Az életmű kapujában – pár mondat Michael Ciminóról




„Pár hete, 77 évesen hunyt el Michael Cimino amerikai filmrendező” – már ez az egyszerű mondat is több titkot és ellentmondást rejt, mint amint sejtenénk. Először is, máig, eme szöveg írásáig sem lehet pontosan tudni, hogy mi volt a halál oka. Aztán meg az sem biztos, hogy 77 éves volt: ő maga egymásnak ellentmondó információkat hangoztatott saját születési dátumáról, általában azért, hogy fiatalabbnak tűnjön a koránál. Ennek érdekében egyébként a felismerhetetlenségig plasztikáztatta az arcát (ha megpróbáljuk összehasonlítani az 1979-es Oscar-gálán készült fotókat az utóbbi években készült fesztiválképekkel, nehéz elhinni, hogy ugyanarról az emberről van szó: előbbin egy joviális, tokás olasz–amerikai mosolyog, utóbbi pedig mintha Georges Franju Szemek arc nélkül című horrorklasszikusából lenne kivágva).

 

Továbbá pedig az sem százszázalékosan biztos, hogy filmrendező volt. Illetve az volt, persze, minden kétséget kizáróan, de amilyen tüneményes gyorsasággal írta be magát – egyébként végérvényesen – a filmtörténetbe A szarvasvadásszal 1978-ban, olyan gyorsan tört derékba ez a karrierje A mennyország kapujával, mindössze két évre rá. Maradék négy filmjéről (A sárkány éve, 1985; A szicíliai, 1987; A félelem órái, 1990; Hajsza a nap nyomában, 1996) meg nehéz eldönteni, hogy egy Hollywoodtól végérvényesen megcsömörölt elme keserves kísérletei arra, hogy „kiírja” magát a filmtörténetből velük, vagy kétségbeesett próbálkozások az elveszett dicsőség visszaszerzésére. Mindenesetre apró lábjegyzetek maradnak egy egyébként is furcsa életműben – amiről ha nagyon cinikusak vagyunk, akár azt is mondhatnánk, hogy a július másodikai halál a legismertebb egyfilmes rendező karrierjének vetett véget, de ha nagyon nagylelkűek, akkor meg akár azt is, hogy elhunyt az utolsó igazi hollywoodi auteur. És apropó auteur, az az egy viszont biztosnak tűnik, hogy a hatvanas évek közepe felé kezdődött, Új-Hollywoodnak nevezett rendezői aranykorszaknak A mennyország kapuja vetett véget. De hogyan jutott odáig Cimino – és a szakma?
 
A kezelhetetlen, bajkeverő csodagyerekként felnövő, harmadik generációs olasz–amerikai Cimino festőművészi oklevelet szerzett, és reklámrendezőként szerzett magának jó nevet a Madison Avenue-n (talán az ő figurája is ihletként szolgált a nemrég véget ért Mad Men című sorozathoz). Egyik ügynöke noszogatására Los Angelesbe költözik a hetvenes évek elején, és elkezd eredeti forgatókönyveket írni: saját bevallása szerint azért, mert nem volt pénze irodalmi művek jogdíjaira, és csak kész forgatókönyvvel lehetett akkoriban rendezőként kopogtatni Hollywoodban. Egy ilyen forgatókönyv Clint Eastwood kezébe kerül, aki megvásárolja, és annyira tetszik neki, hogy a fiatal írót felkéri, hogy dolgozzon a második Piszkos Harry-filmen (A Magnum ereje), sőt, végül meg is rendezheti saját filmjét: ez lett a Villám és Fürgeláb 1974-ben. Így aztán mondhatni Eastwoodnak köszönheti a karrierjét: ha a nagy Clint nem mond le a Villám rendezéséről, Cimino talán a mai napig ontaná a nagyszerű forgatókönyveket…

 

Ebben a decens, akkoriban divatos témákkal (vietnami veteránok, buddy-movie, útifilm a Szelíd motorosok vénájában) foglalkozó, kisebb kultusznak örvendő műfaji moziban már felbukkannak a későbbi nagy rendezőre utaló jegyek: az egy képbe való sűrítés tehetsége, a karaktereit illető precíz, szinte pszichológiai pontosságú megfogalmazás, a felismerhető vizuális stílus – de a későbbi problémás rendezőre utaló munkastílus is. Eastwood a hatékony rendezés híve volt, rendezőként sem vett fel háromszor több alkalommal egy jelenetet, és az időhúzást sem szerette. Cimino viszont a folyamatos keresgélés, kísérletezés letéteményeseként sokáig elbíbelődött (volna) a részletekkel. Még nem hagyták, csak miután a Villám és Fürgeláb ügyesen teljesített a kasszáknál.
 
