Aspektuslátás (1)




 

Ez az írás nem kíván kritika lenni Háy János Kik vagytok ti? című könyvéről. Elsősorban azért nem, mert több alapos bírálat is megjelent a művel kapcsolatban, melyek számba vették legnagyobb hiányosságait és tévedéseit, tágabb irodalomtörténeti és elméleti kérdések mentén olvasták a szöveget, kitekintést adva a nemzeti kánon, a kultuszteremtés és -ápolás kérdéskörére, az eszmetörténeti kontextus fontosságára, sőt, az elemzések fő témája lett az irodalomtörténet mint tudományos diskurzus értéke is. Melchardt Gergő Ellenpélda2 című írásában egyenesen „a magyar irodalom legnagyobb szerencsétlenségé”-nek nevezi a könyvet, ami sokat árt a magyar irodalom társadalmi presztízsének, a könyv beszédmódját pedig bulvár-ismeretterjesztésként értelmezi, melyben a szerzőnek nincs alázata a tárgya iránt. Ide sorolhatnánk emellett Margócsy István Kisebbségben3 című szövegét vagy Baranyák Csaba Szaros-e a csizma?4 című írását, ami címével reflektál a könyvben kétszer is szereplő Háy-­frázisra: értelmezésében Ady felnyomja, Petri György pedig felbaszná a szaros csizmát az asztalra.5 Azt hiszem, már ez a rövid kis idézet is megfelelően érzékelteti, milyen irodalomtörténetet fog olvasni a Kik vagytok ti? című munkában az olvasó, de jól rávilágít a könyv nyelvezetére és tárgyhoz való viszonyulására egyaránt, ugyanakkor szerintem magyarázza azt is, hogy miért nem egy klasszikus irodalomtörténetet írt a szerző. Persze, nagy kérdés, mi valójában az irodalomtörténet-­írás, az ismeretközlésben vagy a kultuszformálásban betöltött szerepe miatt tartjuk elsődlegesen fontosnak? Vagy hogyan viszonyulunk általában, esetleg a könyv elolvasása után René Wellek Az irodalomtörténet bukása című tanulmányának egyik nagy állításához, miszerint „csak írók, intézmények és módszerek története van.”6

 

Anélkül, hogy újravennénk a fentiekben jelölt, vitatott szempontokat és tárgyalnánk azok igazságértékét, lépjünk most tovább, pontosabban tegyük meg az első lépést, vizsgáljuk meg a munka címét. Kik vagytok ti? – kérdezi a kánonban szereplő, mindannyiunk által ismert szerzőket a mű, a Kötelező magyar irodalom alcímmel pedig egyértelműsíti a kérdezettek körét (szerintem kissé ironizál is a „kötelező” megnevezés). Az más kérdés, hogy strukturális vagy egyéb megfontolás alapján nem került be ebbe az áttekintésbe vagy feltárásba Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc életműve – hogy csak a legszembetűnőbb hiányosságokat említsük –, de hát a magyar érettségi vizsgán sem kötelező minden életmű ismerete, ott is van lehetőség a választásra, szelekcióra (ugyanakkor minden irodalomtörténet vállalja azt, hogy nem képes minden alkotóról szólni).

 

 

A cím kérdése egyben megszólítás, közvetlen viszonyt feltételez a kérdező és a kérdezettek között; egyértelmű, hogy a kérdésben rejlő kíváncsiságot itt nem a szerzői életművek táplálják elsősorban, hanem maga az ember. Ezért tud egyenrangúan viszonyulni a képviselőkhöz. Olykor leszámol a „rosszindulatú földhözragadtakkal”, például Mikszáth esetében, Jókai kapcsán például így ír: „Ő nem a nagy testvérünk, mint Petőfi, nem egy gimibe járt velünk, mint Csokonai, nem a tanárunk, mint Babits, nem apánk, mint Kosztolányi, nem a nyugdíjas szomszédunk, mint Arany, valójában ő mindegyiknél öregebb.” (189.) Közelítése az életművekhez alapvetően emberi és nem művészetesztétikai, még ha szerepelnek is a korabeli lírára, társadalmi és eszmetörténeti változásokra (így Szabó Lőrinc születési időpontja Freud Álomfejtés című művét juttatja eszébe), vagy az adott életmű recepciójára vonatkozó kitekintések, még ha olvassa is a korábbi irodalomtörténeteket, így Szerb Antalét, melyre utal is a szövegben. Közvetlenségét mutatja, hogy Kassák Lajos kapcsán elképzeli, hogyan igyekezett a közelébe férkőzni, elkísérte őt az iskoláig, majd haza, de ott volt vele a Párizs felé vezető gyaloglásban is. Összességében valamiféle azonosságtudat jellemzi a könyvet, amit Móricz kapcsán így fogalmaz meg: „ezek vagyunk mi.”(310.). Egyféle „szellemi és érzéki együttes” ez (499–500.). Amikor tehát Háy János „hozzányúl” ezekhez a szerzőkhöz, életművekhez (Vö. 103.), ugyanarra a sajátos és/vagy általánosan emberire kíváncsi, meggyőződése, hogy „Minden alkotó a sérelmekből dolgozik” (623.). Ugyanezt az odafordulást közvetíti egyéb munkáiban, persze ezzel azt is állítja, hogy a magyar irodalom története alkotói életutak története, emberi megnyilvánulások története, amihez mai szemmel és „látásmóddal” közelít. Vizsgálódásai szintén a korábbi műveiben megfigyelhető elv alapján működnek, a könyv nyelvezete is ehhez a Háy-„poétikához” hasonul. Példa rá, hogy megfigyeli, mi „működött” gimnazista korában, vagy hogy milyen „morális evidenciák”-at kell újragondolnunk a tanult szerzőkkel kapcsolatban (134.).

