Az elveszettség dimenzióinak szétfeszítése




 

 

A legszembetűnőbb dologgal kell kezdenem. Vigyázva azonban, hogy ne legyen rám olyan kényszerítő hatással A csillag órája elbeszélőjének modora, amennyire van rá, saját bevallása szerint, történetének tárgya. Rodrigo S. M. (aki „valójában Clarice Lispector”, amint A szerző ajánlása című felvezetés „leleplezi” – egyike a mű számos metareflexív és ironikus, de korántsem önkényes játékának) nagyon nehezen vág bele a mesélésbe, rákészülése, az írásmódról, az írás miértjéről szóló kiszólásai rátelepednek arra a narrációra, amelynek főhőse egy végtelenül jelentéktelennek, jellegtelennek és kiszolgáltatottnak bemutatott brazíliai lány volna. Ha sikerül az efféle elbeszélés fölötti esetleges bosszankodásunkat felfüggeszteni (nekem a 20. oldal körül jött össze), máris jobban odafigyelhetünk arra, mennyire szervesen összekapcsolódik és feltételezi egymást a narrátor és szereplője, elbeszélés módja és tárgya – ami, úgy gondolom, elengedhetetlen a zárlatbeli katarzis olvasói átéléséhez.

 

A lány történetének kibontakozását tehát folyamatosan megakasztják a narrátornak az önmagára, saját magányára és félelmeire visszairányuló reflexiói-közbeszólásai-zárójelei, az írás műveletét, a főszereplőt vagy általában a létezést kommentáló mondatai. Mindebből rögtön látszik, hogy az elbeszélés minden egyes eleme éppen alakulófélben van, tehát bizonyos mértékben megbízhatatlan. Az írás kiváltója az, hogy „Rio de Janeiro egyik utcáján hirtelen elkaptam a levegőben egy északkeleti lányka arcán az elveszettség érzését.” (10.) Ez a lányka, Macabéa, „egyfolytában bocsánatot kér azért, mert elfoglal egy kis helyet a világból” (28.), nagyon alázatos, engedelmes, tudatlan és tapasztalatlan, sodródik és passzív, egészen a kétségbeesésbe és frusztrációba kergetve mindenkit maga körül. Olyan az élete, hogy könnyen lehetne belőle melodrámát „csinálni”. Lispector bele is sző egy megjegyzést a szövegbe, mely szerint „amit itt írok, azt akárki megírhatná. Egy másik író, igen, ám férfinak kell lennie, mert egy írónő érzelgősen végig tudja pityeregni az egészet” (12.) – fricska is ez, olyan előfeltevések irányába, hogy a nők csak érzelgősen tudják megközelíteni tárgyukat. Akárcsak egy férfi narrátor alkalmazása, az elbeszélői vajúdás is elidegenítő-távolító eljárás, miközben a másik jelenléte általi megérintettség nyomait is hordozza. Másrészt Macabéa elveszettségének az extrém, az abszurd felé eltolásában is szerepet játszik ez a rátelepedés, amennyiben azt sugallja: olyan semmi ez a kis élet, hogy még egy önálló, saját történetet sem tud kitölteni, az is elnyomja, aki feléje fordulna. Ennek viszonylatában viszont hogyan értelmezhető az őt elbeszélő gesztusa, aki végül szinte többet beszél magáról, mintegy apropóként használva a lányt? Ugyanakkor valóban annyira jellegtelen volna-e ez a lány, aki szereti a reklámokat, horrorfilmeket és musicaleket, saját kútra vágyik meg arra, hogy Marilyn Monroe legyen, szeretné érteni az Óra Rádióban elhangzott dolgokat, pedig azt sem tudja, mit jelent a „kultúra” – vagy csak a narrátor akarja minduntalan ebben a megvilágításban tartani? Nevezhető ez részvétnek, szolidaritásnak („Csak én, az írója szeretem”), ha egyben kisajátítás is? Tehát úgy tűnik, a mű részben azt kutatja, hogyan lehet elbeszélni azt, aki saját maga számára és által is elbeszélhetetlen, megmagyarázhatatlan, és ez vonatkozik mind Macabéára, mind Rodrigo S. M.-re. Összetett, egyszerre narratológiai és morális ügy, amikor az elbeszélő a „kötelességeire” és a „jogaira” hivatkozik.

