Ars sacra – két kiállításban




Nagy Enikő: Fiaikat sirató anyák

 

Az elmúlt hónapokban az a megtiszteltetés ért, hogy a kortárs képzőművészet két jeles alkotójának a tárlatát is én nyithattam meg – mindkettőt a kolozsvári Ars Sacra Galériában; Nagy Enikőét augusztusban, Sipos Lászlóét októberben.

 

 

Világtárlat

 

 

Nagy Enikő munkásságát, életútját, nem kell különösebben ismertetni, ám éppen a tárlat széles időpászmát átfogó jellege okán kell emlékezetünkbe idézni, hogy 1935-ben született Harasztoson, hosszú éveken át tartó politikai meghurcoltatások után 1971-ben, festészet szakon szerzett diplomát a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán, és úgy dolgozott évtizedeken át a tűzzománc technikával, hogy a szakmabéli tűzzománcosok eredményeivel tulajdonképpen csak a rendszerváltás után ismerkedhetett meg.

 

Tűzzománc- és grafikai tárlata az egyedül megtett út és a kép világokat sokszorozó erejét mutatja fel, azt, hogy a kép elsősorban kifelé sugároz, mozgásba hozza, szabaddá teszi, feloldja képzelőerőnket, amely a világokat folyamatosan teremti mindazok tudatában, akik rendelkeznek e régi erővel.

 

Lucretius szerint a képek bentről, pontosabban: a szemünkből áramlanak a külvilág felé, és különböző felületeknek ütközve öltenek alakot. A felületekkel találkozó benti tekintet időbeli célja itt kétirányú, egyrészt: a pillanat önmagán túlmutató jelentését hozza elénk, másrészt az örök körének különböző szegmenseit.

 

Nagy Enikő munkáinak nem az az elsődleges célja, hogy az európai hagyomány szerint, az alkotó által megkonstruált perspektíva tapasztalatában részesítsen, sem az, hogy más hagyományok ösvényein – őt követve eltűnjünk egy távoli tájban. A pillanatnyiban rejlő öröklétet és az örök dolgok hagyományos, ám saját nyelven történő bemutatását eredményezi ez a gyűjteményes kiállítás is.

 

A gyűjteményest sajátosan kell értelmezni. Itt azt jelenti: néhány kölcsönkért alkotást leszámítva, a tárlatnak az is szervező eleme, hogy e munkák Nagy Enikő tulajdonát képezik, és e tulajdonában lévő alkotások adják a tárlat ívét, több évtizedet átölelő jellegét, miközben a töredezettségre is emlékeztet – a négy évszakot ábrázoló sorozatnak ez alkalommal csak két darabját tekinthetjük meg.

 

Grafikái, néhány mitológiai téma feldolgozása mellett, elsősorban a megragadott pillanatban rejlő nagyobb léptékű történetet mutatják fel, azt, hogy igenis lehetséges néhány látszólag könnyed vonással emberi sorsokat hozni elénk, portréi éppen erről tanúskodnak.

 

Grafikái pedig együttesen arról, hogy az elsősorban tűzzománc munkái (valamint festményei) okán ismert és elismert Nagy Enikő, a grafikán belül számos technika ismerője, biztos kezű alkalmazója, hiszen a tinta, a tus, a szénrajz, a monotípia, metszet egyaránt keze ügyében van, mintha folyamatosan készülne arra, hogy akár hosszú évek kihagyása után az éppen helyzethez illő grafikai kifejezésmódot alkalmazza.

 

A tűzzománc munkák többsége rekeszzománc technikával készült kisméretű alkotás, amely elsősorban a 70-es, 80-as években az alkotó rendelkezésére álló kemence méreteivel magyarázható – nagyobb méretű kemencével Nagy Enikő csak a 90-es évek elejétől dolgozhat.

 

Azonban e kisméretű munkák olyan öntörvényű mikrokozmoszként működnek, amelyekben ott van kerek e világ – és a teljes emberi élet, mozdulatokba, hagyományokba, árnyalatokba ágyazva. Ám úgy, hogy a tűzzománc egymásra helyezett rétegeinek aprólékos megmunkáltsága, a rá fordított idő hosszúsága nem érződik, csak a tartama, mélysége, az, hogy az alkotó számára nem csupán az elkészült mű, de az addig vezető út is ajándék lehet, akár az élet sanyarú helyzetei közepette is.

 

Öröm, bánat, derű, halál, éppen csak tetten érhető humor – mindez ott lebeg Nagy Enikő tűzzománc munkái és grafikái felett is. A legmegrázóbb számomra e tárlaton a tányérok zárt, mégis élettel telt világa, ahogy a tűz, a tűzzománc kiemelkedni látszik a mélyebb tónusú fémből és győzedelmeskedik felette.

