Az elkeseredés nihilje fölszabadít. Interjú Závada Péter költővel




 

– Hullámzás, tengerkék, halrajok, csobogás, óceánsötét, nyirok, vízsugár, lefolyó, öböl. Ezek, illetve variációik minden kötetedben halmozottan bukkannak fel. Mit jelent számodra a víz (mint konkrétum, mint tapasztalat, mint szimbólum)?

 

Roncs szélárnyékban kötetbe sok helyen beszivárog a víz, de ez része volt az eredeti koncepciónak. Akkoriban át szerettem volna mosni az általam használt versnyelvet idegnyugtató hullámmorajlással és gyógyító, sós tengeri levegővel. A Mészben még inkább az anya figurájának elvesztésével és a gyásszal kapcsolatban jelenhetett meg egy sötétebb, hűvösebb, nyirokszerű víz. Nyilván kezdhetnénk az archetipikus sort a genezisbeli égi és földi vizekkel, hogy végeredményben a versírás mint aktivitás itt teremtésként definiálódik. Vagy a magzatvízzel, melynek kapcsán a szövegekben megjelenő metaforikus víz épp ennek a személyes genezisnek, vagyis az anyának a hiányát hivatott feltölteni. De talán ennél még fontosabb a horizontszerűség tapasztalata, hogy a víz nézése közben belátni tér- és időbeli távlatokat. Egyszerre létezünk ilyenkor a vízfelület látszólagos végtelenségének és a szárazföld végességének határmezsgyéjén, nyitottság és lehatároltság állandó ellentmondásában. De a vízközelben ennél primerebb, zsigeri szinten is jelentkezik a nyugalom és nyugtalanság szétszálazhatatlan egysége: a folytonos tengerzúgás által, ami azt üzeni, nem vagyunk egyedül, mert valami, ha mi épp nem is, akkor is szüntelenül dolgozik. „Honnan tudjam, mit láttam még működésben?” – írja Kemény István Az eperfa lombjában. Nekem ez a működés a tenger. De persze ilyenkor, az erről való beszéd közben a nyelv is dagályos, csak túlcsordulni képes. Az egyik kedvenc gyerekkori könyvemben, Baricco Tengeróceánjában Bartleboom professzor a természtben fellehető határok enciklopédiáját írja, és minden nap megméri, meddig kúsznak fel a hullámok a part fövenyén. Ez lehetne akár egy sebaldi feladat is, például A Szaturnusz gyűrűiben: a természet dokumentációja, egy fokkal persze tárgyilagosabban és kevésbé szentimentálisan, mint Bariccónál.

 

– Szövegeidben tudatos, kimért perspektíva dominál. Az erős képiség, a megfigyelés gesztusa mégsem szigorúan ekphraszisz-szerű, hanem rendre kimozdítod a színtiszta vizualitást. Mit jelent számodra a figyelem? Hogyan, honnan szoktál figyelni? Mire és miért szeretsz figyelni? Tanulható, fejleszthető ez a figyelem? És ha igen, hogyan? Vannak figyelemgyakorlataid?

 

