Anyám az ablakban




 

Álomnaplót kellene vezetnem, jut eszembe nap mint nap, mióta álmaimban egyre gyakrabban bukkannak fel hajdani, rég elfeledett osztálytársaim. Arccal és teljes névvel jönnek, mintegy a semmiből, nem mondanak és nem csinálnak semmit, csak vannak. Néznek. Elkísérnek nappalaimba is, ízlelgetem a rég elfeledett neveket, próbálok történeteket, emlékeket társítani hozzájuk. Tartozom nekik ennyivel, ha már megtiszteltek álmomban. De nem megy, nincsenek hozzájuk fűződő történeteim, csak néhány homályos kép – szemben az álombéli éles kontúrokkal –, egyeseknek a neve is olyan idegenül cseng, mintha nem is a múltamból, hanem egy romantikus regényből léptek volna elő. Vajon mit akarnak? Hamar megkérdezem egykori osztálytársnőm, azt mondja, mintha nem is ugyanabba az iskolába jártunk volna. A három álombéli osztálytársból kettőt tud azonosítani. A harmadik… olyan nem volt. Én pedig ragaszkodom a létezéséhez, tudom, melyik utcában lakott (az ágyúöntő Gábor Áron valamiért nem zavarta az elvtársak szemét, három Eminescu utca mellett elfért egy székely ’48-as hősről elnevezett is), előttem a kép, ahogy felbukkan az utcáról felvezető lépcsőn, hátán iskolatáska.

 

Ma is ott a lépcső. Odaképzelhetem, ha épp otthonjában arra járok. Az egykori városkép harminc év alatt semmit sem változott. Panelsorokba költözött történelem ez, a tájkép állandó, csak az emberek változnak. Ha változnak. De inkább csak cserélődnek. Ugyanaz a kék égbolt néz rám a két panelsor fölötti sávban, mint amire dédnagyanyám karincájában ringatva-ringva néhány hónaposan rácsodálkoztam. Az egyetlen emlékem róla, pontosabban a karincájáról. Gyönyörködöm Bereményi Géza Magyar Copperfieldjének első mondatában: „A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni.” Első emlékképem után nincsenek pontos fogódzóim – de a városkép állandósága valamelyest megmenti emlékeim. (Legyek hálás a csúf blokkoknak, mert helyükre soha többé nem lehet magánházakat építeni?) Balra játszótér rozsdás forgóval, hintákkal, porolóval, a kazánház rozsdás kéménye. Jobbra szintes gerendás házak, majd panelsor, a bányászváros fejlődési fokozatai. A hátsó ablakokat nem látni hazafele menet. De nem is fontosak, ott a szomszédok laknak. A mai panorámás lakásokkal ellentétben, ahonnan a világnak mind a négy sarkáig ellátni, a kommunista éra panelsorai vagylagosak. Vagy az első, vagy a hátsó részét mutatja a világ. Beosztásuk fejlődéselvű: kicsiszoba, nagyszoba, konyha. Messziről kiszúrom a konyhaablakot. Pedig oldalnézetből látom, a negyedik emelet is magasabban van, mint ma. A kofrácsnyi méretű ablakban anyám feje apró pont. Nézelődik. Az ablak magasan van, hétlépésnyi szűk folyosó a konyha, a front felső részén – mint egy börtönablak – egy lyuk (nehogy el-/kibámuljanak a hősanyák mosogatás közben). Épp annyi fény szűrődik be rajta, hogy a gőzőlgő leves mellett olvasni is tudjunk. (Már ha nem látja apánk, de ő vagy a gyárban, vagy a garázsban van. Megismerjük lépteiről, ha érkezik, van idő ráülni a könyvre. Evés közben, asztal mellett nem olvasunk! Igenis.) Az asztalon robusztus, kocka alakú porcelán sótartó, újabb szocialista remekmű, kékkel, nagy betűkkel írja rajta: SARE. Robusztussága praktikus, mindhármunk könyvét neki lehet támasztani, nem billen.

 

Szóval anyám feje az ablakban. Kemény fizikai teljesítmény kinéznie rajta, hokedlin kell feltornásznia magát a parányiságában is ormótlan öntöttvas fűtőtestre, hogy kidughassa a fejét az ablakon. Nyomhatja a talpát a karcos vas, kapaszkodnia kell, figyelni az egyensúlyra. Mindez aligha zavarja, ha mindjárt-mindjárt felkászálódik az ablakig. Meg kellene kérdezni, mi érdekeset talált évtizedeken át négy emelet magasságából az Eminescu utcán. A Facebook szocialista változata ez, bár a szomszédokhoz nem lehet belátni. Túl kicsik az ablakok. Nem is minket figyel, más anyákkal ellentétben soha nem kiabál le, hogy viselkedjünk. Ha lábujjhegyre áll s jobban kihajol, balra a Hargita vonulatát látja. Ilyenkor dudorászik. Mint ki szabadulni akarna a negyvenkét négyzetméterbe zárt szűkös életéből. Nyitom az ajtót, hallom a hokedli billenését. Hazajöttél? – kérdi.