Átvitelek korrespondenciája




 

Angi István egy interjúban cáfolt meg egy hibás vélekedést, éspedig azt, hogy az irodalmat a legegyszerűbb tanulmányozni, merthogy a róla való beszéd nyelve megegyezik a mű nyelvével. Nem tekinthetünk el viszont attól a ténytől – érvelt az interjúalany –, hogy a költő vagy író nem egyszerűen szavakból állítja össze műveit, hanem szavak kombinációiból. Az irodalomban tehát a természetes nyelvre úgymond ráépült nyelvvel találkozunk. Évtizedekkel ezelőtt megfogalmazódott a kijelentés – tehetjük hozzá –, hogy az irodalmi mű (s a művészet általában) másodlagos modelláló rendszernek (Jurij Lotman) tekinthető. Ebből kifolyólag pedig „olyan nyelvi átfordítást igényel az értelmezése, mint a zene vagy a képzőművészet esetében, és akkor derülnek ki a titkok, ha ügyesen vallatjuk retorikailag az adott művet.” Az esztéta szerepére vonatkozó kérdésre válaszolva aztán arról beszélt Angi István, hogy miután felvette a kapcsolatot a művel, úgymond ráhangolódott, maga is a művekkel való találkozásra kell hogy bátorítsa a befogadót, hogy az értelmezésen keresztül még inkább képes legyen a művészet élvezésére. (In Angi István: Értéktől jelentésig. Kolozsvár, Pro Philosiphia, 2004, 333–335.)

 

Mindezeket, a műértelmezés során végigjárt stádiumokat Angi István egyetlen szószerkezettel ragadta meg: a megérintett szép továbbgondolásai. Gondolati szempontból annyira pontos, nyelvileg pedig szabatos a megfogalmazás, hogy joggal kapta ezt a címet a szerző új kötete.

 

Angi István első kötetéről, a Zene és esztétika címűről (Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1975) írva, Bretter György két nagy szellemi-kulturális terület művelésében jelölte meg a szerző tevékenységének tárgyát. Az egyik a zeneesztétika, a másik pedig az ideológiai-kulturális kritika. „Angi Istvánnal kultúránknak új, önkéntes mindenese jelentkezett – indította Mindenesek kálváriája című, a Korunkban közölt kritikáját –: a munkamegosztást olyannyira nélkülöző szellemi életünkben az esztétikai elméletalkotásból kiinduló zeneesztétika és az ideológiai-kulturális kritika területén vállalta a mindenütt bőségben heverő feladatok közül a neki megfelelőket.” (újraközölve: In Bretter György: Itt és mást. Válogatott írások. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1979, 458–464.)

 

A neves szerző új kötete a kulturális kritika keretébe tartozó művészetkritikai írásainak gyűjteménye, amelyek közül a legkorábbi 1997-ben, a legutóbbi 2017-ben keletkezett, és lapokban, folyóiratokban, gyűjteményes kötetben, valamint a szerző korábbi tanulmánykötetében jelentek meg mint a tárlatlátogató műkritikus beszámolói, illetve a kiállított művek értelmező leírásai (Valovics László, Tudoran Klára, Dobribán Emil, valamint kézdivásárhelyi művészek 1997-es közös tárlata), továbbá egyes alkotókról (pl. Szervátiusz Jenő, Sipos László) vagy alkotói csoportokról, nem különben művészetelméleti kérdésekről készült analitikus tanulmányok.

 

Fontosnak tartom kiemelni azt a többletet, amelyet Angi István hozzá tud adni írásaiban a művészettörténészek és műkritikusok által jegyzett leírásokhoz és műértelmezésekhez. Ez pedig éppen az esztéta megközelítésének köszönhető értelemtulajdonítás, valamint a tárgyalás során az elméleti premisszák világos felvázolásából és egy-egy mély gondolati tartalom, az eszmeiség kiemeléséből adódik. Így pedig, egyrészt, maga a szerző igazolja elemzéseiben az általa egykor felállított „operációs rendszer” (lásd az esztétikum groteszk–transzcendens tengelyrendszerét tárgyaló tanulmányát az első kötetében!) működőképességét, rámutathat a szép és csúf, a fenséges és aljas, a tragikus és komikus modellek konkrét megvalósulására, a különböző esztétikai minőségek kombinációjára, egyedi megjelenési formáira az elemzett művek esztétikumát illetően (egy-egy alkotóművész, például Szervátiusz Jenő vagy Sipos László életműve esetében), másrészt pedig szilárd támpontokat adhat jelenségleírásainak és értelmezéseinek (például a nagyváradi 35-ös Műhely alkotói csoport esetében).