Itt most megint a Roncsról tudok csak beszélni, hisz amiket mondasz, leginkább arra a kötetre jellemzőek. A tudataktusoknak, vagyis az élményfolyamnak ez a részletekbe menő leírása fenomenológiai gyökerű. Ha jól értem, a kimozdítás, vagyis a nem ekphraszisz-szerűség pedig abból fakad, hogy a legutóbbi kötet figyelme inkább egy befelé irányuló, semmint egy külvilágot leíró figyelem. Tehát soha nem a konkrét tárgyi környezetet regisztrálom az imént említett horizontszerűségében, hanem egy belső vidéket, egy fogalmi, kategoriális tájat, ami megteremti a saját szabályszerűségeit. Ilyen értelemben inkább működik a versekben a fantázia, mint az észlelés. Husserl szerint az esztétikai beállítódás (pl. a költészeté) még nem a transzcendentális fenomenológiai redukció szintje, de annak előfokaként már rendelkezik egyfajta igazságérvénnyel, tehát a világot sajátos módon fedi fel, vagy ha úgy tetszik, világkonstituáló. Az irodalomban is működik a lényegszemlélet, csak éppen a művészet eszközeivel zajlik, az úgynevezett neutrális modifikációval, tehát a valóság esztétikai céllal történő felfüggesztésével. Kérdés azonban, hogy ez az esztétikai érdeklődés mennyiben különbözik a tudományos érdeklődéstől. Mindkét esetben a megismerés a tét. Csak míg a tudomány rögzített fogalomkészlettel dolgozik, addig a művészet újra és újra megteremti magának a saját, csak rá jellemző beszédmódját. Bizonyos irodalmi szövegekben éppúgy imaginárius variációkat hajtunk végre, mint a tudományban, melyek során addig forgatjuk képzeletben a megismerni kívánt tárgyat, míg megszabadulunk minden konkrét egyediségétől, és csak az általános lényegiségek maradnak vissza. Sőt, azt gondolom, ez nem csak átvitt értelemben, egy irodalmi szöveg sajátos világán belül mehet végbe, hanem képezheti a művészet tárgyát explicit módon maga a tudományos módszer leírása is. Miért ne reflektálhatna a líra a teóriára?

 

– Amikor az ember visszaolvassa 5-10 évvel ezelőtti Facebook-posztjait, jó eséllyel elfogja a szégyenérzet. Versekkel, rapszövegekkel hogy van ez? Van olyan szöveged, amit jelenlegi fejeddel nem szívesen vállalnál – és nem azért, mert költészeti, esztétikai szempontból már nem azt az irányt képviseled, hanem mert mondjuk olyan értékeket, világlátást közvetítenek, amelyeket mára problémásnak vagy akár elfogadhatatlannak tartasz?

 

A kamaszkoromban írt dalszövegek között természetesen akad olyan, amit ma már nem szívesen adnék elő. A korai Akkezdet-szövegek, amiket tizenhét-tizennyolc éves korunkban írtunk, szerepszövegek voltak, és autónepperek, drogdílerek vagy stricik hangján szólaltak meg. Mi a való életben nyilván semelyik nem voltunk. Az Akkezdet punkbandaként indult ilyen szempontból, tükröt szerettünk volna tartani a társadalomnak, arról írtunk, amit magunk körül láttunk, és még élveztük is ezt a fajta provokációt. Ma már természetesen reflektáltabban gondolkodom egy csomó kérdésről, amivel akkoriban csak flegmán vicceltem.

 

– Melyik alternatívát tartod termékenyebbnek: a forradalmi, radikális, egyik napról másikra történő változást vagy a fokozatos reformokat, a lépésről lépésre történő átállást (és ezt az élet minden területére értem, úgy irodalmi, filozófiai, magánéleti szempontból, nem csupán politikai-közéleti síkon)?

 

Konkrétumokkal kapcsolatban könnyebben tudnék válaszolni. A változások történhetnek tudatosan, szándékolt módon, de spontán élethelyzetek is hozhatják őket. Az, hogy orvosi utasításra le kellett tennem az alkoholt és a cigit, egy hirtelen döntést követelt. De mire eljutottam idáig, egy hosszú folyamat zajlott le bennem: évtizedek koncertezései, éjszakázásai vezettek ide. A poétikai alakulás is hasonló mozzanatok során ment végbe: noha az első kötet után látszólag egy csapásra döntöttem el, hogy a rímes szövegek helyett szabadverseket szeretnék írni, a slamben és a dalszövegekben továbbra is meghatározóak maradtak a rímek. A politikai nézeteim is lassan és folyamatosan alakulnak: vannak dolgok, amikben konzervatívabb lettem, de vannak, amikben lényegesen baloldalibb, mint korábban.

