Átvonulás




Magdalena Abakanowicz: Gyermekek

 

Kondráth Évike látta meg elsőnek. Délre járt az idő. Éppen a meteoállomás kertjében palántálta a paradicsomot, szigorúan saját fogyasztásra. Egy pillanatra felállt, csípőre tett kézzel pihentette derekát. Vajon rosszat tesz a kicsinek?, tűnődött el, s végigsimított a hasán. Vigyáznia kell, nem fáraszthatja ki magát, Laci már ennyiért is leordítaná a fejét. És igaza is lenne, nem felelőtlenség ez? Ugyan, mégsem ülhet veszteg kilenc hónapon át. Ki hitte volna, hogy ez a Rudra tényleg tud valamit? Bár a gyógyszer hatása is lehet. Ki tudja? Jobban mondva, kit érdekel? A lényeg, hogy sikerült. De azért jó, hogy elment, mégis nyugodtabb most, hogy nem parkol itt. Ilyesmik jártak a fejében, miközben a látóhatárt kémlelte.

 

Miklecz abban az évben nem krumplit ültetett, átállt repcére. A távolban kéklő dombok alatt, búzaföldek zöldjétől közrefogva húzódott a virágzó repce élénksárga sávja, szikrázott a napsütésben. Évike szürkésbarna homályt pillantott meg a távolban. Lehunyta egy pillanatra a szemét, a vérnyomására gyanakodott, gyakran sötétült el a kép, ha hirtelen állt fel. Ez azonban más volt. Kinyitotta a szemét, de még mindig ott volt. Egy elmosódott, lüktető folt a láthatáron. Aztán halk, beazonosíthatatlan morajlás hullámzott végig a tájon. Te jó ég, a fülem is zúg, tényleg nem szabadna kifárasztanom magam, gondolta ijedten, és besietett az épületbe, hogy megigyon egy pohár bodzalevet.

 

Bent leült a forgószékre, kényelmesen hátradőlt, fejét a támláján pihentette. Rátehénkedett, így mondta volna az anyja, jutott eszébe, nem szép ez egy lánytól, hányszor hívta fel erre a figyelmét lázadó tinédzser korszakában, de még mostanáig sem szokott le róla. Így ült, behunyt szemmel, mikor hirtelen bevillant, ez egy homokvihar lehet. Felpattant, hogy ellenőrizze az elméletét. A láthatáron egyre nőtt a folt, és a zúgás is erősebbnek tűnt. Érezte, itt valami történik, jelenteni kellene, de mit? Tanácstalanságában felhívta a kolleganőjét.

 

Rémán Szende a másnaposságtól fásult arccal könyökölt a konyhaasztalra, kávéját kortyolgatta, és azon töprengett, gyújtson-e rá, de aztán úgy döntött, inkább mégse, a szeme körül már úgysem olyan feszes a bőr, mint pár éve, és ez már a fotókon is meglátszik. Összerezzent a mellette megszólaló telefonra, de mire felvette, már visszaállt előbbi tompasága. Hallod a zúgást? Nem. Akkor nyisd ki a füled. Szende kedvetlenül vonszolta magát az ablakhoz, és megpöccintette. Aha, hallom. A kocsikat. Érezte, hangjába a kelleténél több flegmaság keveredett, de Évi jól ismerte, és izgatott is volt, elsiklott fölötte. Valami történik, mondta jelentőségteljesen, aztán leírta Szendének a látottakat. Én erre most nem tudok mit mondani, felelte ő a másnaposok közönyével, miközben a nyitott ablakszemen tükröződő arcát nézte. Nem is olyan gyűrött, állapította meg elégedetten, csak a feje ne hasogatna, le kellene szaladjon a patikába. Egyre nagyobb a folt, később hívlak, csapta le hirtelen a telefont Évike.

