Átkelési kísérlet (Regényrészlet)




Mihai Nuțu: A fejet takard, ne a gyökereket

 

– Vidra! Nem viccelek! Ez egy vidra! – kiált fel anyósülésemről költőbarátom, akivel farkaslesen voltunk a Bükkben (sejthettem volna, hogy farkast nem látunk, Magyarországon továbbra is csak a vadkamerák látnak). – Nem egy kutya? – kérdem hitetlenkedve. Mindketten ugyanarra a barna színű tetemre gondolunk, amit a Szentendrei-sziget felé haladva pillantottunk meg az M3-leállósávban a Gyöngyös patak hídjánál. Mintegy ötszáz méterrel odébb van a pihenő, így meg tudok állni.

 

Gyalog rohanunk vissza a tetemhez. Döbbenetes látvány fogad. Előttem hever holtan a vizek ura. Mérete akár egy közepes testű kutyáé. Gyönyörű feje az aszfaltra hanyatlik. – Valami barom elgázolta! – szólal meg költőbarátom, én meg közben a rendkívül keskeny patakot kémlelem. El nem tudom képzelni, mit keresett itt ez az állat, hiszen Fekete István is nagy folyóban helyezi el vidrafőhősét, Lutrát.1 És hogyan lehetett ennyire óvatlan, pedig a tudomány és a vadászok egyaránt szuperóvatosnak ismerik? Miért akart átkelni az autópályán? Ezt már soha nem tudjuk meg, csak döbbenten nézzük a tetemet. Költőbarátom kéri, emelném fel, le akarja fotózni, mivel olyan fotótárlatot készít, amely autópályán elütött állatokról szól. Morbid ötlet. Megfogom a vidra farkát, és kissé idegenkedve emelem fel. – Remélem, nem anya volt… – jegyzem meg, majd nem tudom, hogyan, hirtelen eszembe jut legkedvesebb egyetemista társam, akinek anyját elütötte egy kamion Gyergyócsomafalva mellett, így hatan maradtak félárvák. Ennek akkora híre járt Székelyföldön, hogy a gyergyói főesperes végezte a temetési szertartást. Szemem behunyom, ajkam összeszorítom. – Mi történt, utálod? – kérdi nyers mosollyal a költőbarátom, miközben szöget változtat, hogy más oldalról is készítsen képet. Megvárom, amíg végez a fotózással, majd én is lencsevégre kapom életem első vidráját. Igen, első, akkor is, ha már nem él. Ekkor még nem tudhatom: az első elevennel a Tisza-tavi Ökocentrumban találkozom majd, de az afrikai alfajhoz tartozik, mert nappal is ébren van, így szemügyre vehetik a látogatók. Fura hangja madársikolyhoz hasonlít – amikor megosztom a Facebookon, egyik ismerősöm sem jön rá, hogy emlőstől származik. Nem tudom, Oravecz Imre író-költő rájönne-e, állítása szerint hosszan megfigyelt egy vidracsaládot.2 Eszembe jutnak Balázs Imre József Vidra éneke a vadászterület megjelölése közben című versének sorai:

 

„Testem jó lakását,

bőröm ölelését

el ne vegyék tőlem,

ne hozzák halálom.

Sörét el ne érjen,

rossz hús ne romlasszon,

marást visszamarjak,

parttalan tavakban

úszva megmaradjak.”

 