 

– Egy HVG-s interjúdban említetted, hogy lehet, mégiscsak igaza volt Camus-nek, és tényleg el kell fogadnunk Sziszüphosz boldogságát. Az információ-túladagolásban szenvedő világban azonban jóformán lehetetlen elkerülni azt, hogy értesüljünk a mértéktelen globális atrocitásokról – úgy az emberek, mint a természet ellen –, ez pedig elkerülhetetlenül kihat a közérzetre. Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, kezelni ezt a feszültséget? Vagy inkább: milyen úton érdemes elindulni a sziszüphoszi boldogság után?

 

Fogalmam sincs. Ez elméletben nagyon jól hangzik, de a gyakorlatban elég nehezen kivitelezhető. A Sziszüphosz-szöveg akkoriban nyújtott nekem valamiféle bátorítást. Az ember a világot olykor megmagyarázhatatlannak és értelem nélkülinek érzi. De amikor rádöbben, hogy nem a világ abszurd, hanem az az elvárás, amit az ember értelemigénye támaszt a világgal szemben, akkor valamit megért. Hogy a világnak nem kell ilyennek vagy olyannak lennie attól függően, hogy mi mit szeretnénk. Most kb. felmondtam a Wikipedia-szócikket, de nem tudom jobban összefoglalni. Fölismerés ez, a szubjektum és a világ össze nem illésének fölismerése. Kívülkerülés, mely egyfajta autentikusságot is jelent. Ahogy a szorongás Heideggernél is kiszakít az akárkilétből és a tulajdonképpeni, autentikus létmód irányába terel, úgy számomra a camus-i abszurd is egyfajta önazonos magatartás. Ami iszonyú nehéz benne, hogy ez nem lehet sem vakhit valami eljövendő jóban, sem pedig valamiféle derűs elfogadás vagy beletörődés: az abszurd épp annak a beismerése, hogy ez a szembenállás föloldhatatlan. Sartre Camus-vel egyetért abban, hogy a létezés esetleges, véletlenszerű, a világnak semmilyen kívülről jövő vagy szükségszerű rendje nincsen, és minden efféle csupán az emberi elme szüleménye. De hangsúlyozza az egyén szabadságát is, hogy azzá lesz, amivé teszi magát. Ezért folyton választani kényszerül, ez pedig felelősséggel jár. És mivel nem fogadhatunk el semmiféle a priori igazságot, azért a sartre-i etika szerint az egyéni morál leginkább a művészi alkotáshoz hasonlítható: nincsenek általános szabályok, örökérvényű morális elvek, hiszen azok túl elvontak lennének a konkrétan adott szituációkhoz képest. Mégis kénytelenek vagyunk dönteni, és ebben Sartre a szabadság maximális kihasználásának fontosságát hangsúlyozza. Persze ez így nagyon le van egyszerűsítve. Az én életemben mindez úgy csapódott le, hogy amikor felismertem ezt a fajta abszurdot, és azt kezdtem el érezni, hogy valójában „minden mindegy”, és nem érdemes értelemigényt támasztani a történésekkel szemben (politikai viszonyok, klímaválság, kulturális folyamatok, személyes kapcsolatok etc.), akkor egy hosszabb, depresszív fázis következett. Majd ezt követően mégis valamiféle felszabadulást éltem meg, hiszen ha valóban „minden mindegy”, akkor ezzel az erővel lehetünk proaktívak is. Az elkeseredés nihilje egyszersmind föl is szabadít, hiszen ha nincs tét, akkor mindent szabad, és ez erőt is adhat a cselekvéshez.

 

– Hogy látod a metamodern reprezentációját a magyar irodalmi és kultúratudományos diskurzus részéről? Mennyire tartod érvényesnek, problematikusnak a metamodernizmus felvetéseit? Léteznek párbeszédkezdemények a témáról, pár elvétett példát leszámítva? Egyáltalán a posztmodernhez való hazai viszonyulás mennyire adekvát? És szerinted él-hal a posztmodern? És mit kellene kezdenünk vele?