 

The Deer Hunter (1978) Directed by Michael Cimino Shown: Writer/director Michael Cimino with Robert De Niro (as Michael Vronsky)

Robert De Niro és Michael Cimino A szarvasvadász forgatásán


 
A szarvasvadásznál sokkal bátrabban gazdálkodhatott: felkérhette például Robert De Nirót főszereplőnek, vagy operatőrnek a szakmában akkor már sztárnak számító Zsigmond Vilmost. És a vietnami háború bemutatása végett „szinte” eredeti helyszíneken, Thaiföldön forgathatott. És háromórásra vág(at)hatta a filmjét. Ez a viszonylagos szabadság részben annak is köszönhető volt, hogy egy filmgyártásban viszonylag tapasztalatlan nagy cég, a zeneóriás EMI volt a gyártó, és a film fő producere épp egy Peckinpah-film forgatását is felügyelte. Így aztán el-elszaladt Ciminóval a ló: már második filmjénél olyan sztárallűrjei voltak, hogy még forgatás előtt összeveszett például a társ-forgatókönyvíróval, forgatás után meg a vágóval, akinek egyébként embertelen munkája volt, hiszen irdatlan mennyiségű, túlforgatott nyersanyagból kellett koherens sztorit varázsolnia. A húzás ezúttal bejött, a stúdiótürelem megtérült, A szarvasvadász öt Oscart nyert, talán részben a poszt-Vietnam hangulatnak köszönhetően. Ám díjak nélkül is a filmtörténet fontos darabja lenne: Zsimond Vilmos gyönyörű képei és Cimino epikus, hömpölygő megfogalmazásmódja, valamint precíz drámai érzéke alapművet eredményeztek, a világ a lábaik előtt hevert. Hivatkozási pont lett a film, a „mozifenegyerekek” (movie brats) generációjának, azaz Új-Hollywoodnak az egyik utolsó nagy filmje, a bizonyíték, hogy az európai művészfilmes érzékenység Amerikában is megfoganhat, és hogy lehet a rendező a film tényleges alkotója, szerzője, még Los Angelesben is – nem a producerek.

 

És elkúrták, nem kicsit, nagyon. A mennyország kapuja forgatására Cimino tényleg teljesen szabad kezet kapott, és nem bírt leállni. Az egyébként A szarvasvadásszal elég sok értelemben rokon (az amerikai álom és történelem egy szeletének kiábrándult újramesélése; bevándorló-tematika megpendítése; lassú, párbeszéd nélküli építkezés; természetes fények mesteri használata stb.) film a végére a tervezett összeg négyszeresébe, 44 millió dollárba került, és a sok túlforgatás, újraforgatás és szöszmötölés miatt lehetetlen volt betartani az ütemezett premierdátumot, ráadásul mindenki megutálta a rendezőt, valaki egyenesen „fasiszta Leni Riefenstahl-növendéknek” kiáltotta ki. Az alkotást pénzelő United Artists stúdió majdhogynem csődbe ment az epikus ívű filmhez passzoló epikus ívű forgatás miatt, a fejesei meg sem voltak hajlandóak (el)nézni az első, több mint ötórás munkaváltozatot. A végén három és fél órás filmet végül egy órával megkurtították, hogy moziban lehessen vetíteni, de így sem tudta bevonzani a közönséget: költségvetésének egytizedét sem hozta vissza. Csak jóval később, a VHS-en és DVD-n látható három és félórás rendezői változat hozta el Ciminónak az elismerést érte, de már késő volt: a karrier mondhatni véget ért, a következő forgatásról (Gumiláb, 1984) a stúdió ki is rúgta, évtizedekig nem adott interjút, a többi filmjére már a kutya sem volt kíváncsi. Már-már érthető, hogy miért akart gyökeresen szakítani múltjával, annyira, hogy arcát is újraszabatta. Pedig sokan várták a nagy visszatérést: David Thomson filmtörténész-filmesztéta még 2010-ben is arra számított, hogy Cimino visszatér egy utolsó nagy filmmel.

 

És amint mondtam, nemcsak egy karrier ért véget, hanem egy korszak is. A többi „movie brat” sem volt képes igazán megújulni ezután: Coppola, Lumet, De Palma, Bogdanovich, Hal Ashby, Mike Nichols, Arthur Penn és a többiek készítettek még filmeket ugyan, de egy új, megerősödött produceri és stúdiókontroll rendszerében. Ma már nem lehetne sem A szarvasvadászt, sem az Apokalipszist, mostot, sem a Barry Lyndont, de talán még a Malick-féle Mennyei napokat és az Altman-féle Nashville-t sem megcsinálni, legalábbis nem úgy, ahogy akkoriban készültek. Spielberg, Lucas és Scorsese elértek még kasszasikereket, de azok már másféle filmek voltak. Persze, túlzás lenne egyedül Ciminót kikiáltani bűnbaknak, de tény, hogy filmjeivel két szép álmot is elkergetett: az amerikait és Hollywood aranykoráét.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter