Rövidre zárva: szerintem nem elég pontos irodalmi generációként gondolni a mai fiatal írókra. Nincs generáció. Ebben nagyon hasonlít a korábbi generációkra. Más típusú generációkra is. Már fogynak a betűk: X, Y, Z. Ha elfogytak, előbb-utóbb csak kiderül, hogy a könnyebb út elvont, általánosító fogalmakat létrehozni és dobálózni velük, a nehezebb pedig precízen, közelről, kicsiben, konkrétan használni a kognitív képességeinket.
 
2. Akármiről beszélhetünk vele kapcsolatban, mert nem ismerem a Kárpát-medence magyar irodalmát. Haloványan látok olyan tendenciákat, mint az, hogy kezd gáz lenni a versírás aktusára való reflexió, elég divatos a test, jól fogynak az infinitívuszok. Megerősödni látszik az irodalomnak egy olyan értelmezése, ami a szerzőt kordiagnoszta szerepben tünteti fel. Ennek ellenére a fiatal irodalom néha nagyon idős, és nem is tudja magáról. Gyönyörű 19–20. századi szövegek vannak a mai fiatal irodalomban, és csak nagyon kevesektől hallom, hogy a 21. századi irodalom megcsinálásán és/vagy megismerésén fáradozna.
 
3. Mikor megkaptam ezeket a kérdéseket, tudtam, kutatómunkára lesz szükségem. Például azt ki kellett guglizni, mit értsek (ön)kifejezési lehetőségen. Ezt nem tudtam meg. Viszont így is láthatóvá vált egy előfeltevésbeli különbség. Számomra sem az irodalom, sem pedig a Facebook-profilom nem „(ön)kifejezési lehetőség”. Ilyesmire nincs szükségem, tekintve, hogy napi 24 órában kifejezem magam.
 
Hadd akadékoskodjak még: nem a környezet változott meg, hanem a közeg (vö. kiülök a dombtetőre / leülök a laptopom elé – a dombtetőn akár). Az irodalom létmódjai, nyelve, témái részben együtt mozognak a technikai fejlődéssel, de szerintem ez csak nekünk érdekes, akik ezzel foglalkozunk, akik szeretünk lelassulni, rá tudunk izgulni a diakrón irodalomtudományos szempontokra. A kérdésben implikált másik előfeltevés, hogy ez egy „radikális változás”. Az én előfeltevésem szerint meg már jó ideje nem az. Ráadásul, ahogy arra Borbély Szilárd is rávilágított az Újraértelmező Szótárba írt szócikkében: a változás helyét átveszi a frissítés. Eleve nem úgy tevődik fel a kérdés, hogy mi volt az internet előtt és mi változott utána, hanem úgy, hogy elég up-to-date-e az író, a szöveg, a nyelv, a forma, a téma, hogy tessen, ha tetszeni akar, vagy hogy olvasható és olvasott és olvasandó legyen, akkor is, ha nem akar semmit.
 
 

Németh Zoltán

költő, irodalomtörténész, kritikus (Felvidék)
 
1. A „fiatal irodalom” kifejezés önmagában is generációra és nemzedéki csoportra utal, tehát ha használjuk ezt a fogalmat, akkor egyúttal rögtön generációról, nemzedéki csoportról beszélünk. És igen, ezen túl olyan központjai, csoportosulásai vannak a kortárs fiatal irodalomnak, mint a debreceni kulter.hu, a szintén debreceni LÉK irodalmi kör, a miskolci Szöveggyár, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör, a TÁRNA-csoport, ilyennek érzem az Apokrif körül csoportosuló fiatal irodalmárokat, ilyen a pozsonyi Irodalmi Szemle szerkesztősége, az R25 antológia és folytathatnám. Minden bizonnyal a JAK és a FISZ gyűjtőhelye és egyúttal generálója is a generációs folyamatoknak. És talán nem tévedek nagyot, ha a Slam Poetry jelenségét generációs folyamat részeként is látom.
 
Az irodalmi generáció talán legértékesebb hagyománya a rögzült irodalmi struktúráknak való szembeszegülés, az új esztétikai látásmód, új hang, amely sok esetben vitákat generál. És valóban vannak erre utaló jelenségek: ilyen a Slam Poetry körül kialakuló vita, de például a Tamás Gáspár Miklós HVG-s kritikájára adott válaszok is generációs különbségeket sejtetnek.
 
Miben különbözik?
 