 

Hasonló szempontokkal találkoznánk Grendel Lajos A modern magyar irodalom története című műve vagy akár Babits Mihály, Szerb Antal irodalomtörténetei kapcsán, akiknek szintén az alkotói pályáról volt rálátásuk az egyes életművekre. Jóllehet ez pozitivista szemlélet, aminek a meghaladását már véghezvitte az irodalomtudomány, s végre az irodalom tankönyvekben is megjelent a szemléletváltás (jó példa rá a Pethőné Nagy Csilla által írt magyar irodalom tankönyvek, amelyek maradéktalanul és igen sikeresen véghezvitték ezt a reformot), szerintem a könyv olvasása során nem ebből a nézőpontból kell vizsgálódnunk. Ha Háy könyve most újra felteszi az elavultnak ható kérdést: miért lényeges az alkotói életrajzok és életutak ismerete, akkor ezt azért teszi, hogy ráirányítsa figyelmünket a „kötelező” klasszikusainkra. Tudományos kutatás helyett ő inkább csak „belekukkant” a szerzőket kanonizáló iratokba (130.), megnézi azokat az alkotókat, akiket lehetséges, hogy már nem is veszünk észre, annyira szem előtt vannak (vö. Wittgeinstein). Bornemisza Péter kapcsán ezt így fogalmazza meg: „mennyire nem jelent semmit, mit írnak az irodalomkönyvek a haláluk után” (22.). Egy-egy szerzőnél pátosszal ír, máskor megértéssel vagy éppen elfordulással, néha sértő módon „lerendezi” őket, mint Gárdonyi esetében.

 

Ezek alapján számomra egyértelmű, hogy a Kik vagytok ti? című (posztmodern?) irodalomtörténeti munka elsősorban irodalmi munka, olyan olvasat, ami a tudományos megközelítés helyett egyéni interpretációt ad. Ezt már az egyes fejezetcímek is jól mutatják, hiszen ki tudna tudományos munkaként tekinteni egy olyan irodalomtörténetre, amelyben Berzsenyi Dániel A rovátkolt baromként értelmeződik, a Jókai Mór-fejezet a Wanted címet kapta, Móricz Zsigmond A műparaszt címet stb. De vannak poétikus címek is, így a Pilinszky-fejezet Az ötödik evangélium címmel, József Attila pedig Az utolsó messiás címmel. Több helyen megjelenik a fejezetcímekben az utolsó szó, ami utalhat arra, hogy az ő művészetükkel végképp eltűnt valami a magyar irodalomból. Ezek mellett a tudományos igényeken alapuló olvasást a Morzsamagyarok című előszó szintén ellehetetleníti. Itt a hazátlanság örökös témakörére reflektál, kiemelve a siránkozás végtelenített tapasztalatát, ami értelmezésében meghatározza a magyar irodalmat; azálal pedig, hogy utal a nemzet témakörére, felerősíti (ironikusan?) a munka romantikus karakterét. Ugyanazt teszi, mint a Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége című könyvében (1996), ahol „iróniája elsősorban a tizenkilencedik századi elbeszélői és nyelvi sémákat lazítja fel”.7 Mert „az akadémikus nyelv fáradt és öreg”, mondja Csokonai kapcsán (48.), ezt a Háy-prózából vagy drámákból jól ismert látásmóddal és megfogalmazásokkal újítja meg. A Kik vagytok ti? nyelvezete gyakran humoros, laza, cinikus. Belefér ebbe az is, hogy áttekinti, Petőfi hogyan akarta „mindenkinek megmondani a tutit” (127.), aki ráadásul megközelítésében „egy egosita barom volt” (99.), egy „pitiző szervilis” (99.). Vörösmarty mulatozásai, örömökre hajazó beállítódása kapcsán megjegyzi, „ez olyan volt, mintha csak az ital gyújtotta volna be a motorokat” (87.). Füst Milánnal kapcsolatban is humoros megfigyelést tesz: miután Füst jogi szakvizsgát szerzett, soha nem hagyta el aláírásából a doktort (477.) stb. Persze, joggal mondhatjuk azt, hogy ilyen beszédhelyzetekben Háy nemcsak fényesíti a szobrokat, miként Melhardt Gergő véli, hanem le is dönti a talapzatról; kronologikusan haladva, így hasonló látásmódban jelennek meg „a nyugatos ősök” (601.), majd Erdélyi Miklós, Hajnóczy Péter, Petri György, Víg Mihály.

