„Az egyedül dolgozó régész figurája lassan elkopik” – interjú Molnár-Kovács Zsolt régésszel, egyetemi oktatóval




Marosludasi származású, iskoláit Marosvásárhelyen végezte. Kolozsvárra kerülése előtt melyek voltak azok a hatások, amelyek a régészet fele irányították? Első régész, esetleg humán értelmiségi a családban?

 

– Igen, Marosludason születtem, felváltva a szülővárosomban és Marosvásárhelyen jártam iskolába. A középiskolát a Bolyai Farkas Líceum biológia–kémia osztályában végeztem. Kisgimnazista korom óta labdarúgó vagy régész szerettem volna lenni. Negyedik osztályos koromban vitt el bennünket az akkori történelem tanárom a marosludasi határban levő régészeti lelőhelyre, ekkor fogtam a kezemben ásót életemben előszőr. Úgy tűnik, maradandó élmény volt.
A családban én vagyok az első régész. Családom tagjai dontő többségükben szellemi munkával keresték-keresik a kenyerüket: akadnak közöttük református lelkészek, tanárok, tanítók, mérnökök, orvosok. A pályaválasztást illetően nincs mintakövetés a családban. Egyetlen nagyanyai nagybátyám volt történénész, Kelemen Lajos. A történészségnek mondhatni – a történelem iránti általános érdeklődésen túl – nincs erős hagyománya a családban. Édesanyám gyógyszerésznek szánt ugyan, de támogatta, hogy régész legyen belőlem.

 

Az 1990-es évek első felében került egyetemi hallgatóként a kincses városba. Milyenek voltak azok az évek egy régésztanonc számára? Tanárai közül kiket emelne ki?

 

– A középiskola végén történelem szakra felvételiztem. Azidőtájt nem volt külön régészeti képzés Kolozsváron, hanem a Történelem Kar hallgatói szakosodhattak ókortörténetre és régészetre. Ez a kettő, mondhatni, egy csomagot képezett. Így kerültem a 90-es évek elején Kolozsvárra, kevés tudással, sok lelkesedéssel. Azóta – bár nem számítom magam kolozsvári lakosnak továbbra sem – itt élek a kincses városban: összeszámolva már több időt töltöttem Kolozsváron, mint odahaza.

Egyetemi felvételim előtt pár évvel indult újra a magyar nyelvű történészképzés a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Mi voltunk a negyedik évfolyam. A vegyes képzésben sokkal kevesebb magyar tanóránk volt, mint manapság. Neves tanáraim voltak, itt Bodor Andrásra és Tonk Sándorra gondolok. Az egyetemi katedrára rövid ideig visszatérő Ferenczy István a régészetet és az őskort tanította. Ők már rég nincsenek közöttünk. Az oktatóközösség meghatározó alakja volt Kovács András is, aki művészettörténetet tanított nekünk.

Egyetemi éveim nagyon érdekes periódusra estek, mondhatni ez volt a kolozsvári magyar oktatás megújulásának hőskora. Úgy vélem, ez az időszak vetette meg a mai oktatás alapjait. 1995-ben alapítottunk a Kolozsvári Magyar Történészhallgatók Egyesületét (KOMATE), ennek egyik elnöke is voltam. Ezzel kapcsolatban akkori barátaim rendszerint még most is ugratnak, mondván, hogy „nagyon jó időszak volt, nem hibáztunk, mert nem csináltunk semmit”. Az önszerveződő diákegyesületben egyetemista életünk mindennapjait igyekeztünk megszervezni, ugyanakkor önképző szakköröket és tanulmányutakat szerveztünk, megpróbáltuk a magyar nyelvű diáktudományosságot újra meghonosítani Kolozsváron – tanáraink pedig támogattak bennünket ebben.

 

1998-tól dolgozik a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, jelenleg egyetemi docens és tanszékvezető. Milyen élményekkel, tapasztalatokkal vagy emlékezetes pillanatokkal gazdagodott ebben a két évtizedben, amit az egyetem berkein belül töltött el?

 

– Hosszú időn keresztül, pályakezdő oktatóként tegeződő viszonyban voltam a hallgatókkal. Arra a pillanatra emlékszem, amikor egyszer idősebb kollégám – akinek tanársegédje is voltam –, Bajusz István, dohányzás közben, a történeti múzeum épületének teraszán rám nézett és így szólt: azt hiszem, inkább engem kellene tegezned, nem a hallgatókat… Ekkor ért véget a hallgatókkal való tegeződő viszony, illetve kezdtem el tegezni akkori főnökömet, bár ez a szó nem igazán illett rá, egy végtelenül kedves, nagy tudású, megértő emberről lévén szó.

