Az erdélyi ötvenhattól a nemzetállamig, és azon is túl – interjú Stefano Bottoni történésszel




– Egy korábbi interjújában arról beszél, hogy az 1956-os forradalom Romániában egyetlen országos jelentőségű eseményt váltott ki, az október 30-31-én, Temesváron zajlott tüntetést, melyet a román hatóságok gyorsan és határozottan elfojtottak, és arról, hogy nem lehet külön erdélyi ’56-ról beszélni. Úgy tudjuk, a romániai nyolcvankilences fordulat döntő lépését is a temesváriak tették meg. Mit gondol, mi a helyzet Erdélyben a forradalmi szellemmel? És mi volt a helyzet Erdélyben, 1956-ban?
 

Az interjú után sokan figyelmeztettek, hogy helytelenül és igazságtalanul fogalmaztam az erdélyi ’56-al kapcsolatosan. Meg kell itt követnem mindazokat, akik sértve érezték magukat. Bár nem azt kívántam sugallni, hogy egyáltalán „nem volt” 1956 Erdélyben és Romániában, az eredeti gondolatmenet félreérthető szövegkörnyezetbe került. Mindez intő jel számomra arra nézve, hogy nem elég világosan gondolkodni, arra is kell figyelmet fordítani, hogy mindig pontosan fogalmazzunk. Tehát én azt gondolom, hogy Romániában, Erdélyben nem voltak – Temesvár kivételével – nyílt tömegmegmozdulások, nem történt erőszakos cselekmény. Azaz nem történt forradalom, senki nem kísérelte meg a fennálló rendszer megdöntését. Maga a román rendszer is sokkal stabilabb volt, mint a magyar, és az október 23. utáni napokban elképesztő erőket mozgósított a rokonszenvtüntetések elfojtására. Mindez nem azt jelenti, hogy sokan (nem csak magyarok, és nem csak Erdélyben) ne reménykedtek volna abban, hogy Magyarországon csoda történik, és ha ott sikerült megszabadulni a szovjet típusú rendszertől, Romániában is változások indulhatnak.
 
 

Fosztó László fotója

Fosztó László fotója


 
– Milyen megtorlások követték az Erdélyben, 1956-ban lejátszódott, történelmileg nagy horderejűeknek nem nevezhető eseményeket? Mivel magyarázzák azok „aránytalanul” nagyszabású mivoltát?
 

Az 1956 novemberében kezdődő, 1958–1959-ben tetőző letartóztatások és bírósági eljárások, az adminisztratív úton foganatosított intézkedések (internálás, házi őrizet, kényszerlakhely, elbocsátás, továbbtanulási tilalom) szerves részét képezték az 1964-es általános amnesztiáig tartó hatalomgyakorlásnak. 1958-ban hozták a legtöbb ítéletet politikai ügyekben: egy év alatt összesen 4083-at a Bukarestben, Jászvásáron és Kolozsváron működő katonai törvényszékek. 1957 januárja és 1959 júliusa között kb. tízezer elmarasztaló ítélet született, de a börtönbe került állampolgárok száma ennél sokkal nagyobb volt. Az 1956. október 23. és 1963 decembere között eltelt időszakban mintegy 25 ezer személy került börtönbe, további négyezer főt ítélet nélkül internáltak (többségükre 1-5 év közötti, „adminisztratív büntetést” mértek ki), kétezer állampolgárt pedig lakhelyelhagyási tilalommal sújtottak. 1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy sok „politikai” eljárást polgári perként folytattak le, gazdasági bűncselekménynek álcázva a politikai indítékot. A Székelyföldön, azaz a Magyar Autonóm Tartományban e három év alatt nem kevesebb, mint háromezer embert ítéltek el „korrupció”, „sikkasztás” vagy a „szocialista erkölcs” elleni vétek miatt. A perek nagy része álcázott, politikailag irányított bosszú volt. Azt is fontos megjegyezni, hogy az 1964-ben szabadult politikai foglyok polgári jogaikat nem kapták teljes mértékben vissza, mivel ítéletüket nem eltörölték, csak annak végrehajtását függesztették fel. Ráadásul az 1960–1964 között szabadultaknak éppen kiengedésük előtt ajánlották fel tömegesen az állambiztonsági szervekkel való együttműködést. Sokan félelemből ugyan, de vállalták a feladatot: az 1956 utáni megtorlások egyik legfontosabb hosszú távú eredménye tehát az ügynökhálózatok jelentős megerősödése.

