Az Ember halott, és élvezi




A nyugati gondolkodás történetének egy meghatározó vonulata szerint a történelem linearisztikus mozgásait az egyedi általánossá fokozódásaként írhatjuk le, eszerint az anyagi és szellemi világ – meghatározottan mégis önállóan működő – szférái közötti dialektikus mozgások végül a szellem öntudatra ébredésének abszolút szintézisében jutnak nyugvópontra (Hegel). A szabadság általánossá fokozott modelljében a természet önfeledt közvetlenségéből kilépett ember a világ aktív alakítása közben saját belső-lényegszerkezetét – kitüntetett episztemológiai és ontológiai pozícióját – sajátítja el. A hegeli happy enddel szemben az úgynevezett poszthumán fordulat az immanens mozgástörvények eredőjeként egy negatív szintézisben jut nyugvópontra (?). A humán ágensek kitüntetett ontológiai és episztemológiai pozíciójának megkérdőjelezése révén a geológiai határvonalként is értelmezhető antropocén korszak poszthumán kritikája a világ alakításának pozitivista értelmezési tartományát dekonstruálja. A környezetről való gondolkodás poszthumán modelljében az ember által mozgásba hozott komplex-önszerveződő rendszerek emergens műveleteik révén teremtőik intenciójától eltérő fejlődési pályákat is követhetnek. Az „Ember halálának” poszthumanisztikus modelljében az „óramestert” a mutáció és szelekció immanens értékduálja váltja fel. Ebben a modellben a világ objektív megismerése, a struktúrák hatékony tervezése megvalósíthatatlan vállalkozásnak tűnik.

 

Dmitry Kawarga Mérgező antropocentrizmus című kiállításának fókuszában ezek a kérdések állnak. A kiállítás fülszövege szerint a tárlat „az emberi populáció kiszolgáltatottságát, a fizikai test és a tudat változását tematizálja”. Kawarga „elborzasztóan szép”, egyszerre vonzó és taszító alkotásain technológiai maradványok, romok, kinövések és a történelem nagy – Jézus, Sztálin, Obama, Trump – vagy éppen kis alakjai szervesülnek egymásba. A végletesen dehumanizált tájképek látványának önmagát költő horrorkölteményében a komplexitás heterogén burjánzása szerveződik egységgé. A műanyagból 3D-nyomtatással készült tárgyak ironikusan játszanak a nonaptív szemét talált tárgyként történő exaptív felhasználásával, amely egyszerre dekonstruálja és miszticizálja az alkotót. Ahogy arra Nemes Z. Márió rávilágít, Kawarga művei „miközben megidézik a kihalás, az antropocén sötét ökológiájának halálos fenyegetését – elképzelhetetlenek lennének a digitális művészet és a virtualitás poszthumanisztikus plaszticitása nélkül.” Bár, ahogy azt a kiállítás alcíme – anyag és test – is jelzi, a tárlat paradigmatikusan számol le a karteziánus dualizmus test-lélek dichotómiájával, a dekonstrukció enyhe mámorának felszabadító kreativitása Isten halálának új hajnalpírjához hasonlatos. Bár az Ember halálát követő poszthumán korszak hibridizált látványa egyszerre felszabadító és rémisztő látomás, talán még sohasem volt ennyire „nyílt a tenger” (Nietzsche, 1997).