 

Nem foglalkozom szorosan értett kultúratudománnyal, így nem tudom pontosan, hogy a kutatók erről miként vélekednek. Én főleg 20. századi kontinentális filozófiát olvasok, leginkább fenomenológiát. Az esztétika doktorin pedig a kurrens irodalomtörténeti diskurzus alakulásának a poszthumanizmusok által kijelölt irányát követem figyelemmel. Ami most ezzel kapcsolatban eszembe jut, az legfeljebb az, hogy nem csak a metamodernről beszélhetünk mint jobbára önkényesen kijelölt irodalomtörténeti és kultúratudományos korszakhatárról, hanem az antropocénről is (ami persze túlmutat a kultúrán mint olyanon). Mintha a jelen állapotokat, a klímakrízis valóságát, a saját környezetromboló aktivitásunk mindennapi életünkre kifejtett hatását tekintve az utóbbi (az antropocén) fogalom könnyebben használható volna. Ugyanakkor a metamodern kiáltvány ajánlattételei közül, ahogy azokat Luke Turner 2011-ben megfogalmazta, sokminden megvalósulni látszik a kortárs lírapoétikákban: érezni például az oszcillációt a klasszikus, késő- és posztmodern esztétikák között. Már csak az imént említett giccs vs. irónia kérdése, a vallomásosság vs. tárgyiasság dilemma vagy az antropocentrikus vs. poszthumán pozíciók termékeny egymásnak feszülése is ezt látszanak alátámasztani. Mintha mindnek megvolna a maga helye a jelen irodalmának heterogén erőterében. Turnerrel szólva egyszerre utasítjuk el a „modernizmus ideológiai naivitását” és „zabigyerekének (a posztmodernnek) cinikus őszintétlenségét”. Ezt a fajta nem dichomtómiákon alapuló vagy nem centrális perspektívából vizsgálódó, állandóan változásban, alakulásban lévő művészet- és világfelfogást már Schelling, Whitehead, Bergson, Merleau-Ponty vagy Deleuze folyamatfilozófiáiban is fölfedezhetjük, tehát ez sem feltétlenül tekinthető újításnak.

 

– Egyik barátom szokta – félig-meddig viccből – emlegetni, hogy „a dekadencia haldoklik”. Mit gondolsz, valóban változik az élethez és művészethez való hozzáállás, és egyre elterjedtebb a környezettudatos, egészséges életmódot választó művész-imidzs (mint. pl. John Ashbery), ellentétben a Csáth Géza-, Ady Endre-féle dekadens életvitellel? Miért, hogyan alakul ki ez a fajta céltudatosság?

 

Mennyire legitim az önpusztítás apoteózisa egy olyan korban, ahol a tudósok legfeljebb tízegy-néhány évet jósolnak a jelenleg ismert világnak? Erre a kérdésre két teljesen eltérő válasz is adható, mint azt fentebb írtam: az első, hogy maximálisan legitim, hiszen úgyis „minden mindegy”, a másik, hogy a legcsekélyebb mértékben sem az: mert meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt azért, hogy minimalizáljuk a károkat. Talán attól fogva, hogy az ember nem maga választja meg, mikor szeretne meghalni, már nem is vágyik rá annyira. Mikor kivesszük a részünket egy komolyabb betegségből, elmegy a kedvünk a halállal való kacérkodástól. Egyébként nem tudom, hogy Ashbery mennyire élt egészségesen, de az tény, hogy viszonylag sokáig élt, és ez vonzó lehet.

 

– Áfra Jánossal közösen mozgalmat indítottatok Művészek a klímatudatosságért címmel. Milyen a fogadtatása, sikerült valamiféle változást elérni? Mi az a távlati cél, amit – legoptimistább esetben – sikerülhet elérni a projekttel?