A kortárs magyar irodalom esztétikai vitáit idéző- és zárójelbe teszi az a kormányzati kultúrpolitika, amely teljesen eltörli az irodalom önmagáról kialakított véleményét, és amely az erőfitogtatás, a hatalmi játszmák, a kiéheztetés és a lekenyerezések olyan rendszerét hozta létre, hogy a színtéren szereplők kényszeresen számolgatják (hálózatelméleti kifejezéssel élve), hogy hány lépésnyi távolságra állnak/állhatnak a hatalomtól.
 
A másik az internetkultúra, az irodalom digitalizációjának a hatása, a honlapok, blogok, a Facebook-jelenlét stb., amelyek felforgatták az irodalom lehetőségeit és önképét, s egyfajta „élő műalkotást” hoztak létre. Ahogy blogomon írom, „Olyan megsokszorozott, dinamikus, élő mediális felület jön létre, amelynek a klasszikus szöveg, a textus már csak egy része, egyetlen komponense csupán – az életrajz, a test, az arc, a kommentár és önkommentár, a vizuális és akusztikus effektusok mellett.”
 
2. Az ún. fiatal irodalom paradoxona, hogy beláthatatlan, hiszen nem része a kánonnak, éppen ezért minden sommás vélemény hiteltelen lenne ebben a kérdésben. Az azonban bizonyos, hogy az eltérő tendenciák nem annyira a politikai és az államhatárok mentén generálódnak, sokkal inkább poétikai jellegűek. Ennek a kérdésnek a bővebb tárgyalásához Csehy Zoltán A poszthumántól az alternatív rítusig – Irányulások, labirintusok, sugárutak az ún. fiatal magyar lírában című kiváló tanulmányát ajánlom az olvasó figyelmébe, amely a Parnasszus 2015/2. számában jelent meg.
 
3. Úgy gondolom, egy folyamat sodrásában állunk, forradalmi mediális változások forgatagában, de az már most látszik, hogy mennyire radikálisan változott meg az irodalmi tér ennek hatására. Egészen máshogy lehet tanulmányt írni az elektronikus könyvtárak és a Google segítségével, mint arra gondolni lehetett akár 20 évvel ezelőtt is, és a globális falu képzete is egészen valóságos, hiszen akár egy tanyáról is elérhető a kortárs magyar irodalom szinte minden jelentős fóruma. Az állandó, napi szintű kapcsolattartás a távol élő ismerősökkel, barátokkal, a rögzített papírfelülettől eloldott, bárki számára elérhető sokmillió oldalnyi szépirodalom napi tapasztalat.
 
Visszatérve a kérdésre, Juhász R. József híres-hírhedt Duna-performance-a esetében sem csupán magára az akcióra irányult az alkotói figyelem, hanem annak értelmezésére, illetve mediális felhasználására, mémszerű elterjedésére. Ahogy a művész írta: „Leginkább a kommentek érdekelnek a performansz kapcsán. Ez az akció legfontosabb eleme. Az, ahogyan egy online közösség reagál, miután szembesül egy szokatlan eseménnyel.” Ez a reflexív viszony a kommentekre és az akció hírként való vírusszerű elterjedésére, illetve a médiumok manipulációjának formáira kérdez rá. Éppen ezért az „értelmezés értelmezése” válik e kísérlet tétjévé, miközben a technikai-technológiai környezet is részévé válik a műalkotásnak.
 
 

Sándor Zoltán

író, a Sikoly főszerkesztője (Vajdaság)
 
1. Számomra az irodalmi alkotás mindig egyéni tevékenységnek számított. Minden igazi alkotó külön világ, és a maga módján más. Arról, hogy ezt mennyire komolyan gondolom, árulkodik az is, hogy az általam főszerkesztett Sikoly folyóirat első számának vezérszövegében azt írtam, hogy a Sikoly „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”.
 
Botorság lenne azonban nem venni tudomást a különféle nemzedéki csoportokról és a csoporthoz való tartozás előnyeiről, mint amilyenek például az alkotói körön belüli csiszolódás és kibontakozás, a csoport tömegességének köszönhető nagyobb médiafigyelem, a könnyebb szereplési lehetőség, az egymás segítése, ajánlása körön belül stb. Természetesen a csoporthoz való tartozásnak hátránya is lehet, mint például az alkotó beskatulyázása az adott alkotói közösségbe, ami háttérbe szoríthatja egyéni produkcióját.
 