Ezenkívül, más pályákhoz hasonlóan, sok munka van ebben a történetben is. Megpróbáltuk – nemcsak én, mindenki, aki a magyar oktatásban részt vett – valahogy színesebbé, teljesebbé tenni az oktatási kínálatot. Speciális tanórákat vezettünk be, megpróbáltuk a régészetet a mesterség szabványai szerint tanítani. Több, nálam fiatalabb vagy velem egykorú kollégát sikerült bevonni az oktatásba. A hallgatóknak az intézményi kereteken belül, illetve ezek adta lehetőségeknek megfelelően minél versenyképesebb oktatást akarunk biztosítani. Bár a BBTE Történelem Kara első az országos egyetemi rangsorban, az utókor majd eldönti, hogy ez mennyire sikerült.

A rengeteg munka mellett sok olyan egyetempolitikai probléma adódott, aminek akkor – számunkra úgy tűnt – nem is létezett megoldása. Az idő lassan valahogy mindig elegyengette ezeket a gondokat. A 2012-ben létrejött kolozsvári Magyar Történeti Intézet és az ezen belül működő Régészet és Művészettörténet Tanszék megfelelő intézményi keretet teremt a jővőbeli szakképzés számára. Javítani, persze, mindig van mit, rengeteg feladat áll még előttünk. Elsősorban azért, mert egyelőre sokkal több külsős oktató van, mint belső alkalmazásban lévő tanár. Ez az oktatási és adminisztratív feladatok eloszlását is nagyban befolyásolja.

 

 

Az oktatói tevékenységén kívül egy évig régész volt az Erdélyi Történeti Múzeumban, továbbá számos ásatáson is részt vett: Gyergyószárhegytől kezdve Érábrányon át romániai és magyarországi autópályák nyomvonalán végzett ásatásokig sok helyen dolgozott. Nyilván eltérő rendeltetésű régészeti beavatkozásokról van szó, viszont tud-e ezen tapasztalatok alapján bármilyen általános tanulságot levonni?

 

– Amit, úgy gondolom, megtanultam, az, hogy példával kell nevelni. Amikor a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében épülő autópályán dolgoztam, az akkori felettesemtől, Istvánovics Esztertől láttam ezt. Mi korán mentünk be dolgozni a múzeumba, ő már ott volt, munka után késő este mentünk el az intézményből, ő még ott volt. Fantasztikus munkabírással adminisz­tratív és tudományos munkát is végzett, de mindig volt ideje a munkatársak problémáit megbeszélni, megoldani. Bár nagyon távol állok ettől, úgy gondolom, hogy ez jó iskola volt számomra.

Fontos, sőt lényeges, hogy az ember olyasmivel foglalkozzon, amit igazán szeret, és ami valamiképpen a szívügye is. Ez lehet a siker titka, azt hiszem. Minden pálya során rengeteg csalódás ér mindenkit. Ha nem szereted a munkádat és nem kötődsz hozzá szorosan, hajlamos vagy azt gondolni, hogy a te problémáid nagyobbak, mint másokéi, abba szeretnéd hagyni, valami másba kezdeni. Ez mindenkinek eszébe jut egyszer, én is gondoltam rá, hogy abbahagyom a régészkedést, illetve az egyetemi oktatást. Voltak nehezebb időszakok, de örvendek, hogy akkor a munka és a szakma szeretete döntött, nem pedig az éppen aktuális helyzet.

 

Egyszer úgy nyilatkozott a régészetről, hogy „egy olyan elméleti tudomány, amelynek van gyakorlati része is”. Nem kizárólag gyakorlatról, ásatásról van szó – amelynek megszervezése önmagában logisztikai kihívást jelenthet bizonyos esetekben –, hanem a régészeti telephelyekről előkerült anyag feldolgozásáról is. Jelenleg, Romániában hogy néz ki egy ásatás megszervezése és lebonyolítása?

 

– A régészettudomány más területekhez hasonlóan jól meghatározott elméleti keretekkel bír. Ezek ismerete nélkül a terepen nem ismerünk fel alapvető dolgokat, képtelenek vagyunk új szempontú megfigyeléseket tenni. Az elméleti és gyakorlati képzésnek egyensúlyban kell lennie az egyetemi soktatásban. Egyik a másik nélkül nem lehet sikeres.

Mindig azt hittem, hogy ásatásvezető régésznek lenni annyit jelent, mint csak tudományos dolgokkal foglalkozni. 2010 óta vettem át egy szisztematikus kutatás irányítását, azóta többet foglalkoztam a pénzügyi keretek megteremtésével, adminisztratív teendőkkel, mint azelőtt bármikor. Szóval az adminisztráció a tevékenység szerves – és sajnos jelentős – részének számít. Meg kell keresni a lehetőséget, a megfelelő pénzügyi forrásokat, meg kell győzni azokat az embereket, akik egyáltalán támogathatják ezt a típusú tevékenységet. Nem könnyű, de hozzá lehet szokni.