 

– Mint kiderült, 1963-ig a magyarországi és romániai állambiztonsági és rendőri erők hatékonyan és konfliktusmentesen együttműködtek. Jelent ez bármit is az ötvenhatos erdélyi események kezelésének, megtorlásának szempontjából?
 

A két ország állambiztonsági együttműködésének rövid, de intenzív története az 1950-es és 1960-as évek elején még nagyrészt feltáratlan. Elsősorban, sőt szinte csak magyar levéltári források állnak rendelkezésre, ami torzíthatja a jelenség bemutatását. Annyit viszont sikerült már rekonstruálni, hogy 1957 és 1963 között a két társszerv már nem csupán szovjet irányítással, közvetítéssel érintkezett, noha a levelezés továbbra is orosz nyelven folyt. A kapcsolatfejlesztésben kulcsszerepet játszott a magyar forradalom részvevőinek felkutatása és elítélése. A magyar szaklevéltár iratanyaga egyértelműen bizonyítja, hogy a két belügyminisztérium rendszeresen cserélt információt az „ellenforradalmi” eseményekbe keveredett román állampolgárokról. Az intézkedés több esetben súlyos bírósági ítéletekhez vezetett.

 

De a belügyi szervek tájékoztatták egymást a magyarországi kapcsolatokkal rendelkező, már letartóztatásban levő román állampolgárokról is. 1958-ban Harangozó Szilveszter és a belső elhárítás akkori vezetője, Hollós Ervin kérésére a Szekuritáté kihallgatói Lakó Elemért és Varró Jánost, a kolozsvári Bolyai Egyetem őrizetbe vett oktatóit faggatták Czine Mihály irodalomtörténészről, aki 1956-ban ösztöndíjas aspiránsként járt Kolozsváron, és megismerkedett a két fiatal erdélyi pályatárssal. A két irodalomtörténészt végül 1959-ben 18 és 16 év börtönre ítélték; ismereteim szerint Czine Mihályt ez ügyben nem zaklatta a magyar politikai rendőrség.
 
– Lehetséges történelmi vagy másféle következtetést levonni abból, ahogyan a magyarországi ötvenhatos események továbbgyűrűztek, avagy nem gyűrűztek tovább az anyaországtól elszakított, magyarlakta régiókban?
 

Kedvenc „külső” kutatási terepem a brit diplomáciai tevékenységet dokumentáló, csodálatos Londoni Nemzeti Levéltár. Őfelsége képviselői a román fővárosban műveltek, cinikusak és lényegretörőek voltak. 1948 utáni, titkos levelezésükben több ízben fogalmaztak úgy, hogy a románok „engedékenyek” (docile), ezért nem várható itt semmiféle változás. Erre az általánosító, a két világháború közötti nemzetkarakterológiai megközelítést súroló megjegyzésre azonban alaposan rácáfoltak a későbbi események… Vizsgáljuk inkább a két ország helyzetét 1956 őszén. Magyarországon október 23-24-én alig egy nap alatt összeomlik a párt- és államapparátus. Ezzel szemben Romániában nincs forradalmi potenciál; a rendszer merev, de stabil és egységes; működtetőit nem ingatják meg a Budapestről érkező hírek, gyorsan és (sajnos) igen hatékonyan megszervezik a védekezést, majd az ellentámadást. Az 1957-ben indított ideológiai és belügyi offenzíva sokkal több, mint Gheorghiu-Dej és a hozzá kötődő hatalmi csoport a „moszkoviták” fölött aratott végleges győzelme. A történetírásnak nem sikerült még teljes egészében megragadnia az 1956-os perek összetett funkcióját. Nem „tragikus epizódról” és nemcsak kisebbségellenes intézkedések sorozatáról volt szó, hanem inkább strukturális változásokat, egy új nemzetállami keret létrehozását elősegítő folyamatról. 1956 és 1959 között – a kolozsvári magyar egyetem megszüntetése itt szimbolikus pillanatként értelmezhető – hosszú távú változás állt be a román kommunista rendszer természetrajzában.

 

– Az ötvenhatos eseményekkel kapcsolatosan azt is elmondta, hogy ekkor a román hatalom minden lehetőséget megragadott a „magyarveszély” felnagyítására. Hogyan fessen egy társadalom ahhoz, hogy a nacionalista kártyát ne lehessen kijátszani? Elképzelhetőnek tart egy ilyen típusú rendszert Kelet-Európában?

 

Nem politológus vagyok, hanem történész. Én abból indulok ki, ami történt, és nem abból az erősen normatív megközelítésből, hogy valamit, ami később megtörtént, meg lehetett volna akadályozni vagy sem. Válaszolhatnék okosnak tűnő közhelyeket a civil társadalom fontos korlátozó szerepéről vagy a nyugati demokrácia értékeinek valódi integrálásáról, azok egyszerű koppintása helyett. De marad a feloldhatatlan dilemma, amiről Bibó István ír 1946-os, a kelet-európai államok nyomorúságáról szóló, híres esszéjében: „A nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet, mindenáron felmutatni akarnának valamit.” Naponta kell keserűen tapasztalnunk azt,  hogy mennyire távol vagyunk még ettől a célkitűzéstől…

 

– Kutatási területéül Közép-Európa legújabbkori politikai és társadalmi történetét választotta, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre, mélyrehatóan foglalkozik ugyanakkor Románia történetével a kommunizmus éveiben, illetve a Magyar Autonóm Tartomány történetével. Kommunizmus, együtt élő nemzetiségek, esetleg kisebbségi lét: hogyan befolyásolják, befolyásolhatják ezek a tényezők a tartósan kisebbségben élő közösség kultúráját?

 

Ha előadást tartok, és egy lapon említem a kommunizmust (államszocializmust, szovjet típusú rendszert – nevezzük, ahogy akarjuk) és a nacionalizmust, azaz Gellnert követve a nemzeti kérdés politikaivá tételét, sokan nem értik, hogyan is kapcsolódik össze a két jelenség. Hiszen a kommunisták internacionalisták lennének, a kommunizmus pedig nemzetek feletti boldogulást hirdetett. A gyakorlat pedig azt mutatta, hogy nem csupán ebben a térségben, de itt mindenképpen különös erővel, az államszocializmus nemcsak hogy nem haladta meg és nem puhította fel a nemzetállami kereteket, hanem sok esetben maga is tevőlegesen hozzájárult azok létrehozatalához. Engem mindig rettenetesen izgatott a két látszólag ellentétes ideológiai áramlat találkozása egy többnemzetiségű, többnyelvű, többkultúrájú vidéken. Ebből a szempontból Erdély, és ezen belül a sztálini eredetű Magyar Autonóm Tartomány természetes választásnak bizonyult, hiszen itt döntő többségükben magyar káderek magyarul erőltették rá a szocializmust egy döntően magyar, rurális vagy kisvárosi társadalomra. Tették ezt hittel és elszántsággal, egyben könyörtelenül.

 

– Az ötvenhatos erdélyi eseményekkel kapcsolatosan hosszú ideig csak fehér foltokról lehetett szó, az utóbbi évtized forrásfeltárásai azonban lehetővé tették a korszak eseményeinek, dokumentumainak tüzetesebb vizsgálatát. Ugyanakkor vannak egyéb, egyelőre fehér foltokban bővelkedő, ötvenhat utáni korszakok és események, amelyeknek levéltári anyagai, dokumentumai nem kutathatók, azaz csak az érintett személyek számára hozzáférhetők. Mi a véleménye arról, ahogyan az erdélyi magyar értelmiségi közeg a ’89 előtti „együttműködés” bonyolult problémájához viszonyul?
 