 

A gyógyszertárban Lukács Elvira egy csésze vizet öntött egy hibiszkuszra, aminek növekvő bimbóit ketten tanulmányozták. Szóval hirtelen jött ez is, mint a keresztlányom esküvője, mondta. A bátyám nagyobbik leányáé, mi kereszteltük. Tudja, Maroson tanult az asszisztensin, tizenkilenc esztendősen összevigyült valami mérnököcskével, s egyszercsak béjelentik, hogy három héten belül esküsznek. Szilágycsehen, mert odavalósi a fiú. Persze baba volt a dologban, azért volt olyan sürgős, mi viszont azt sem tudtuk, hogyan fogunk eljutni olyan messzire. Avval volt szerencsénk, hogy volt az uramnak egy munkatársa a gyárban, Egyed Pityu, ő ismert valakit Maroson, megadta annak a telefonszámját.

 

Úgy kellett felhívni, mint régi jó ismerőst, hogy szerusz, Pistu, jól vagytok-e, menyen-e a munka, főzte-e bé az asszony a zakuszkát? Hogy igen volt a válasz, az uram is elmondotta, hogy nálunk is minden rendben, szépen cseperednek a gyermekek, csakhát a termés idén nem volt az igazi, nem tudott az asszony eleget elrakni télire, nem ártana zakuszkából még vagy húsz borkán. S ha már itt tartanak, megkérdezi azt is, hogy az ő felesége hány kiló fuszulykát szokott rakni hozza? Erre meg azt felelte Pityu, hogy úgy kell számolni, hogy jusson legalább hat deka minden borkánhoz. Miután ezt elbeszélték, mondta az uram, hogy ekkor s ekkor készülünk Szilágycsehbe, útba ejtjük Marost is, egyet koccintsanak.

 

A Sungarden teraszán idősödő, öltönyös férfi üldögélt, nyakkendője hanyagul az asztalra dobva, kiürült tányérok és whiskyspoharak mellé. Tokája petyhüdten omlott kigombolt ingnyakára, kezét a mellette levő szék támláján nyújtotta végig. Hátradőlve járatta körbe tekintetét a kerthelyiségen. Hevenyészett angoltudása ellenére annyit értett, hogy a sun napot jelent, s fanyalogva állapította meg, hogy a névválasztás nem éppen helyénvaló, és néhány pillanatig az árnyék szó angol megfelelője után kutatott agyában, de aztán beismerte magának, hogy nem juthat eszébe, hisz sohasem tudta. Ez a Gyuszi, ez viszont jól beszél, gondolta, s alig észrevehetően bólogatott, ment neki a tolmácsolás. Bár nem szeretem, ha az ügyeimbe más is belelát. Mondjuk ez egy élhetetlen, azt se tudja, mire lehetne felhasználni, amit hall. Persze annyira mégsem tökkelütött, a marhasteaket kikérni volt esze, hogy enném a zúzáját, nyúlt egy fogpiszkáló után. Könyökével véletlenül egy papírkupacot mozdított meg, az egyik lap alján aláírás, fölötte név: Hamar Béla. A fogpiszkálóval a szájában turkálva folytatta a szemlélődést, pillantása a bejárat melletti oleander ciklámen szirmaira tévedt. Ezeket biztosan most vették, gondolta, az övék, ami a garázsban telelt, éppen csak elkezdte hajtani az új leveleket, nemhogy virágozzon. Ha Iza itt lenne, suttyomban letörne egy ágat, hogy meggyökereztesse, mert ez olyan különleges színű, így lelkendezne, mert azt már elfelejtette, hogy a tavaly Görögországból lopott oleanderhajtások sem éltek meg. Elmosolyodott magában felesége feltételezett feledékenységén, majd tekintete a kovácsoltvas székekre vándorolt. Ahol van pénz, van ízlés is, gondolta. Lehet, jobb lett volna ismét vendéglátóiparba fektetni?, csücsörített, amint feltette magának a kérdést. Ha úgy vesszük, az öregotthon is egyfajta vendéglátóipar. Kevésbe szívderítő, mint ez itt, de legalább mindig van rá kereslet. Jól van ez így, gondolta. Csak éppen az az ügy, az kellene már elrendeződjön, dobolt a fogpiszkálóval a szék karfáján. Az asztal sarkára egy tarka lepke szállt.