 

Egyrészt egyféle előolvasmány lehet ez a könyv azoknak, akik készülnek az érettségi vizsgára magyar irodalomból, de még nincs kellő rálátásuk az egyes irodalmi életművekre, elvesznek a sok adatban, részletben (Háy utal is az érettségizőkre a Kaffka Margit-fejezetben). Nehézséget okoz viszont – ha valóban ez a korosztály a könyv implicit olvasóközönsége –, hogy a kötelező magyar irodalmat olvasók nem nyitottak az itt olvasható nyelvre, kevésbé tudnak különbséget tenni a könyv nyelvhasználata és az irodalomkönyvek, kidolgozott tételek nyelvhasználata között, így nem biztos, hogy az elvárt nyelvi regisztert tudják működtetni például vizsgaszituációban. Ez azt is jelenti, hogy a könyv nyelvhasználata megszólíthatja a fiatal korosztályt is, beemelhetnek kifejezéseket a könyvből. A másik alapvető nehézség éppen ehhez kapcsolódik: az olvasónak rendelkeznie kell azzal az ismeretanyaggal, amit a kortárs művek olvasása tud számára biztosítani, az 1970-es évektől napjainkig ahhoz, hogy értse ezt a retorikát. Akik tehát valóban csak a „kötelező irodalmat” olvassák, nem tudnak igazán vevők és fogékonyak lenni erre a szövegre, vagy félreérthetik ennek célját, beszédmódját. Mivel azonban Háy János többféle, irodalmat népszerűsítő programban is részt vett (elég, ha a Rájátszás című irodalomnépszerűsítő projektre, vagy a Beck Zoltánnal közösen készített műsorukra, a Háy come Beckre gondolunk), joggal előfeltételezzük azt, hogy a mű egyik célközönsége ez a korosztály lehet. Megszólításukkal mindenesetre magasra teszi a mércét, olvasásra ösztönöz. Szólhat másrészt az egyéb Háy-műveket is ismerőknek a könyv, ebben az esetben viszont érdemes lenne az életmű eddigi szövegei felől olvasni az irodalomtörténet-értelmezését, például a fentiekben jelölt szempontok mentén. Azt hiszem, ez áll a könyv szándékához is közelebb. Elég, ha a végszó felől közelítünk hozzá, ami ugyanakkor rímel a boríton szereplő Újjáélesztő könyv kifejezésre: „Hirtelen nem is tudom, a múltamat vizsgáltam oldalakon át vagy a jelenemet, hogy magamat tártam-e fel, vagy a magyar irodalom alkotóit. (739.)

 

Háy János: Kik vagytok ti? Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019.

 

Jegyzetek:

 

1 A fogalom Wittgeinstein Filozófiai vizsgálódások című művéből származik, amit Laki János A Kacsnyúl. Wittgeinstein és az aspektuslátás szemantikája című tanulmányában a következőképpen magyaráz: „Nyilvánvaló, hogy minél több lehetséges kontextust ismer valaki, annál több aspektust képes »belelátni« egy képbe, hiszen amit az aspektus felvillanásakor észreveszünk, az »nem az objektum valamely tulajdonsága, hanem egy intern reláció közötte és más tárgyak között«. (PU 305f) Aki több kontextust ismer, annak több esélye van ilyen relációk meglátására, s ez azt jelenti, nem kizárólag az istenadta egyéni képzelőerő, hanem egy általános háttérismeret gazdagsága is segíti az észrevevést, a meglévő aspektus megváltoztatását. Másfelől, aki nem ismeri a megfelelő relációt, az vak marad a megfelelő aspektus iránt. Ugyanazon dolog különböző kontextusokba illesztésének lehetősége azt eredményezi, hogy két ember láthatja ugyanazt a dolgot, miközben különböző relációit ismeri, s ezért más-más aspektusait veszi észre.” In: https://epa.oszk.hu/00100/00186/00004/laki.html

2 Jelenkor, 2019/7–8., 875–884.

3 Élet és Irodalom, 2019. május 31.

4 http://www.muut.hu/archivum/32920#_ftn1

5 Idézi Baranyák Csaba, i. m., http://www.­muut.hu/archivum/32920#_ftn1

6 http://epa.oszk.hu/02500/02518/00266/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1993_01-02_018-038.pdf, 21.

7 http://www.muut.hu/archivum/36137