Az eddigi tapasztalatok nem kecsegtetnek sok sikerrel. Gondolok itt az eddig elhíresült ügyek – hogy is mondjam? – vegyes társadalmi fogadtatásra, de elsősorban arra, hogy a kollaborációs történetek, sémák, motivációk (és nem csak az 1945/48 utáni rendszerre vonatkozóan) nincsenek feltárva, elmagyarázva. Az egyéni szintű együttműködés kérdésének (hányan, miért, hogyan stb.) megközelítéséhez világosan ismernünk kellene a román állam és az erdélyi magyar kisebbség, valamint a két ország nem hivatalos kapcsolatainak természetrajzát. Mondok egy egyszerű példát. Egy erdélyi származású budapesti levéltáros kollégám rendszeresen jár kutatni a bukaresti Szekuritáté irattárába. Feladata a „magyar” jellegű anyagok felmérése és rendszerezése. Óvatos becslése szerint a magyar irredentizmusra, sovinizmusra, nacionalizmusra stb. vonatkozó iratok teszik a kutatók rendelkezésre álló (azaz a biztonsági szervek által visszaminősített és átadott) anyagok 15-20 százalékát; bizonyos korszakokban ennél jóval nagyobb arányt. Ez az jelenti, hogy 1920-tól kezdődően (ekkor nyitja meg a „Siguranţa” hosszú életű, feltehetően máig élő „Irredenták” sorozatát) ez a téma aránytalanul nagy hangsúlyt kapott a román állambiztonsági rendszerekben, és állandóan napirenden van. Fantasztikus és félelmetes látni a román állambiztonsági levéltárban, hogy bizonyos ügyek áthidalnak rendszereket és ideológiai korlátokat. Mint ahogy azt, hogy a magyarokkal kapcsolatos hivatalos beszédmód mennyire fedi a két világháború közötti nemzet- és területvédő diskurzusokat.
 
– Korábbi, Temesvárral kapcsolatos kérdésünkhöz visszatérve: tudjuk, Kolozsvárral is versenyben Temesvár nyerte el az Európai Kulturális Főváros 2021 címet. Mit gondol, léteznek véletlenek?
 

Nem látok bele a döntés kulisszáiba. De a pályázat elbukásával Kolozsvár megspórolja magának az alapvetően hamis, megtévesztő és propagandaízű multikulturális, többnyelvű városimázs erőltetését. Kolozsvár alapvetően román város lett, ahol a románok nemcsak, hogy nem tudnak magyarul – és ezt természetesnek, jogosnak és helyesnek tartják –, hanem meg is tehetik azt, hogy a legfontosabb állami és helyi intézményekben magyarokat csak statisztikai célból helyezzenek el, hogy ne lehessen diszkriminációra hivatkozni. Nem sírom vissza Funar polgármester korszakát, mert 2000-ben látogattam meg először a várost, és szörnyű benyomást tett rám. Csak azt szeretném jelezni, hogy a felülről erőltetett, egyoldalú többnyelvűség és többes kulturális kötődés nem vezet sem multikulturalizmushoz – bármit is jelentsen ez a korábban divatos, ma válságban levő fogalom – sem a sokak által kívánt kulturális autonómiához. Az egész városkép, kiváltképp az egyetem: egy több évtizedes, kemény munkával kialakított kirakat. Sajnálom, hogy nem Kolozsvár lett a kulturális főváros, de a döntés logikus: Nagyszeben után a ma már szintén román Temesvár következik. Kolozsvárral megbukott volna az egész koncepció, mert a kifelé megkonstruált városképből ki kellett volna hagyni a párhuzamosan létező „magyar világot”, vagy valóban multikulturális üzemmódba kellett volna átállni. A várható bukás helyett biztos félsikert választottak.

 

 

 

Stefano Bottoni 1977. július 7-én született az olaszországi Bolognában. 1996–2001 között a Bolognai Egyetem Bölcsészkarán a legújabbkori történelem tanszék hallgatója. 2001-ben diplomázik summa cum laude minősítéssel Kelet-Európa történelméből (A magyar kisebbségek Közép-Kelet Európában 1944–1948). 2002–2004 között ösztöndíjas doktorandusz ugyanott, 2005-ben szerzi meg doktori fokozatát, disszertációjának témája: Területi kérdések és etnopolitika Közép-Kelet-Európában. A romániai Magyar Autonóm Tartomány esete, 1952–1960. Könyvei: Sztálin a székelyeknél – A Magyar Autonóm Tartomány története, 2008; A várva várt Nyugat – Kelet-Európa története 1944-től napjainkig, 2015. Több egyetem oktatója, jelenleg az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter