Az ember, aki voltunk. Jules Verne és a pesszimizmus




Jules Verne regényei olyanok voltak „az én időmben”, mint ma a Harry Potter-könyvek – így próbáltam érzékeltetni a diákokkal egy középiskolai irodalmi rendezvényen az élményt, amit kora kamaszkoromban a 190 éve született nagy francia megannyi műve jelentett korosztályom jelentős része számára. Nem tudom, persze, mit jelenthet a Harry Potter a mai tizenéveseknek, de azt igen, hogy Ned Landdel alámerülni a Nautiluson, Phileas Foggal versenyt utazni a Föld körül, kirepülni rakétán a Holdba, összeesküvést szőni és igazságot szolgáltatni Sándor Mátyás gróffal, Doniphanékkel átélni a hajótöröttség kínjait, vakon tovább botorkálni Sztrogoffal, a cári futárral, majd együtt tanulni a felelősségvállalást Dick Sanddel, a tizenötéves kapitánnyal, háborgó tengeren, óceánok mélyén, felperzselt szárazföldön, az ismeretlen levegőégben, forgatni a már akkor jócskán becses régiségnek számító Lincoln-Társulat, a Móra vagy a Kriterion kiadó Verne-könyveinek megsárgult lapjait – ez a maga teljességében nem átadható, csak tárgyszerűen leírható tudás.

 

Azóta is idegenkedem a fényes, vadonatúj, hófehér papírtól: a könyvnek alapértelmezetten sárgás-barnásak a lapjai, szélükön talán kicsit gyűrötten, elrongyolódva. Ezek a megsárgult lapok jelentették a világot: Cooper vadnyugati regényeiből azt tanultuk meg, hogy a morális imperatívusz mindig az indiánok pártján áll; Verne Gyula – mert most már örökké elmagyarosodott névvel marad meg az irodalmi emlékezetünkben – különleges utazásaiból pedig azt, hogy a világ, legyen bármilyen tágas, a jövő, legyen bármilyen távoli is, megismerhető, az emberi kíváncsiságnak pedig jóformán semmi sem állhatja útját. A határ, szó szerint, a csillagos ég; a lehetőségek beláthatatlanok; a technológiai fejlődés megállíthatatlan; az embernél nincs semmi csodálatosabb. Verne maga volt az optimizmus, az ígéret, az eleven képzelőerő, a jövőbe és a megismerés korlátlan szabadságába vetett hit. Az emberi megismerés létformája pedig a kaland, és ifjú emberek számára ez sokkal vonzóbbnak tűnt azoknál a jellegzetesen tizenkilencedik századias polgári erényeknél, amelyek – hasonlóképpen a mi Jókaink életművéhez – át- meg átszövik Verne fantasztikus világait. Mert a bretagne-i mester élete nagyobb részében javíthatatlanul tisztes vidéki polgárként élt, aki óvatos duhajként ifjúkorában ugyan bele-belekóstolt az élet kalandosabbik felébe, de alapvetően mégis csak egy ügyvédből lett tőzsdeügynök volt, akinek meglódult a képzelete.

 
 

 

Ezért aztán nemcsak azt nehéz elfogadni, hogy regényes helyszínei többségének a közelében sem járt – ha jól számolom, négy műve játszódik Magyarországon vagy Erdélyben (itthoni kultuszának bizonyára jót tett, hogy közismerten kedvelte a magyarokat), de sosem fordult meg errefelé –, hanem az is meglepő lehet az életművét kevésbé alaposan ismerők számára, hogy kései munkáiban világképe egyre inkább elkomorult, és ebbe egyaránt beleértendő az emberi természettel szembeni megnövekedett szkepszise és a külső, természeti törvények irányíthatatlanságának felismerése. Egyszerűbben szólva, az kezdte foglalkoztatni, hogy azon a kapun, amelyet ő maga tárt szélesre, befurakodhat-e olyasmi is, ami fölött már nincs hatalmunk: annak a tapasztalata, hogy – szemben a felvilágosodás utópiájával – az eszközök tökéletesítése korántsem jár együtt az erkölcsök nemesedésével. Ott van ez az ambivalens viszonyulás már Nemo kapitány bosszúvágytól motivált legendás alakjának megrajzolásában, a világgal meghasonlott feltaláló, Hódító Robur két regényre is kiterjedő történetében vagy A bégum ötszáz milliójában, amelyben hidegrázós éleslátással vetíti előre a német fajelmélet pusztító következményeit – bár a történet kétségkívül a sérelmi alapú francia patriotizmus (a poroszoktól elszenvedett háborús vereség utáni) elfogult lenyomataként is olvasható. Az emberséges, de szigorú alapelvek mentén építkező mintaváros, Franceville alapítója, Sarrasin doktor és az azt elpusztítani igyekvő Acélváros ura, Schultze professzor közötti szembenállás nemcsak humanizmus és militarizmus, a frankofón és a germán szellem ellentétét képezi le, hanem a tudomány két arcát jeleníti meg szimbolikusan, azt állítva, hogy mindkét lehetőséggel számolni kell.