 

A mű egy általánosabb törekvésének vélem annak vizsgálatát is, hogy meg lehet-e ragadni a dolgok, létezők leglényegét teljes önmagaságukban, van-e olyan legkisebb, tovább nem osztható egység, amely önazonos és önmagában érvényes, s így értelemmel ruházható fel. Egyrészt az elbeszélőnek az egyszerűségre való látszólagos törekvése vallhat erre mind stiláris, mind a történetépítés szintjén („Régimódi elbeszélés lesz, nem akarok én modernkedni, sem modoroskodni, csak hogy eredetinek tűnjek”, 11.), másrészt a rengeteg, magát bölcsességként prezentálni kívánó, de leginkább a nemtudás jelévé váló tautologikus mondat („a történet történet”, „ő csak ő maga volt”) is árulkodóvá válik, egyúttal a vállalkozás kudarcát is magában hordozva. Úgy tűnik ugyanis, hogy amellett, hogy önmagában nem tud létezni sem a narrátor, sem a lány, nyilvánvalóan kölcsönösen feltételezik egymást mint az adott fikció elemei, verbalizált vagy éppen fel nem ismert egzisztenciális vívódásuk ezen a kereten belül is összeköti őket, egészen addig, hogy „Akár még össze is csúszunk.” (23.) Rodrigo S. M. csak úgy tud beszélni önmagáról, hogy elkezdi mesélni Macabéát, és csak a lányhoz képest tűnik öntudatosabbnak, hisz tulajdonképp az ő önvizsgálata is meglehetősen sekély. Macabéa pedig, bár fel van ruházva bizonyos önmeghatározással („azt mondta magának, hogy a sűrű bozótos földjéből kinőtt gombának született, penészesen”, 31.; „gépírókisasszony vagyok, szűz vagyok, és szeretem a Coca-Colát”, 39.), reflektálni saját magára csak akkor kezd el, amikor másvalaki minősíti valamilyennek az életét: „egyszer sem fordult még meg a fejében, hogy szörnyű volna az élete.” (87) A nevét is a kötet közepe táján tudjuk meg, akkor, amikor Olímpico, leendő szeretője, akivel szintén alá-fölérendeltségi viszonyba kerül, megkérdi azt tőle. „Csakhogy szüksége volt a többiekre, hogy higgyen saját magában, különben elveszett volna a bensejében lakó, egymásba illeszkedő, kör alakú légüres terekben.” (42.)

 

Második olvasásra az is szembeötlik, hogy a temérdek metareflexív, aforisztikus, sokszor üresen csengő, önironikus, néhol egymásnak ellentmondó mondat nem véletlenszerűen helyezkedik el a szövegben; kiszámított, belső utaláshálóba rendeződnek. Különösen beszédes a szó-tett-jóslat viszonylata: a kezdetben elhangzó narrátori kérdésre – „Lehetséges volna, hogy a tett meghaladja a szót?” (17.) – érkező válaszként olvasható a mű végén szereplő jóslat hatása (a jóslatra volt egy sejtető utalás másutt is: „Inkább a jóslat igazságát kedvelem”, 32.), mint egyik legmarkánsabb példája annak, hogy a szavak miként avatkozhatnak bele a létezés minőségébe. Meg lehet-e menteni valakit (önmagunkat és/vagy a másikat) a szavak és az írás által? Feloldozást nyerhetünk-e/nyújthatunk-e? A narrátor ismételt bizonygatásai ellenére, hogy „Esküszöm, semmit sem tehetek érte” (38.), s annak ellenére, hogy határozott választ nem kapunk, az utolsó néhány oldalon, a „kirobbanások” megsokasodásával együtt megtörténik valamiféle feloldódás a tragikumban, a szürreálisban, a misztériumban (amely nemcsak az Istenhez, az élethez, a halálhoz, a zenéhez való viszonyban, hanem az írás kényszerében is jelen van – „egy rejtett, végzetes fonal vezérel”, 21.) – ekkor volna tán a „csillag órája”.

 

Clarice Lispector először 1977-ben publikált hattyúdala kapcsán a nemzetközi recepcióban az én rendkívüli instabilitását és a mű egzisztenciális leszámolásjellegét szokták gyakran kiemelni. Amint láttuk, az önazonosság és a másik általi meghatározottság, illetve az ezek vonatkozásában való értelemkeresés az együttérzés határait is feszíti: „ez a történet érzékeny dolgot mozgat: embert teremt, aki valójában pont annyira létezik, mint én. Vigyázzatok rá, mert az én hatalmam csak addig terjed, hogy megmutassam, hogy aztán ráismerjetek az utcán, ahogy könnyű léptekkel viszi őt lebegő soványsága.” (19.) Igaz ugyan, hogy A csillag órája szövegelemeinek radikális és tudatos instabilitása azt is megnehezíti, hogy stabilat állíthassunk róla, de épp ebben az ide-oda mozgásban nyer érvényességet. És kíváncsivá tesz az iránt, vajon mi mindent tudott még a lispectori életmű megmutatni.

 

 

Clarice Lispector: A csillag órája. Ford. Bense Mónika, Magvető, Budapest, 2019.