Egy régészeti feltárás mindig az adminisztratív és szervezési kérdésekkel kezdődik, az engedélyek beszerzése mellett a kutatás anyagi kereteit is meg kell teremteni. Ilyenkor az ember pályázik, támogatókat keres, bekopogtat mindenhova, ahova csak lehet. Egy kicsit érvényes erre a helyzetre is a mondás: ha kidobják az ajtón, bemegy az ablakon.

A munka másik részét a kutatást megelőző dokumentálódás, a kutatócsoport megszervezése és maga az ásatás lebonyolítása jelenti. A szállást, ellátást és a logisztikai problémákat is meg kell oldani. A feltárást megfelelő technikával végezzük: gépesített vagy kézi munkával, napszámosokkal és egyetemi hallgatókkal dolgozva. Ez a munka típusától is függ. Van egy precíz dokumentálási része és egy tudományos vetülete is. Az egyetemi alkalmazottak esetében nem elhanyagolható, hogy a régészeti terepmunka tanösvény, az utánpótlás nevelésének színtere is. A mai hallgatók a holnapi kollégákat jelentik: amilyen képzést, lehetőségeket kapnak, olyan kollégáink lesznek az elkövetkezendő években. Elvileg egy nap nekik kell továbbvinni ezt a munkát.

 

A modern technika fejlődése érinti a szakmák jelentős részét, így a történet- és a régészettudományt is egyaránt. A régészetben milyen feladatok esetében alkalmaznak például informatikai, digitális segítséget?

– Ma már digitális világban élünk, ehhez a régészetnek is fel kell zárkóznia. A régészet egyre kevésbé humántudomány, egyre inkább a társadalomtudományok csoportjához kezd tartozni. Olyan társadalomtudomány, amely sok számítástechnikát használ. Ide tartozik a különböző képkezelő és rajzprogramok, a térinformatikai programok használata is. Az anyagtudomány is egyre nagyobb szerepet kap a kutatásban. Jelentős segítséget nyújt a régészetnek a geofizika és a légirégészet, a 3D fotogrammetria, általában a roncsolásmentes (nondestruktív) kutatások. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a kormeghatározás: az ún. C14 rádiókarbon- és a dendrokronológiai vizsgálat. A régészetben ugyanakkor megmaradt a klasszikus humántudományos eszköztár is (oklevéltan, felirattan, éremtan stb.). Az archeozoológia, -botanika, -genetika, földtan, mikromorfológia mind a régészet segéd- és társtudományai, amelyek nélkül az archeológia a fő feladatát, az egykor élt emberi közösségek életmódjának rekonstrukcióját nem tudja ellátni. A tudomány egyre bonyolultabbá válik, ezért az egyedül dolgozó régész figurája lassan elkopik. Kutatócsoportok nélkül nem lehet jelentősebb eredményeket elérni, ugyanis rengeteg olyan tudományterület kutatásait kell ötvözni, amelyekhez egy régész nem ért. Úgy érzem, az együtt gondolkodó és dolgozó emberekből álló interdiszciplináris munkacsoportok jelentik a jövőt. Ezt mi is meghonosítottuk. Jelentős nemzetközi közreműködésű kutatásaink folynak Mikházán (Maros megye) és Nagykároly (Szatmár megye) mellett. A középkor esetében egy, az erdélyi református templomok interdiszciplináris kutatását célzó friss projektet kell kiemelnem. A kutatás előfeltételei közé tartozik a finanszírozás és a meglévő kapcsolatháló, amely lehetővé teszi az együttműködést. A munkába bevont doktoranduszok és fiatalabb kollégák számára egy-egy kutatási projekt komoly kitörési lehetőséget jelent.

A régészet a fiatalkori „megfertőződéssel” kezdődik, ezt követi az egyetem elvégzése, majd a mindennapi munka. Az idősebb pályatársak feladata, hogy érdem szerint segítsék jövendőbeli kollégáikat. Mi ezt tesszük, egyetemi pályám kezdete óta számos régészgeneráció hagyta el az egyetem padjait és kapott munkát különböző intézményekben vagy cégeknél.

 

 

 

Molnár-Kovács Zsolt 1976-ban született Marosludason. A marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán végezte (1994–1998). A doktori fokozatot a gyulafehérvári 1918. december 1. Tudományegyetemen szerezte meg (2005), illetve a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészeti Doktori Iskolájának hallgatója volt (2000–2004). 1998 óta oktat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karán, jelenleg habilitált egyetemi docens és a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet Régészeti és Művészettörténeti Tanszékének vezetője. A Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja, valamint a romániai magyar régészek szakmai szervezete, a Pósta Béla Egyesület tagja.