 

Hangsúlyozni szoktuk, hogy nem vagyunk politikai aktivisták, sőt mozgalom vagy szervezet sem. Leginkább kezdeményezésnek szeretjük hívni a Művészek a klímatudatosságért projektet. De nem azért, mert azt gondolnánk, hogy meg lehetne úszni a politizálást, hiszen minden közösségi üggyel való foglalkozás politika. Hanem azért, mert ha nyíltan letennénk a garast egy ideológia mellett, akkor a magyarországi, végletesen polarizált pártpolitikai viszonyok között óhatatlanul elveszítenénk valakit, akit másként megnyerhetnénk az ügynek. Márpedig ez a közös ügyünk, jobb- és baloldalé egyaránt. Hasonló okoknál fogva projektként nem csatlakozunk semmilyen szervezethez, legfeljebb magánszemélyként. Általában elég jó volt a dolog fogadtatása, bár értek bennünket kritikák jobb- és baloldalról is. A jobboldali reakció várható volt: értelmiségi hisztinek titulálták az egészet. Baloldalon pedig fölmerült, hogy a „művészek” mint társadalmi csoport megszólítása valamelyest kirekesztő lehet, hiszen így a nem-művészek kimaradnak. Ugyanakkor mi ezt nem exkluzív, hanem épp ellenkezőleg: egy meglehetősen tág, inkluzív fogalomnak szántuk. Kezdettől fogva hangsúlyoztuk azt is, hogy nem-művészek is csatlakozhatnak.

 

– 2019-ben mi a művész, illetve az egyén szerepe, illetve felelőssége? Van bármiféle íratlan „kötelesség”, ami elvárható egy alkotótól?

 

Szerintem manapság bárkitől bármit elvárni: naivitás. A konkrét szituáció határozza meg, ki mit érez morális kötelességének. Ez részemről nem az etika relativizálása, hanem alapvető igény az árnyalt gondolkodásra. A személyes és kollektív cselekvést úgy látom, mint amelyek dialektikus viszonyban állnak egymással. Egyik sem létezik a másik nélkül. Egyéni döntésem, hogy kimegyek-e tüntetni, vagy hogy aláírok-e egy petíciót, ami a többiek döntésével együtt máris kollektív nyomásgyakorlássá válik. Ha teszem azt, apaként a lányom unszolására úgy döntök, hogy nem fogyasztok több környezetszennyező terméket, lehet, hogy másnap törvényhozóként adót vetek ki ugyanezekre a termékekre. Mind a Fb-kihívásban, mind az első, trafós beszélgetésünkben az esztétikai síkra helyeztük a hangsúlyt a praktikum helyett. De ez nem azt jelenti, hogy tagadnánk a konkrét cselekvés fontosságát. Sőt, azt gondoljuk, hogy az esztétikum praktikumba fordítható. Bár a művészet leginkább szemléletformálásra, érzékenyítésre képes, talán ez sem elhanyagolható hatás. Nem beszélve a személyes és kollektív szorongáscsökkentésről. Voltak olyan videók, amelyek több mint húszezer emberhez jutottak el, például a komposztálás fontosságáról. Mindez persze nem váltja ki a kollektív cselekvést. El kell jutni a legszegényebbekhez is, akiknek nincs Fb-juk, akik nem engedhetik meg maguknak a művészet és a bioéletmód luxusát. Alapvetően a kihívássorozat folytatásában és különböző, önkéntes szervezők által létrehozott rendezvényekben gondolkodunk a fővárosban és vidéken. Szeretnénk delegálni a szervezői feladatokat is. Nem vezetői, csupán elindítói vagyunk a kezdeményezésnek. Mindenki a maga ura, és gyökérzetszerűen kapcsolódunk egymáshoz.