 

Gutentag Gyuszi lassan ballagott hazafelé az étteremből, kicsit fáradtan, kicsit elszontyolodva. A tolmácsolás kimerítőbb, mint hitte, leszívta minden energiáját, s az ilyen Hamar-féle emberek társasága mindig elkedvetleníti és ingerültté teszi. Önkéntelen reakció ez, de ősrégi, már megtanulta kerülni ezeket az alakokat. Többnyire, de ugye nem mindig lehet. Az ilyenkor felébredő kisebbrendűségi érzése most is bántotta. Hiába veti meg szíve mélyén ezeket a pökhendi bunkókat, teljesen tehetetlen az érzés előtt, talán a fellépésükben van valami, ami előtt védtelen. Ezt a védtelenséget érzi férfiatlannak, és dühös magára érte. Ezen morfondírozva még inkább felhergelte magát, terveivel ellentétben, ugyanis éppen azért választotta a hosszabbik utat hazafelé, hogy legyen ideje megnyugodni. A víztorony tövéhez érve megállt és rágyújtott egy szál cigire. Egyre-másra szívta a slukkokat, közben az omladozó vakolat megkopott szürkéjét és rózsaszínjét figyelte. Aztán majdnem hangosan kacagott fel, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy Hamar tartármártás helyett tatármártást rendelt, és a pincérből is majdnem kibuggyant a röhögés. Aztán a nevethetnékje hirtelen szomorúságba csapott át, nyomorultnak érezte magát, aki ilyen lealacsonyító munkát is vállal, pedig ő nem ilyen sorsra van szánva, a tehetsége sokkal többre predesztinálja. Csakhát ugye későn kezdte. Nem szokványos negyven fölött írni meg az első verseket, tisztában volt vele, azokat el is dobta, és csak dolgozott és dolgozott, és azt gondolta, mikor majd kiküldi az arra érdemeseket, mindenki hasra esik, és csak úgy kapkodnak utána a szerkesztők, mert egyből felismerik, hogy ezek nem zsengék, hanem kiforrott remekművek, ehelyett viszont semmi. Sem-mi. Mikor is küldte el őket? Két hónapja? Azóta se kapott választ. Persze részben az ő hibája, miért a Pavilonba küldte, ennyi idősen a fiatalok rovatába? Mennyire megalázó, negyvenöt éves fejjel elepedve várja egy búgó hangú, teletetovált suhanc válaszát. És minden nap, mikor üresen találja a Gmail-fiókját, pedig a Spamet is mindig ellenőrzi, szóval minden egyes nap egy lépéssel közelebb kerül a földi pokolhoz.

 

Ilyen szép virágnyelven beszélték meg, mesélte Elvira egy sárguló levelet leszakítva a hibiszkuszról, hogy szükségünk lenne húsz liter benzinre, Pistu hat lejbe adja literét, s mikor vesszük átal. Mert ez nyolcvankilenc novemberében volt, akkoriban ugye fejadag volt a benzinre, három hét alatt nem lehetett eleget meggyűjteni akkora útra. Ez a Pistu meg pilóta volt Maroson, permetezőrepülőkön dolgozott, tudott feketén szerezni repülőbenzint.

 

Emlékszik, gyógyszerésznő, voltak azok a férfipizsamakék Daciák. Éppen olyan volt a miénké is.

 

Burján Sári napszemüvegét feltolta a feje tetejére, és a kormány fölé görnyedve leste a távolban a város fölött kavargó sötétséget. Még csak az kéne, hogy kapjon el a vihar, dohogta. Zsémbes kedvében volt. Este óta nyolcszor ment a gyomra, az éjjel nagy részében a vécé és az ágy között ingázott, alig néhányszor tudott elszenderedni. Mikor harmadszorra vagy negyedszerre verte ki hideg veríték a görcsöktől, már gyűlölt mindent és mindenkit: a tetves falut, ahol nincs egy éjjel-nappali gyógyszertár, meg a szomszédokat sem ismeri annyira, hogy éjjel zargassa fel őket gyomorfogóért, a fiát, amiért nem képes embert fogadni a lakásfelújításhoz, hanem az apját szekírozza, Öcsit, akinek csak füttyent, s az már fut is Németbe. Meg különben is egyre önfejűbb, s szeplet örökké, indulás előtt is a csemegekukoricát vetette el, pedig amennyit ők megesznek egy nyár alatt, annyit igazán meg lehetne venni, mégis azzal töltötte el az időt, s tessék, fagyosszentek előtt kikelt, szarrá fog menni az egész. Gizella meg rég elmúlt, s uborka még nincs téve. Mert megy a feje után, ahelyett, hogy rá hallgatna. Ő meg itt szenved egyedül, az sincs, aki elfusson gyógyszerért. Meg egyáltalán kinek az idióta ötlete volt ez a nyári kiköltözés falura? Ahogy közeledett, egyre gyanakvóbban kémlelte az eget. Nem vihar az, állapította meg nem túl magabiztosan. Talán seregélyek lepték el a várost?

 

Rémán Szende visszavánszorgott az asztalhoz. Üres tekintettel bambult maga elé, unt mindent. A bulikat, a másnaposságot, azt főleg, az itteni pasikat. A munkáját talán a másnaposságnál is jobban unta. A meteoállomás egy nagy szar, gondolta, semmi fejlődési lehetőség, pedig neki a pörgés kell, az adrenalin, a kihívások, egy hely, ahol kiélheti a kreativitását. Kitanul körmösnek, előbb arra gondolt, de belátta, hogy ahhoz túl izgága, lelki szemei előtt lepörgött, ahogy egy félresikerült sziromlevél vagy rosszul felhelyezett strasszkő miatt lesöpöri az asztalról az összes lakkot, felrúgja a széket, és hisztérikusan ordítva rohan ki a szalonból. Szóval ezt az ötletet hamar elvetette. Az is felmerült benne, hogy beiratkozik kommunikációra, esetleg közgázra, de az három dögunalmas év, már a liciben is rühellte az elméletet, ő a gyakorlati dolgokban jó, arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt mennyi pénzt lehet keresni egy jó munkahelyen, szóval nem pazarolja ő az idejét tanulásra.

 

Az a repülőbenzin minket a következő faluig repített, ott döglött bé a kocsi először. Alig tudta elindítani az uram. Aztán félóránként robbantunk le, Kolozsvár után valami faluban véglegesen. A műhelyben azt mondották, festékes lehetett a bidon, azt oldotta ki a benzin, s eldugta a kocsi szűrőjit, két napba telik kicserélni. Csendes ember volt az uram, Isten nyugtassa, szép lassan sétált át az út túloldalára, volt ott egy telefonfülke. Felhívta ezt a Pityut, de nem virágnyelven mondta el a véleményit az avas zakuszkájáról. Aztán meg felhívta az apatársat, a bátyámét, hogy, hű, látott-e már maga ilyet?, nézett ki Lukács Elvira döbbenten az ablakon.

 

Ahogy felpillantott, meglátta. A pillangókat. Nem egy, nem kettő, hanem több száz cikázott a tömbházak közt, narancsos-feketés villódzás települt az égre. Szóval erről beszélt Évi, pattant fel hirtelen Szende, s mivel úgy találta, hogy egy ideig még tartani fog az özön, besietett, hogy tegyen magára korrektort és szájfényt, és aztán lőjön pár Insta-fotót. Vérvörös vagy korall, ezen gondolkozott a tükör előtt állva, a korall talán jobban kiemeli a szeme kékségét, meg ezekhez a téglaszín pillangókhoz is jobban talál. Aztán sietve ment az erkélyre, készített néhány fotót a tömbházak közt cikázó, eget elsötétítő lepkeinvázióról, utána pedig megfordult, hogy készítsen pár szelfit. Az a rohadék víztorony pont rossz helyen van, igazgatta elégedetlenül a telefont, majd mikor sikerült egy jó szöget eltalálni, csücsöríteni kezdett. Ha elég jól sikerül, akár Tin­derre is kitehetem, gondolta közben, ideje lenne már egy normális csávóval is matchelni. Ismét eszébe jutott, mennyire unja már az itteni pasikat, hogy lényegében minden lehetőséget kimerített, csak a nős férfiak vannak hátra, de bonyodalmakhoz semmi kedve. Úgyhogy még kívánatosabban próbált csücsöríteni, és elhatározta, hogy lesz, ami lesz, nagyobbra állítja a körzetet, bár az veszélyes is lehet, mert nagyjából hatvan kilométerre már vannak színromán városok is, ő pedig románul alig gagyog. De majd csak elboldogul valahogy, elvégre a szerelem nyelve univerzális, gondolta, és jóízűen vihogott fel saját találékonyságán.