 

Szervátiusz Jenő (1903–1983) életművét megvilágítva beszél a szerző a művekben megvalósuló drámai konfliktusokról, ezek végleteiről, mind a „tragikus kollíziók katarzisáról”, mind a „komikus átcsapás groteszkjeiről”, de e két véglet „tragikomikus szintéziséről” is, amely például a közismert, 1939-ben alkotott Emré bá című kis méretű nagy (!) munkájában valósult meg. „Emré bá balladája a szánalmat ébresztő figura és az őt kiröhögő duhaj legények kontrasztjában a groteszk lényegcseréjének ’hiány-típusát’ mutatja be – összegez a szerző –, amelyben a hiány, az űr sokszorozódik meg az általánosítást követő lényegcserében: az üres lelkű, mulatozó legények és a félbolond ’lelki szegény’ összevetése a hiányok cseréjéhez vezet, és arra a groteszk kérdésre felel, hogy: kié a nincs?” (101.)

 

A Szervátiusz-tanulmány egy másik helyén a Visszatérés (1932) című, egy fiatal női alakot ábrázoló szobrot értelmezve írja Angi István, hogy ez esetben egymásra épített formák egymásba játszását láthatjuk: „az önmagába visszatérő alak elsősorban maga fölé hajló női alak. Ám formája egyben felidéző forma. A rajta lefutó vonal játékából hattyúmotívum tetszik ki – a nő és a hattyú metaforikus szintjét hozza létre. Ezen a szinten társul az alapkérdéshez a tisztaságtól a bájig, az életigenléstől a halál tagadásáig számos lerövidített mítosz rejtőzködő tartalma […]. És még egy harmadik megszakított mozzanat is leolvasható ennek a réteges vonaltémának a helyzetiségéről. A női alak lebegése ugyanis nemcsak hattyúra emlékeztető, de fába faragott szoborléte egyben a vegetatív létet is idézi, amely a szoborban megszüntetve hordozza a levés borús ígéretét. A felsejlő képek között áttűnik a szomorúfűz koronája, de a lehajtott fej és az előtűnt keblek ugyanakkor a gyöngy­virág rezgő kelyheit idézik azzal a szomorkás szeméremmel, amely a hattyúmotívumból kitetsző melankóliával társulva a magányos női alak alapjelentését emeli ki: a magára maradottság hervasztó csüggedtségét.” (125.)

 

Visszatérés elemzése során, amint láttuk, arra világít rá a szerző, hogy hogyan jön létre – úgymond – az „átvitelek korrespondenciája”. Különben magának a tanulmánynak a címe is ezt vetíti előre: Képzőművészeti metaforák: Szervátiusz Jenő. Ezen a kimondottan is vállalt célon túlmenően én még a szerző személyes életérzését, sőt az egyén léttapasztalatát, éspedig a magára maradottság hervasztó csüggedtségének gondolatát is kiérezni vélem a tanulmánynak ebből az esszéisztikus passzusából…

 

Egy másik alkotó, Sipos László (1943) művét tárgyalva többek között arra mutat rá Angi István, hogy Sipos festményein a látvány megalkotása egyszerre „képien érzéki és eszmeien láttató”, a festő kelléktárában pedig nagyon is konkrét, hétköznapi dolgok, tárgyak és munkaeszközök (szög, kalapács, harapófogó) fordulnak elő nagy gyakorisággal, de ezeket úgy kombinálja, úgy helyezi el a kompozícióiban, hogy megmutatkozásukból a fájdalom egyetemessége olvasható ki, vagyis az emberi fájdalom megélésének a tárgyi világra való kivetítése történik meg például a Megszegzett kulcs,Harapófogó körtével,Befűzött kés című művek esetében. Sőt, a Krisztus sorozatában ezek jelentésmezeje kiszélesedik, bibliai (keresztrefeszítés!) jelképiségük kerül előtérbe.

 

Nem távolodik el tehát az élettől, a valóságtól a kritikus. Műveket értelmez ugyan, művek világában kívánja eligazítani a befogadót, de közvetett módon s végső soron saját életéről s bizonyára a mi életünkről is beszél, mondhatom, általában életproblémákat vet fel. Mert tulajdonképpen – ahogy a fiatal Lukács György gondolta el –: a forma a valóság a kritikus írásaiban…

 

 

Angi István: A megérintett szép továbbgondolásai. Kolozsvár, Verbum, 2018.