 

– Verseidben komoly erőkkel dolgozol azon, hogy az úgymond „elhasznált, nagy” szavakat kontextusba ültesd és feszegesd a giccs határait. Ez a tendencia mintha több szerzőnél is megfigyelhető volna, tesztelgetni, hogy „mennyit kibír egy versidom”. Azonban egyre ritkább a rímes-ritmikus költészet. Tóth Krisztina, Kovács András Ferenc, László Noémi, Szálinger Balázs és jó néhányan írnak még formaverset, de a fiatalabbak között alig találok rá példát (mondjuk Vajna Ádám, Pál Sándor Attila, Bék Timur stb.). Ciki lett a rímhelyzet, a jambikus pentameter elvesztette a súlyát? Mit gondolsz, miért vált az írott szövegben ilyen mellőzötté a rímhelyzet, miközben azért talán van rá igény, hiszen a slamszövegek sokszor elég bravúrosan matatnak a rímjátékkal?

 

Szerettem volna újradefiniálni magát a giccs fogalmát. Utánamenni eszmetörténetileg. De ez egy külön doktori kutatás témája lehetne, így sajnos nem volt rá időm. Azt szerettem volna elérni, hogy ne nevezzünk mindent, ami nem ironikus vagy önreflexív, automatikusan giccsnek. Úgy gondolom, létezhetnek a versolvasás és -írás közben is katartikus pillanatok, és hogy ízléssel és arányérzékkel igenis lehet érzelmileg, kultúrtörténetileg vagy akár teológiailag terheltebb szavakat használni. Nem gondolom, hogy azóta sikerült volna ezt a missziót teljesíteni, de azt igen, hogy legalább elindult az arról való beszéd, hogy mi számít giccsnek. A Sylvia Plath-féle angolszász, szürreális vallomásosság, a Paul Celan nevével fémjelzett zártabb, hermetikusabb versnyelv, és annak az újlatin nyelvekben való továbbélése, vagy például az, amit itthon Takács Zsuzsa költészete megőriz a Nemes Nagy-féle, alapvetően Rilkére épülő hagyományból, azt gondolom, ma abszolút legitim versnyelvnek számít. Milyen elementáris erővel szólalnak meg például az alábbi Takács-sorok:

 

Fölriadtam

 

Fölriadtam, mert egy ajtó becsapódott,
félelem fogott el, hogy most haltál meg,
és a szél bevágta a nyitva felejtett
ajtót. Vagy szándékosan hagytad volna
nyitva, hogy tudjam távozásod idejét?
Hajnali három óra volt. Két fekete
lepke szárnya súrolta arcomat,
ahogy a lakást körbejártam, két
undorító hírnök. Az egyiket agyon-
ütöttem, szétmorzsolódott a zseb-
kendőmön és a holtsápadt falon.
A másik a szívembe fészkelte be
magát, petéket rak, azokból
kelnek ki a hátralévő napok.

 

Vagy ennek az Urbán Bálint fordításában megjelent Herberto Helder-versnek egy részlete:

 

Isten rámtámad

a fehérségben. A tűzvészek ostroma

ellenére hűvösek a kertek. És egy gyermek,

akit lángba borítottak a kezek megkerüli

az éjszakát.

 

 

Závada Péter

 

1982-ben született Budapesten. Több mint húsz évig volt az Akkezdet Phiai rap és slam poetry csapat tagja. Egyetemi tanulmányait az ELTE angol-olasz szakán kezdte, majd a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakán folytatta. Jelenleg az ELTE Esztétika Doktori Iskolájának doktorandusza. 2009 óta publikál verseket. Legutóbbi kötete, a Roncs szélárnyékban 2017-ben jelent meg a Jelenkor kiadó gondozásában. Ugyanebben az évben elnyerte a Horváth Péter Ösztöndíjat. Színpadi szerzőként dolgozott Schilling Árpáddal, Ascher Tamással, a Mohácsi-testvérekkel és Bodó Viktorral. Drámája, a Je suis Amphitryon Szép Ernő-különdíjban részesült.