 

Auleu, ce mama dracului se întâmplă aici?, állt meg Cazimir Nedelcu kezében a horonymaró. A körülötte kavargó portól előbb azt hitte, nem jól látja, amit lát. Köhögve lépett az ablakhoz, jobban mondva a helyén tátongó lyukhoz. Ez a szünet éppen jól jött, már reszketett a keze. Egy pillanatra belefeledkezett a látványba, aztán ismét kattogni kezdett az agya. Holnapra vagy holnaputánra lesz meg a véséssel, azon töprengett, mikorra kéne hívni Józsit? A csövezést és dobozolást még megoldja, de a húzáshoz mégiscsak elkélne a segítség, kár kínlódni egyedül. Megbontott egy sört, húzott belőle. Az ajtó mellé kell dugalj vagy nem? Csillárkapcsoló meg egysarkú mindenképp, az már tizenhatos cső, de ha mégsem oda, hanem a másik falra, csak tizenhármas, na, mindegy, nem kell úgy előre szaladni, csitította magát. Bár egy hét alatt kész kellene legyen, hogy jöhessenek a fiúk vakolni, meg az ablakosok, azt sem lehet már halasztani. De hogy itt októberre költözés nem lesz, az biztos, addigra az alsó szint, ha elkészül, az is jó. Mondjuk, ha Luci mellé állna, nem a lófarmon gürizne most is. Mégiscsak nekik építik. De ezen kár vitatkozni. Holnap mindenképp bemegy az ablakosokhoz, meg a némettanárt is felhívja délután, a héten mégsem ér el hozzájuk, legfeljebb jövő hét közepétől tudna menni.

 

Gutentag Gyuszi úgy döntött, inkább ledől egy órára. A tolmácsolás rettenetesen kifárasztotta, mentegetőzött felesége előtt, de az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy hiába teltek el évek, emlékezetében még mindig élesen éltek a fekete-erdei katasztrófák, azóta nem szívlelte a különleges természeti jelenségeket. Magdika félrevette a gázról a zöldpaszulylevest, a párkányra könyökölve figyelte a téglaszín áradatot, és a szemközti ablakokban felbukkanó ismerős arcokat.

 

Kondráth Évike átszellemülten emelte pillantását az égre, festéktől rogyadozó pillái csak néha rebbentek meg, mikor úgy tűnt, egy-egy pillangó nekimegy, s csak utolsó pillanatban változtatott irányt. A keresztlánya jutott eszébe, meg a plüsslepke, amit valami vásáron vett neki. Mindenhová magával vonszolta, és folyton gyámbászta, egy idő után már inkább emlékeztetett amőbára, mint lepkére. Mikleczékkel hét éve vesztek össze, igen, éppen hét, azóta nem találkoztak. Ildivel gyerekkori barátok voltak, de az ember mégiscsak a férje pártját kell fogja. Ha viszont egészen őszinte, meg is könnyebbült. De az teljesen érthető. Nagyjából egy időben született Zsuzsi, és tudta meg ő, hogy nem lehet gyereke. Próbált együtt örülni Ildivel, de nem ment neki, ez az igazság, kétszínű dögnek érezte magát folyton. És akkor még a keresztanyaság is. Valahányszor ruhát vásárolt a kicsinek, dühroham kerülgette, visítani szeretett volna, síző vagy koszos vonatbudi fölött ürítő pózban, ahogy vesszük, torkaszakadtából, hogy csörömpölve törjön össze a vitrin üvege, bár sosem tudta, lehetséges-e az valójában, talán jobban kellett volna figyelni fizikaórán, gondolta néha keserűen. Hiába próbált nagylelkű lenni és pozitív, te jó ég, hogy rühellte akkoriban ezt a szót, szóval hiába próbált talpra állni, folyton legyűrte az elkeseredés. Szóval mikor összevesztek a választások miatt, részben megkönnyebbült, mostanság azonban egyre gyakrabban gondol rájuk. Jó lenne Ildivel elbeszélgetni a dolgokról. Kikérni a véleményét a fejőgépek típusairól, vagy arról, hogy kell-e fogszabályzós cumi, mikor még foga sincs a kicsinek. Ilyesmik jártak Évi fejében, arról pedig, hogy jelenteni kellene valamit, teljesen megfeledkezett.