Az autópályát ő is kihagyta… Érthető, hiszen ember, állat számára egyaránt döbbenetes és banális halálnemről van szó. Állok szótlanul, mobilom kameráját bekapcsolva hagyom, és továbbra sem tudom elképzelni, mit véthetett ez a felnőtt vad. Eszembe jut középső öcsém állítása, miszerint a felelőtlenül közlekedő embert ugyanúgy leszűri a természet, mint a vadász puskája elé besétáló tapasztalatlan és óvatlan farkast. Ugyanaz a szelekciós effektus érvényesül, attól függetlenül, hogy vadonról vagy civilizációról beszélünk. Az én első vidrám vadonja az M3 gyöngyösi szakasza volt. Valószínűleg éjjelente többször sikeresen átjuthatott, hogy tovább folytassa útját a patakon, amelyet valamiért ki kellett kerülnie a hídnál. Ezt abból gyanítom, hogy felnőtt, tehát tapasztalt állat lehetett, mégsem számolt a nagy számok törvényével, hogy egyszer rajtaveszhet. Jómagam számolok ezzel a törvénnyel, ezért sosem jövök vissza másodszor, hogy megvizsgáljam, vajon miért nem tud átkelni egy közepes testű állat a híd alatt. Mindig is féltem akár gyalog, akár autóval megállni a biztonsági sávon, mióta a legendás erdélyi rockzenekar, a Metropol Group énekese kiszállt a hátsó csomagtartójában megkeresni valamit, és hátulról halálra préselte saját autójával egy belé száguldó kocsi. – Egyszer láttam, ahogy elütnek egy őzet – mesélem szomorúan immár újra volán előtt a költőbarátomnak. – Megálltam, és odaszaladtam a gázolóhoz. – Hívja a rendőröket, én addig megkeresem – próbáltam nyugtatni. Az árokban találtam rá a sötétben. Fentről szabályosan ketté volt vágva a teste, körülötte mindenütt vér. Később mondta erre egy fizikus barátom: – A sofőrök nem számolnak azzal, hogy már kilencven kilométer per óránál ugyanaz a folyamat jön létre a bádog és az élő test találkozásakor, mint amikor a késsel elvágjuk a vajat. Ha számolnának vele, másképp vezetnének…

 

Az én első vidrám a civilizált 21. században volt óvatlan. Mennyivel szebb lett volna meglátnom teljes pompájában a folyóban, amellyel éjjelente beszélek, mint itt élettelenül heverve. Azóta akárhányszor jövök-megyek Erdély és Magyarország között, a Gyöngyös pataknál önkéntelenül leveszem lábam a gázpedálról. Mára már reflexszé vált. A szigetre érkezve elképzelem, amint a szentendrei Duna-­ágban kiemeli kecses fejét Pócsmegyer végében, a malomtól nem messze, a kövek menti vízből. Horgászás közben gyakran kémlelem, nem ő fodrozza-e a víztükröt a naplemente utáni percekben, amikor a Duna búcsút vesz a fénytől.

 

 

Jegyzetek

 

1 „A folyó csak nőtt, dühöngött, hánykolódott, megmarta a partokat, egyik helyen felkavarta az iszapot, másik helyen lerakta, barlangokat vájt, mintha tudta volna, hogy ilyen barlangokban feküsznek nappal a mázsás harcsák, és csak éjjel mennek rablókörútjukra. De vájt olyan barlangokat is, amelyek két-három méteres alagúttal kezdődnek a víz alatt. Ezek felfelé vezettek, s a partban, magasan a víz felett, újra kiöblösödött az üreg, amely mindig rejtett és száraz maradt. (…) – Eredj fiam – mondta a folyó egy kis hullámnak –, eredj, nézd meg, itthon van-e a nagy Lutra.” FEKETE István, Lutra – Egy vidra regénye, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1963, 5-7.

2 „(Idill) Tarna-parti sétám során megfigyeltem a mederben egy vidracsaládot, két kölyköt, egy anyát és egy rókát. A kölykök nyiszogva, hangosan szaglászva jöttek lefelé a jégen, és feltehetően az anyjukat keresték, akit meg is pillantottak, miután füttyentett nekik a szegélyező nád közül. Odarohantak hozzá, és örömükben rávetették magukat, de az is lehet, hogy szopni akartak, és az nem hagyta, mert talán már túl nagyok voltak ehhez. A nádszálaktól nem lehetett világosan kivenni, csak egy nagy, ide-oda guruló, sötét gombolyagot lehetett látni és nádropogást hallani. A rókát, amely feljebb tartózkodott a jégen, nem észlelték, de nyilvánvalóan rájuk vadászott.” ORAVECZ Imre, Feljegyzések naplemente közben, Élet és Irodalom, LXlll. évf. 41. szám, 2019. október 11., 15.