 

Verne mértékletes pesszimizmusa azonban néhány olyan kései elbeszélésében, novellájában érhető leginkább tetten, amelyeket – gyaníthatóan azért is, mert meghökkentő módon elütnek a jól ismert Verne-képtől – nem sorolunk az életmű főáramába, némelyikük megjelenését az író már nem is érte meg; ezek magyarul összegyűjtve Az örök Ádám című, a Gondolat kiadónál 1973-ban publikált kötetben olvashatóak (a címadó mű is eredetileg posztumusz jelent meg, 1910-ben). Vannak köztük olyan könnyedebb hangvételű, humoros elemeket sem nélkülöző írások, mint az amerikai spekuláns kapitalizmus visszásságait bíráló A humbug, és olyan nagyívű, filozofikus emberiségtörténeti tabló, mint Az örök Ádám. A fentebb említett dilemma – mit lehet kezdeni a tudományos-technológiai fejlődéssel, ha az eredményei ugyanúgy felhasználhatók rossz, mint jó céllal – legtisztábban talán a Doktor Ox teóriájában (más címen: Ox doktor hóbortos ötlete) jelenik meg. Vernéből, minden igyekezete ellenére, itt előlép a kispolgár: mert bár érezhetően komikus vonásokkal rajzolja meg az évszázadok óta változatlan szabályok mentén élő, kiszámítható flamand kisváros világát, afelől sem hagy kétséget, hogy a felforgató szándékú tudós beláthatatlan következményekkel járó kollektív emberkísérletekei és a polgári kisközösség nyugodt rendje közül kinek-minek a pártján áll.

 

Verne tudománykritikája azonban nem pusztán „technikai”, hanem, ha úgy tetszik, „antropológiai” jellegű: magának az emberi természetnek az ambivalenciáit célozza. A Zakariás mester fausti történetében az önnön zsenialitásába bódult idős genfi órásmester az Istenhez méri magát, és halhatatlanság utáni sóvárgásában, illetve végzetes gőgjében úgy képzeli, büntetlenül a Teremtő helyébe léphet – megváltatlanságának tragikumát itt a hit ereje ellensúlyozza. A svájci órásmesterről szóló elbeszélés azért is figyelemre méltó, mert megjelenik benne egy olyan motívum, amit Vernével ritkán szokás összefüggésbe hozni: a poe-i vétetésű irracionalitás, a metafizikai dimenzió. Ezt bontja ki aztán egyfajta profán teremtéstörténetté Az örök Ádámban, amelynek kulcsszerepe van az író gondolkodásmódjának megértésében. A hosszú elbeszélés az evolúcióelmélet kritikájaként is olvasható, de Verne valójában átvágja a teremtés vs. evolúció gordiuszi csomóját az emberi tudás korlátozott jellegének beismerésével. Tézise nagyjából a következő: az emberiség története ciklusokba szerveződik, egy-egy történeti szakaszban az emberiség elindul a fejlődés útján, majd valamilyen kataklizma hatására elkezd rohamosan visszafejlődni, hogy aztán primitív állapotából ismét feltámadjon, újabb civilizációkat hozzon létre, mit sem tudva arról, hogy elődei évmilliókkal korábban már végigjárták ezt az utat. A „halvány nyomok, az emberé, aki voltunk (hiszen valójában már nem vagyunk azok), ővelük, mivelünk örökre eltűnnek”: Atlantisz létezett és örök. Ádám, mindannyiunk közös őse arra ítéltetett, hogy újra- és újrateremtse mindazt, ami idővel elkerülhetetlenül pusztulásra van ítélve – egy csodálatos módon megtalált ősrégi kézirat alapján erre a következtetésre jut Szofr, az orvos a jövendő Atlantiszok egyikén. „Maga is vérezve a megszámlálhatatlan csapástól, amelyet az elevenek őelőtte már végigszenvedtek, meggörnyedve ezeknek az idők végtelenjében fölhalmozott meddő erőfeszítéseknek a súlyától, Szofr-Aj-Szr zartog lassan eljutott a fájdalmas felismeréshez, hogy a dolgok örökké újrakezdődnek.” És minden szörnyűségen túl, ez mégiscsak okot ad az óvatos reményre.