A Sikoly folyóirat nem hozott létre egy nemzedéki csoportot, hiszen egyrészt a vezérgondolatommal ellentétben állt egy ilyen célkitűzés, másrészt pedig a kezdetektől egy mindenféle érték iránt nyitott folyóiratot igyekeztem készíteni szerkesztőtársaimmal, ami a tematikai és formai eklektikusság mellett a szerzőgárdai változatosságot is feltételezi, sőt nagymértékben ez utóbbi biztosítja az elsőt. Ez nem azt jelenti, hogy a Sikoly állandó szerzői között nem jött volna létre egy keménymag, amely akár generációs tekintetben is közel áll egymáshoz (Csík Mónika, Sáfrány Attila, Szabó Palócz Attila, Szögi Csaba stb.), de mi sohasem működtünk irodalmi csoportként a fent említett értelemben.
 
A Sikoly indulásának évében, 2004-ben indult a DNS kulturális folyóirat is, amelyet fiatal egyetemi hallgatók (Samu János Vilmos, Beke Ottó stb.) hívtak életre a környezetükben tapasztaltakra reagálva, és hiányérzetük pótlásának céljából. A szerzők/szerkesztők által irodalomelméleti értekezésekkel megtámasztott folyóirat performanszokban gazdag bemutatói valóságos kulturális akciókká nőtték ki magukat. Ahogyan Fekete J. József írja: „A Samu János Vilmos szerkesztői elképzelése mentén artikulálódó DNS minden egyes lapszáma egyedi testet öltött, és nem rejtett célja volt kivezetni az irodalomból, pontosabban átvezetni az irodalmat a vizualitással és a gondolat tárgyiasulását ötvöző artisztikus világba.”
 
A Sikolyban és a DNS-ben közös, hogy mindkét fórum alulról építkezik. Az első a Sziveri János Művészeti Színpad, a másik pedig a Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium kiadványa.
 
A néhány évvel ezelőtt alakult HÍD Kör ellenben a nagy múltú Híd folyóirat körül összesereglett fiatal alkotók csoportja. Jelenleg a Vajdaságban ez az egyetlen olyan szerveződés, amely a fenti értelemben nemzedéki csoportként működik és tevékenykedik, mindenekelőtt a Híd folyóirat és a Forum Könyvkiadó által képviselt irodalmi értékeket vallva magáénak, és szoros kapcsolatot ápolva különböző irodalmi szervezetekkel.
 
2. A magyar társadalom, azon belül a magyar irodalom végtelenül megosztott. Lehet ezzel a megállapítással nem egyetérteni, érveket sorakoztatni fel cáfolatára, de elegendő megnézni egyes folyóiratok kritikarovatát, hogy világossá váljon előttünk, mire is célzok tulajdonképpen. A különböző eszmerendszerek mentén létező kánonok képviselői értekezések közben nemcsak, hogy nem veszik figyelembe a másik kánonhoz tartozókat, hanem sokszor nem is olvassák őket. (Természetesen vannak középutasok, de ők mintha kicsit halkabbak lennének.) Míg húsz-harminc évvel ezelőtt az volt az irodalmi diskurzus tárgya, hogy a nyugati és a határon túli magyar irodalmak önálló irodalmi entitások vagy az egyetemes magyar irodalom részét képezik-e, mára már inkább az a kérdés, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül.
 
Az idősebb írónemzedékekre jellemző polarizálódás szerencsére – eddigi tapasztalataim szerint – nem annyira jellemzi a magyar irodalom fiatalabb képviselőit. Sokkal nyitottabbak a másik felé és jóval apolitikusabbak idősebb kollégáiknál. Attól azonban, hogy valaki nem sorolja be magát egyik táborba sem, ne legyenek illúziói, hogy ezt nem teszik meg helyette mások, akár a műveiben képviselt értékrend, akár irodalmi baráti köre, akár valami harmadik szempont alapján.
 
Az irodalomnak nem kell egységesnek lennie: sem tematikailag, sem formanyelvileg, sem tájegységi, sem generációs szempontból. A magyar irodalom ilyen értelemben nem is egységes: és ez jó. Ha valamiben egységes kell(ene) lennie, az az ideológiai és kánonbeli megfelelőség felett álló esztétikai érték szempontjából. A magyar irodalom ilyen tekintetben sem egységes: és ez nem jó.
 
3. Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy az online nyilvánosság és a közösségi média teljes mértékben megváltoztatta szokásainkat: reggelente nem a trafikba rohanunk újságért, hanem okostelefonunkon megnézzük a friss híreket, sokszor nem is közvetlenül egy adott sajtóorgánum honlapján, hanem valamelyik közösségi oldalon keresztül. Lehetetlen, hogy mindez a maga módján ne hasson ki az irodalom befogadására, az irodalom terjesztésére és magára az irodalmi alkotásra. Nem mélyednék bele az önkifejezési lehetőségek bővülésébe, úgy vélem, hogy az új felület lehetőség ugyan, de az irodalmi mű csak akkor éri el célját, akkor képes hatást kifejteni, ha eljut értő olvasójához, számomra a kérdés legizgalmasabb mozzanata a visszahatás ténye: az online felületre rövidebb írások kellenek, a közösségi média elősegíti a(z ön)menedzselést, a napjainkról szóló irodalmi alkotásokban megkerülhetetlenné válnak az okostelefonok és a közösségi oldalak, azok irodalmon belüli felhasználóinak pedig a hitelesség érdekében ismerniük kell az adott eszközök tekintetében használt nyelvet.
 
 

Szalay Zoltán

író, az Irodalmi Szemle főszerkesztője (Felvidék)
 
1. Nagyon nehéz a „fiatal irodalom” kategóriáját közelebbről meghatározni, ezáltal a kérdésre is nehéz válaszolni. Az elmúlt évek egyik érdekes kérdése volt, hogy mi fog kinőni az egykori Telep csoportból, amelyet sokan paradigmaváltóként jelöltek meg. A csoport egyes alkotói nagyon következetesen folytatják azt, amit egykor elkezdtek, ám időközben elkezdett kirajzolódni egy másik markáns irányvonal, amelynek van köze a Telephez, ugyanakkor egészen más jellegű. Legegyszerűbben poszthumán irányzatként lehet jellemezni azt, amit néhány fiatal magyar alkotó az elmúlt néhány évben sikeresen felvirágoztatott, regényeken, versesköteteken, tanulmányköteteken keresztül, s amely vélhetően komoly hatással lehet a következő évek magyar irodalmára. Mindez azonban véleményem szerint nem „nemzedéki kérdés”, az ilyesmire szerintem a mai fiatalok meglehetősen érzéketlenek, ami valószínűleg rendjén is van. Egy nyitott történelmi korban az alkotók nem „kényszerülnek” nemzedéki csoportosulásokba, azaz tulajdonképpen egy-egy nemzedéken belül számtalan csoportosulás létezhet, más-más célokat követve.
 
2. Szerencsére egységes Kárpát-medencei magyar irodalomról nem beszélhetünk – elég unalmas is lenne. Egy időben a szlovákiai magyar irodalomkritikára jellemző volt annak hangsúlyozása, hogy csak „egyetlen” magyar irodalom létezik, és nincs külön szlovákiai magyar irodalom. Ezt a vitát nyilván azért is kellett lefolytatni, mert a szocializmus évtizedei alatt hivatalos doktrínaként kényszerítették rá az irodalomelméletre, hogy a szlovákiai magyar irodalom kisebbségi irodalomként a (cseh-)szlovák irodalom része. Ma már ez a vita idejétmúlt volna, a publikálási lehetőségek megnyíltak, és ezzel együtt erősödhet a lokális műhelyek szerepe is, amelyeknek a magyar irodalomhoz való tartozását már nem kell bizonygatni. Erre tesz kísérletet az elmúlt években a pozsonyi Irodalmi Szemle, amely hangsúlyozottan pozsonyi központú szemléletét kívánja nyújtani a magyar és világirodalomnak, egy olyan szemléletet, amely csak itt alakulhat ki, ezzel együtt azonban az összmagyar élvonal része. Ezt látom jelenleg egy olyan követhető irodalomszervezési stratégiának, amellyel az alkotói sokszínűséget és a pluralista kánonépítést támogathatjuk.
 
3. Ami egészen bizonyos, hogy fontos irodalomnépszerűsítési felületet jelentenek a különböző online közegek, olyanokhoz is eljuthatnak irodalmi tartalmak vagy hírek, akik maguktól soha nem keresnének ilyesmit. Hogy az irodalom létmódjára hogy hathat vissza a műszaki fejlődés, azt nem tudom felmérni – azon túl, hogy a Facebook-költészet mint alternatív műfaj tudtommal már létezik. Közhely, hogy az „elfészbukosodás”, a Google mindenhatóvá válása a gondolkodás elsekélyesedéséhez vezet a mindennapokban – az irodalom azonban nem a mindennapok közege, még akkor sem, ha van, aki mindennap foglalkozik vele. Bár tulajdonképpen azt sem lehet tudni, hogy az irodalom éppenséggel nem a Nagy Gondolkodásellenes Összeesküvés része-e, amelynek célja az emberiség szellemi kiszipolyozása. Voltaképpen ezen sem lepődnék meg túlságosan.
 
 
 
összeállította: PAPP ATTILA ZSOLT