 

Nagy Enikő egyéni tárlatai nagyjából tízévente nyíltak meg a nagyközönség számára eddigi pályája során. Reméljük, a következőre nem kell annyit várni, ha mégis – készüljön rá alkotója derűben, egészségben!

 

 

A fenti idelent

 

 

Miként lehet elvont, ami konkrét, mitől működhet olajozottan az elme, szükség van-e színekre ahhoz, hogy szürkeállományunk megmoccanjon, retinánk rezegjen, hogy emlékezetünk (kutakodva az időben) támpontokat keressen ahhoz, amit itt és most, ebben az összeállításban, kiállításban először láthatunk.

 

Adott az üzenet, adó és vevő teszi a dolgát, úgy tesz, mintha át tudna lépni más világokba, a másik világba. Sipos László nem kíván élni e lehetőséggel, több évtizedes, több mint félévszázados munkássága során, a nem fellengzős, határozott őszinteség jellemzi – ezért minden alkotása magáról a folyamatról is szól.

 

Arról, hogy a világ egészét csakis részletek által ragadhatjuk meg, a részben a teljességet, a mikrokoszmoszban a makrokoszmoszt, a kis emberben a nagyot, az arctalanságban az igazi, mindenki által jól felismerhető arcot. Ilyen értelemben Sipos László munkái minden esetben önarcképek és a néző elé tartott tükrök: ne csupán önmagadra figyelj, de arra, hogy te magad is alkotó vagy, hogy téged is mindegyre vitára, továbbgondolásra hív a figuratív elvontsága, az elvont üzenet képi határa.

 

Talán nem túlzás azt mondani, hogy az alkotásnak, bármilyen művészeti ághoz tartozzon is, elsősorban üzenete van, angyali üdvözlete, mondhatnánk. Mert az üzenet nem a gondolatiságra, az érzelmi töltetre helyezi a hangsúlyt, de valami egészen másra, mint ahogy Páskándi Géza teszi, mondván: „a tű foka, a mű foka” – és ez a tűhegyre kiélezettség és pontosság Sipos László alkotásainak egyik legbensőbb sajátossága.

 

Nem a művészeti tendenciák folytatása, követése, vagy az ellenük való lázadás érdekli a festőt/grafikust, hanem az önmaga számára előírt „eszköztelenségen” belül megvalósítható változatosság, többértelműség, az egyetlen üzenet által továbbadható lehetséges világok sokasága. A felvállalt eszköztelenség vagy zártság, ha úgy tetszik, nem jelent egysíkúságot. Az, hogy festményei, grafikái könnyedén értelmezhetőek egyetlen sorozatként, nem okoz egyhangúságot – az alkotó, a mindenkori igaz alkotó, az igazságra, az üzenet igazságára és pontosságára figyelő alkotó szikár szerénysége ez.

 

Metaforikus létmód és alkotói életmód egyszerre. Mert Sipos László egy fenti világban, FEL-Vincen él, szükségszerű, hogy a fenti, a szellemi, a metaforikus, az idea felől közelítsen a világhoz, hozzánk. Az ­Ecce Homo és a Vörös Kakas például és éppen ezért egyazon világlátás két lenyomata. A töredékesség egésszé kovácsolása, olvasztása, alvasztása. A kisemmizettség megsemmisítése. Az örök anyag egyik lehetséges bemutatási módja. Az átalakulás különböző fokozatainak értelmezése. Több­osztatúság, amelynek célja mindig ugyanegy – a késhegyre menően kegyetlen derű megmutatása. Mert Sipos László munkáinak kegyetlensége, szókimondó szikársága minden esetben derűvel és humorral társul – ami, legalább Homérosz óta tudjuk, a fenti világ látásmódjának sajátossága.

 

Az első, 1969-es egyéni tárlat óta eltelt évek alatt megvalósuló alkotói időszak, műalkotási ív éppen a töredékesség folyamatos felmutatása által lesz töretlen ívvé, amit a kritika is mindegyre észrevesz, szemrevételez. Két Istvánt hadd idézzek: „mélyen, különösen, szörnyen és elgondolkoztatóan elgondolkoztató” – írja róla Szőcs István; „akár a figuratív, akár az absztrakt képek vonulatát követjük, minden motívum […] egy nagyobb egész részeként kel életre, míg ennek az elvnek az alapján a többlépcsős építmény emberszerűvé válik” – fogalmazza meg Józsa István.

 

Miközben mindegyre igyekszik távol tartani önmagát a különböző izmusoktól, határozottsága okán mégis rokon velük – tettekre sarkall, emberközelivé tesz, cselekvésre hív.

 

Mert mindegyre az egészre figyelmez, éppen ezt, az egészet köszönjük neki!