 

A lepkék két órán át özönlöttek, akkor haladt el a raj hátsó része is északi irányba. Utánuk már csak néhány tévelygő lepke érkezett, játszadoztak, le-leszálltak a kopár tájon egy-egy zöldellő bodzabokorra, virágzó tamariskára. Egy csalánok ölelte, furcsa romon, nagyjából tíz méter átmérőjű és fél méter magas, kör alakú falmaradványon, aminek oldalán szürkésrózsaszín és koszosfehér függőleges sávok váltották egymást, három lepke pihent. Téglaszín szárnyukon a fekete-fehér pöttyök szinte vibráltak a napsütésben. Aztán észbe kaptak, és ők is üldözőbe vették a rajt.

 

 

***

 

 

Alig néhány ember emlékezetében sejlett fel időnként a város neve, sőt, nem is a neve, csak egy artikulálatlan hanghalmaz, mely sosem tudott formát ölteni, pedig ott volt a nyelvük hegyén, a legutolsó pillanatban azonban mindig elillant. Tudták, vagy inkább sejtették, hogy egykor létezett egy város, egyeseknek még az is rémlett, hogy jártak ott valamikor, pontos részleteket azonban nem tudtak felidézni útjukról, sem az ottlakókról.

 

Jeffrey Alton, a Massachusettsi Egyetem ígéretes tengerbiológus doktorandusza – aki egyébként az entomológia iránt is különleges vonzalmat érzett – volt az egyedüli, aki az első években teljes bizonyossággal tudta eszébe idézni a város nevét. Titokzatos eltűnéséről úgy szerzett tudomást, hogy rákeresett a Google Mapsen, mivel egyre inkább foglalkoztatta az a tétova gondolat, hogy ellátogathatna Romániába, és esetleg jó lenne találkozni azzal a lánnyal a portói diákszállóról, aki a román diktátor látogatásáról mesélte azt a szokatlan történetet. Keresése azonban nem járt sikerrel, egyetlen ilyen nevű romániai városra sem talált. Hogy gyorsabban menjen, Face­bookon írta be a lány nevét, gondolta, onnan könnyen kideríti, hol lakik, azonban őt sem találta. Egy pillanatra saját emlékezetében kezdett kételkedni, ekkor azonban eszébe jutott, hogy a lány erdélyi, Drakula óta mindenki ismeri Erdélyt, nem nagy vászisztdász végigböngészni egy térképet, míg megtalálja a várost. Ez a módszer sem hozott sikert, s már le is tett volna a dologról, ekkor azonban véletlenül rábukkant egy cikkre bogáncslepkék radarokat órákra megzavaró romániai átvonulásáról. Először nem tulajdonított ennek jelentőséget, de néhány nap elteltével, néhány témába vágó cikk átfutását követően arra jutott, hogy összefüggés lehet a lepkeáradat és a város eltűnése közt. Az idő előrehaladtával egyre mélyebbé vált a meggyőződése, s habár vezetőtanára tiltakozásának engedve nem változtatta meg doktori disszertációjának témáját, a jelenség annyira foglalkoztatta, hogy hátralevő életét, dacolva az elbocsájtással és pénzhiánnyal, ennek felderítésére szentelte. Az áttörés elmaradt.