„Az esztétikum művektől elszakítva csak meddő okoskodás” – Háy János könyvbemutatója




A Csíkszeredai Könyvvásáron számos kiváló szerző mellett az érdeklődők Háy Jánossal is találkozhattak, aki saját bevallása szerint alapvetően olyan író, aki szeret más művészeti ágak felé is tájékozódni. Alapvetően mindig innovatív akart lenni, mondja el magáról, éppen ezért nem illeszkedett be semmilyen irodalmi csoportmozgáshoz sem. Életét átszövi az irodalom, a zene és a képzőművészet is, így született meg Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom címen a legújabb könyve, egy vaskos kiadvány magyar szerzőinkről. A szerzővel Czinki Ferenc beszélgetett.

 
 

 
A könyvbemutatónak az elején került szóba, hogy kik azok akik belekerültek ebbe a könyvbe? És persze ki az aki nincs benne? Azok kerültek bele, derült ki rögtön, akiken keresztül tudott újat mondani. Igaz, így sokan maradtak ki, méghozzá jó írók (Krúdy Gyula, Karinthy Ferenc, Csáth Géza, Radnóti Miklós is többek közt), közülük nem mindenki azonos okokból.

 
Abban megegyezhetünk, hogy alapvetően Háy János-féle prózát olvashatunk a könyvben,  a szerző szándékosan nem olvasott bele a Szerb Antal-féle irodalomtörténetbe, hogy véletlenül se vegye át annak perspektíváit, nyelvezetét, retorikáját. A prózaírói magatartást azonban nem tudta elengedni, erre hozódik fel rögtön példaként a Petőfi születéséről szóló fejezet. Petőfi Sándor életműve a mai napig alapkönyv, ez egyértelmű mindenki számára. Ezt a már-már mitizált pozíciót „figurázza ki” Háy játékos szövegében.

 
Az olvasói stratégiákról is szót ejtve, esetünkben nincsen megfelelő olvasói stratégia. Van aki ezt regénynek tekinti, végigolvassa lineárisan az első oldaltól az utolsóig, de olyan is van, aki cikk-cakkban halad a fejezetek közt, először a kedvencekről informálódva, csak utána a többiekről. Az utóbbi csoporthoz tartozik Czinki is, de Háy is ezt a stratégiát kedveli inkább. Ennek ellenére hangsúlyozta, hogy mindenkinek saját döntése az, hogy hogyan olvassa.

 
 

 
A kötet tartalmaz anyagot a népköltészetől kezdve mindenről Bornemisszától Víg Mihályig. Czinki ennek a tudatosságáról kérdezte a szerzőt, akinek meggyőződése, hogy fontos a népköltészet. Az irodalmi nyelv működésének lényege, hogy amikor egy bizonyos beszédmódot megszokunk, akkor óhatatlanul is centrumba kerülnek és ott pedig elhasználódnak bizonyos szavak. Ebben rejlik Például Petőfi ereje: ő a perifériából hozza be a népköltészet szavait. De Ady is újít a városi kuplé nyelvezetének felhasználásával. A dalszövegek tehát részei a magyar költészetnek.

 
Jelenleg Petri György, Pilinszky János és az ők kortársainak nyelvezete a legelterjedtebb. Ők állnak a szerzőhöz a legközelebb. De Háy nem tud a későbbiekről, a tényleges kortársakról írni. Az nem az ő dolga, jelentette ki.
 

Czinki Ferenc ezt követően arra volt kíváncsi, hogy volt-e olyan olyan történet, adat, információ, ami meglepte az anyaggyűjtés során? És természetesen, derült ki, volt ilyen. Kafka Margit Színek és évek című regénye lepte meg tartalmilag. Ez egy különleges szerkesztésű könyv, amihez képest „sehol nincsen a nyugatos próza”, ehhez képest Kosztolányi semmit nem tud Annáról. Illetve Arany is meglepte azzal, hogy milyen nagyszerű és modern költészet alakul ki nála az Őszikékben.

 
 

 
Arra, hogy hogyan lehetne megreformálni az irodalomoktatást, a szerző azt válaszolta, hogy nem kell feltétlenül a feje tetejére állítani az egészet. Magyarországon vannak lelkiismeretes magyartanárok, sokan jól dolgoznak, de Háy János íróként nem tudná hogy hogyan kell pedagógiailag mindezt felépíteni. Amit azonban tudna javasolni az nagyobb szabadság a tanároknak, és sokkal több kortárs anyag. A tradíció mindig fontos, de nem kell egyöntetűen szeretni. Organikus, változó dologról van szó, melynek lényege, hogy megőrizzük. Nem is lehet új kánont írni. Befogadóként természetes az elvárás: azt akarom, hogy ezek a könyvek hozzászóljanak az életemhez. Az irodalmi mű egy teremtett világ, amely azt tudja ajánlani, hogy ha elfogadod a szabályait, akkor rá fogsz jönni, hogy valójában rólad beszél. Az Arisztotelész által meghatározott katarzis emel meg minket és tesz hozzá az életünkhöz. Az irodalmi mű dialógus az írója és az olvasója között, amit nem szabadna bronzöntvényekbe foglalni. Az lenne a jó, ha nem szobrok lennének ezek a figurák és tetszetős a gondolat, hogy a hazánk a könyveinkben, az irodalomban van benne.