Az emlékezés lehetőségei




borito14old
 
Hogyan lehet elbeszélni a XX. század eseményeit, történelmi és szellemi tapasztalatait, ezt a rendkívül „foglalt” és terhes időszakot? Melyek az irodalom lehetőségei, az elbeszélés és az emlékezés nehézségei, bizonytalanságai?
 
Závada Pál legfrissebb regényében egy egyedülálló irodalmi nyelv kialakítására vállalkozik. Az 1937–47-es évek történéseit tematizálja, mégpedig oly módon, hogy összekapcsolja a vizuális és az írott, elbeszélt narratívát, melyeket azonban nem egymással párhuzamosan vagy egymásnak alárendelve működtet. A történet a két narratíva sajátos egymásra reflektáltságában valósul meg: két nyelven elbeszélt történettel állunk szemben. Závada a kettős nyelv és narratíva alkalmazásával kitágítja a klasszikus történelmi regény modelljét, és ezzel párhuzamosan megkérdőjelezi, hogy egyáltalán ábrázolható-e, megismerhető-e a történelem (jelen esetben a huszadik század egy évtizede). Azt, hogy honnan van „tudásunk” a történelemről, meddig terjednek ennek a tudásnak a határai. A történelmet ismerjük-e, vagy csupán azokat a közvetítőket, amelyek a történelmet továbbadják nekünk? Milyen mértékben képlékeny, töredékes az emlékezet, mennyire hitelesek a fennmaradt írásos dokumentumok (naplók, jegyzetek stb.) vagy objektívnek vélt fényképek, hogyan lehet kezelni a visszatekintő elbeszélés konstruált jellegét, hát a fennmaradt egyéb forrásokat? A források a „valóságot” mutatják-e (kinek a valóságát?), vagy csupán egy átszűrt, konstruált képet kapunk? Hogyan építkezhet egy irodalmi alkotás ezekből a már említett forrásokból? Meddig terjed a fikció határa? Mi fér vagy mi nem fér bele egy történelmi regénybe?
 
A Természetes fény több szálon is kapcsolódik a szerző előző regényeihez. Nem pusztán arról van szó, hogy visszatérő szereplők és helyszínek jelennek meg, hanem a regénypoétikai és narrációtechnikai eljárásokról (is). Závadától már korábban megszokhattuk a többszörös áttételekkel bonyolított regényvilágot, azt, hogy több nézőpontból látjuk az eseményeket, az elbeszélői szólamba átcsúsznak a szereplők szólamai vagy fordítva. Közben egymásra és önmagukra is reflektálnak a szereplők, nincs lineáris történetvezetés, időbeli és térbeli ugrások vannak, különböző műfajú szövegek illeszkednek egymásba, az előző regényekből is ismert rögzítetlen többes szám első személyű narráció megjelenése. Itt azonban az amúgy is komplex és szerteágazó regénystruktúrát tovább bonyolítják a szöveget állandóan keretező fényképek. A szám szerint 247 képpel Závada rendkívül rafinált játékba kezd, ugyanis a dokumentarizmusra jellemző pontossággal megírt regényhez (azonosítható szereplők, helyszínek, történelmi események, felkutatható források stb.) illeszti őket, viszont már az elején utal a képek megváltozott funkciójára, tudniillik arra, hogy itt nem dokumentumként működnek, hiszen a regénybe való beillesztésük pillanatától kezdve maguk is fiktívvé válnak: „A fényképeken fölismerhető személyek nem azonosak – de hogy is lehetnének azonosak? – a regény szereplőivel.” (mottó) Míg egy szociografikus igénnyel megírt dokumentumkönyvben, gondolhatunk itt akár Závada Kulákprés című szociográfiai munkájára (amelyből egyébként néhány fotót átemel a regénybe), a képeknek illusztratív, kiegészítő funkciója van, a fotó megmutatja, bizonyítja azt, amiről a szöveg beszél, addig a Természetes fényben a történethez illesztett képek eltérő logika alapján szerveződnek. Nem illusztrációk, hanem a szöveg szerves részei szöveg és kép egymás nélkül nem ugyanazt jelenti, másfajta megértést, interpretációt, „együttolvasást” igényelnek. A szöveg folyamatosan felülírja a fotókat, vagy fordítva, a képek a szöveget, mint az elbeszélt történetek egy vizuális változata. André Bazin A fénykép ontológiája című esszéjében megjegyzi, hogy az objektivitás az elhihetőség erejével ruházza fel a fényképet, Závada pedig éppen a fényképnek tulajdonított objektivitást, (el)hihetőséget kérdőjelezi meg a regényben alkalmazott kettős eljárással (erre számtalan példát találunk a szövegben). Koleszár Matyi menyasszonyának a következő sorokat írja: „Az esetleg rólunk terjengő rémhíreknek nincsen semmi komoly alapja. Ezt csak azért írom, mert értesültem róla, hogy még hajlamosak otthon a valótlan vészhírek terjesztésére.” (226.) A továbbolvasást megakasztó fényképen azonban meztelen férfiak sírgödröt ásnak, fölöttük pedig fegyveres katonák őrködnek. Koleszár főhadnagy jelentős mértékben transzformál bizonyos történéseket, így elhallgatja például, hogy falvakat égetnek fel, rabolnak ki, nőket erőszakolnak meg, ukrán szakadárokkal ásatják meg saját sírjukat. De fordítva is igaz, gyakran a szöveg „leplezi le” a képet, ugyanis számos esetben találkozunk olyan beállított felvételekkel, zsánerképekkel, „katona-fényképekkel”, amelyek megszépítik a háborús eseményeket, körülményeket. Az egyik ilyen felvételen egy csoport katonát látunk a fronton fiatal lányokkal ölelkezve, néhány bekezdéssel később viszont a következőket olvashatjuk: „Szó esett a múltkor az állítólagos erőszakoskodásokról, úgyhogy én most megkérdeztem az ezred orvosát, Zólyomi zászlóst, aki már tavaly augusztus óta itt van.” (136.) Závada ezzel az eljárással felfedi, hogy nem csupán a szöveggel, de a képekkel is állíthatunk valótlant. Ezek a felvételek többnyire nem leképezik a valóságot, csupán a valóság illúzióját nyújtják, ugyanis a „jelentésüket” javarészt a szándékos beállítás, a póz adja meg, valamint a pillanatnyiság, a „megfagyott idő”. Maguk a szereplők is gyakran reflektálnak a fényképek és az írott források szavahihetőségére, például a fényképész Weisz Kóbi, aki a dokumentumok hitelességével kapcsolatos kételyeinek fiktív hírlapi tudósításokon keresztül ad hangot: „Közben azon tépelődünk, hogy kielégítő dokumentatív erővel bírnak-e vajon az írott szavak. (…) Én azt mondom, nem, az írás a szó szoros értelmében nem bizonyító erejű dokumentum – szemben a fotográfiával, amely kétséget kizáróan megtudja győzni az embereket valaminek a valóságosságáról. (…) A fiatalember vitatja álláspontomat – szerinte létezhetnek dokumentatívan hiteles írások ugyanúgy, mint szavahihetetlenül hiteltelen fényképek.” (192.) Fikció és valóság, illetve hitelesség kérdése szorosan összekapcsolódik az emlékezetével is, nemcsak Weisz Kóbi, de az egész regény gondolatmenetében. A szereplők párhuzamos történeteket mesélnek, amelyekből rekonstruálhatjuk, hogy ki mit hallgat el, mit szégyell, hogyan működnek a kihagyásnak, a felejtésnek, az emlékezésnek az alakzatai, a szégyen, a bűntudat, az elfojtás, az (ön)cenzúra, a védekező és (ön)felmentő mechanizmusok. Hogyan válik mind természetesebbé, magától értetődővé az is, ami eddig elképzelhetetlen volt. Hogyan tudja meghatározni valaki önmagát ilyen helyzetekben. Mit tehet, milyen lehetőségei vannak?
 
A képekkel folytatott párbeszéd, az elmondott történetekre épülő reflexiók, „a mi elbeszélőnk” és a „metaelbeszélő” szólamai, korrigációi, hiperreflexiói leleplezik az elhallgatást, a hazugságot, az idillizálást. A bonyolult, többszörös áttételekkel élő reflexiós háló, valamint a regényben megjelenő képek nem engedik meg az olvasónak a távolságtartást, a hátralépést, a felelősség elhárítását. Závada egy olyan regénypoétikát alakít ki a Természetes fényben, amely ellenáll a kirekesztésnek és a kisajátításnak (talán éppen ez az „ellenállás” a regény egyik óriási tétje), valószínűleg éppen azért, mert egy olyan eljárást választ, amely egyszerre tud egyetemes és partikuláris nézőpontokat felmutatni. Rendkívüli alkotás irodalmi-esztétikai és emlékezetpolitikai szempontból egyaránt.
 
Závada Pál: Természetes fény. Magvető, Budapest, 2014.