Az Ezüst Páholy zavaros ügyei (II.)




Boros Viola – Saját Éden (részlet)

Részlet A katona és a démon című regényből

 

 

(folytatás előző lapszámunkból)

 

Nézzük az eltűnő helikoptert, dédapám rám pillant. – Én ismertem azt a Crowley nevű mágust. Különös alak volt. – Visszamegyünk az ebédlőbe. – Tényleg – kéri Badea ezredes –, mesélj valamit erről a Crowley nevű mágusról, az Ezüst Páholy mentoráról. – Valamikor a húszas években, amikor Olaffal együtt léptünk fel Bostonban, eljött az előadásunkra, akkor még illuzionista trükkökkel is szórakoztattuk az úri közönséget! Utána bejött az öltözőnkbe és meghívott vacsorára. Elmondta, hogy ő kicsoda, és ars poeticáját is elmondotta, patetikusan, már-már az önparódia határát súrolva. A szöveget később röhögve olvasgattuk Olaffal, különös önéletírásában. Memorizáltam is, annyira bizarr, annyira excentrikus és szórakoztató, de egyúttal jelzi, hogy kicsoda is volt ez a különös figura. „Mint tüzes ital, úgy részegített meg a tudat, hogy én vagyok a történelem legmagasztosabb misztikusa, az aljon igéje, a fenevad, a hatszázhatvanhatos férfiú, maga a megkoronázatlan isten, akit ezentúl imádni és átkozni fognak az emberek mindama évszázadok során, amelyek nem tekeredtek még le az idő orsójáról.” – Natasa rám néz. – De te sem úszod meg! S miről beszélgettetek, kedves Ödön, a történelem legnagyobb misztikusával? – kacag. – Elmentünk a vendéglőbe, megvacsoráztunk, hablatyolt az okkultizmusról, a mágiáról, a kabbaláról. Rájöhettünk, szándékosan mond ostobaságokat, hogy megvezethessen. Meglepően tájékozottnak tűnt, elmondta, hogy ő az Ezüst Páholy Rend tagja, csak az orgiák miatt, amelyek szerves részei okkultista szertartásaiknak, a gyanakvó Mussolini kiutasította Szicíliából, Angliában is ég a talpa alatt a föld, az egocentrikus viselkedése, extrém akciói miatt, és a könyvei miatt is, húzta el a száját. Így aztán átjöttem Amerikába. Hallottam már rólatok, ki szeretném próbálni, ki az erősebb, ti vagy én? Nézz az órádra, kérte Olaf. Crowley az órájára nézett, fél tizenkettő, jegyezte meg. Unottan pillantottunk rá, megdermedt, és ültében elaludt. Beszélgettünk Olaffal, pontosan egy óra múlva, mikor már a második üveg bort ittuk, Olaf ránézett, és a történelem legnagyobb misztikusa hirtelen magához tért. Nézd meg az órádat, javasoltam. Fél egy, döbbent meg. Igen, egy órát aludtál. Melyikünk az erősebb? Még mindig próbára akarsz tenni bennünket, vagy megelégszel azzal, hogy mi erősebbek vagyunk? Elismered? – pillantottam rá, hogy megalázzam. Elismerem, vörösödött el dühében. Ivott egy pohár bort és halaszthatatlan teendőire hivatkozva eltűzött. Többé nem került az utunkba. – De az unokaöcséd – nevet Natasa – olvasta az írásait és írt is róla, Vaszilij Bogdanov készülő könyvében, Szibériában, a második költői versenyen már ő is megjelenik, váratlanul, hiszen senki sem hívta, s versei elmondása után azonnal el is tűnik, szétesik, köddé válik, tétova árnya darab ideig még ott bolyong a tűz körül, de már nem jelenik meg többé. – Rám pillant. – Drága barátom, nem mondanád el azokat a verseket? Sikerületlen horoszkópok – jelenik meg előttem a kézirat és elkezdem. – Crowley jelenései egy párhuzamos világból, egy másik dimenzióból. Edgar Allan Poe egy bizarr szövege a mottó: „Vannak különös éjszakák, amikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek”.

 

Vita diabolica

 
Baljós köpenyébe burkol a sötét,

rejti a csalfa tündérálmokat.

Ha nem láthatnám Őt – retteghetnék

egyedül, de Ő itt van, csalogat.

Fülembe sugdos, hogy megérthessem,

a komor, rejtett okkult titkokat.

Hallgass! Merj és tudj! Csupán piszkozat

a világ! Kövess! Most repülhetsz velem!

Fényistenekként, ok és okozat,

szálldoshatunk át égen, éjjelen,

a tapasztalat és az értelem

együtt teremt új valóságokat.

Elérheted, hogy tűnő életedben,

melletted álljon, segítsen a szellem.

 

– Ide még annyit – várom meg, amíg János és Natasa szóról szóra lefordítják a verset, mint mindig, most is lenyűgöz hihetetlen memóriájuk –, hogy ez Crowley egy ezoterikus költeményének az átirata, utalás történik egy szellemre is. Amikor fiatalkori csapongásait abbahagyva Crowley elhatározta, hogy megnősül, újdonsült feleségével Kairóba utazott, nászéjszakájukat, a mágusra rendkívül jellemző módon, egy piramis kamrájában töltötték, majd kairói szobájukban megidéztek egy szellemet, aki azután, állítólag végig mellette állott és támogatta. – Akkor nem tudom, hol volt, amikor mi elaltattuk – nevet dédapám –, de lényegében mindegy is! Ha ez egy Crowley-­vers átirata, akkor másodrendű költő lehetett, kedves szép szokása szerint versben is handabandázott! – fintorog.

 

 

Az eltűnés

 
Honnan beszélek? Nem is sejthetitek.

Cascaisban, az Ördög Szájánál

tűntem el, bizarr jelentéseimet

 

hallgatjátok. S azt is, hogy mi vár.

Fernando volt eltűnésem tanúja,

nem hitte, hogy nem létezik határ

 

két dimenzió közt, újra s újra

tamáskodott. A meredélyen álltunk.

Ki tudja kik járhattak nyomunkba?

 

Szellemvilágok kémeivé váltunk,

gyertyánk kialudt. Ránk setétedett.

Csodára nem, de akkor mire vártunk?

 

Gyermekszellemek, álkísértetek

köröztek a homályban körülöttünk.

És akkor én elhagytam az életet.

 

Felmagasodott Ajwaz is mögöttünk.

De Fernando megrémült. Itt maradt.

Rádöbbenhetett, nincsen miben hinnünk.

 

Várták hűséges portugál szavak.

és hűtlenkedő heteronimák.

Láttam arcát, tünékeny ámulat,

 

mikor eltűntem. A titkos csodát

megtestesítve. Más dimenzióba

kiürült szívvel, elmével léptem át,

 

s azóta ott szobrozok a seholban.

 

– Igen, ez az Ajwaz egy szellem, akivel kapcsolatba lépett – nevet Natasa –, és azóta ott szobroz a seholban. Mindentől függetlenül ez szép. Jánossal sorról sorra fordítják. Az ügyész és az őrnagy kétkedve néznek. Dédapám is kétkedve fordul felém. – Csak nem? – néz Natasára. – Gyere, szívem, ennek azonnal utánanézünk. – Kézen fogja Natasát, de nem mennek fel a könyvtárba, hanem a hallban ülnek le egymással szemben, összekulcsolják a kezüket és tekintetük egymásba mélyed. Visszajönnek, nem szólnak semmit. Én, hogy eltereljem az őrnagy, az ügyész, Badea és János figyelmét, elkezdem, hogy Crowley már a Holdgyermek című regényében, amely különben egyik legérdekesebb irodalmi alkotása, a mágikus képességekkel rendelkező gyermek alakjában, tisztelői szerint, az Antikrisztust jelenítette meg. A gyermek különös képességekkel rendelkezik, és hatalmas szellemi erejét összpontosítva, rendet akar teremteni a világban. Bár a könyvben Crowley, nagyon okosan, rá nem jellemző óvatossággal, nem használja az „Antikrisztus” szót, elvakult követői mégis az Antikrisztus eljövetelének megjósolását magyarázzák bele a gyermek alakjába. Azt már mondtam, hogy Crowley előszeretettel hívta magát a Nagy Fenevadnak, száma a Sátán száma volt, 666. A Törvény Könyve című prózaverskötetében, mint említettem, ez tette igazán híressé, azt hirdette, hogy időpocsékolás bármilyen bevett, a társadalom által elfogadott szabályt, normát, törvényt elfogadni, a megszabott magatartásminták szerint élni, minden ember autonóm személyiség, éljen az elképzelései szerint, szabadon. Ha korlátozzák ebben, akkor szegje meg a szabályokat, a törvényt, szegjen meg mindent. Ez nyilván, a maga kinyilatkoztatásszerű, az avantgárd versekre emlékeztető indázásával és brutálisan nyílt, leplezetlenül anarchista kiszólásaival, megalapozta hírnevét. Mindent megtett, hogy állandóan róla beszéljenek, mérhetetlen egocentrizmus és idült exhibicionizmus jellemezte. – Igen, hát ez a Vaszilij Bogdanov szövegeiből is világosan kiderül – kacsint rám Róbert. – Hol lehet megszerezni a könyveit, a Holdgyermeket vagy A Törvény Könyvét? – Nagyobb könyvtárakban. Gondolom, itt, Nürnbergben is megvan, holnap elmehetünk és megnézhetjük! Csak semmi pánik! Ez Németország! És működik. – Igen, működik – jegyzi meg epésen Dirk –, akárcsak Hollandia, a házatokat másfél nap alatt tette rendbe Jákob és csapata, itt, hallom, két nap alatt építették fel a műtermeiteket. – De látod, mégsem működik, ha ilyen dolgok megtörténhettek – fintorog az őrnagy. – Gondoljátok el, 1952 óta, negyvenegy éve fertőz ez a szekta, ez az Ezüst Páholy, az Ezüst árnyék, mit tudom én? Nyilvánvalóan idióták és gonosztevők gyülekezete, és működése során állandóan emberek tűnnek el, egyre több ismert személy keveredik bele, bármikor kipattanhatna a botrány, de nem pattan ki. – Az őrnagy elvörösödik dühében. – És azért nem, mert bizonyos befolyásos emberek elérik, hogy ne is pattanhasson ki. Nem irigylem a tábornok urat! – Ezért mondtam neki – néz rá megnyugtatóan dédapám –, hogy forduljon egyenesen a kancellárhoz. Ez a dolog már mindenkit meghalad, ha Kohl nem akar dönteni, döntünk majd mi, őrnagy úr! – Ha kirúgnak – mondja az őrnagy –, és ha kirúgják Dirket is – Dirk bólint, mintha tudná, hogy mit akar mondani –, akkor jövünk és csatlakozunk hozzátok, belépünk a kommunátokba. – Tárt karokkal várunk! Itt a helyetek! – Te majd magán nyomozóirodát nyitsz, segítünk neked – fordul Wim felé Natasa –, olyan sikereid lesznek, hogy egy vagyont fogsz keresni, egyedül eltartod a társaságot. Ami pedig Myrnát és Zitát illeti, ahogy megismertem őket, semmi kétségem nincs afelől, hogy boldogan követnek majd, hiszen igazán itt érzik jól magukat, hasonló a hasonlóhoz vonzódik! Itt aztán igazán felszabadulhatnak. – És én is, akár te – fordul Dirk Jánoshoz –, foglalkozhatnék végre a nemzetközi joggal! – Igen – bólint Ödön von Boticselli –, ez is egy megoldás, és ez a variáció is létezik az idők láncában, a mérhetetlenül sok más variáció közt! De megnyugtatlak, kedves barátom, és téged is, őrnagy úr, hogy nemhogy kirúgnának, elő fognak léptetni. Téged soron kívül ezredessé, te leszel Hollandia rendőrfőkapitánya, tudásod, képességeid és a becsületességed már régóta predesztinálnak erre a címre, Dirk pedig ugyanezekből az okokból, hatalmas tudása van, becsületes s megvesztegethetetlen, Hollandia főügyésze lesz. Nyugodjatok meg! De ha minden kötél szakad, ha mégsem látjuk világosan a jövőt – vigyorog Natasára –, akkor a kommunában tárt karokkal várnak. – Miért ne – kacag János. – Ha nyugodtan szeretnél dolgozni, átmehettek a bal oldali szárnyra, egy-egy külön emeletre. Van itt hely elég, lehet énekelni, ahogy a herceg szokta mondani. Igen, külön szárnyban, külön szobákban dolgozhattok. – Újra lemegyünk az uszodába és forgat a körhinta. Ez az éjszaka valahogy nem akar véget érni.

 

Hajnalban megyünk fel, dédapám, János, Badea ezredes, Irimescu tábornok, az ügyész és az őrnagy még mindig a Fenevadról beszélgetnek és a páholytagokról. Az öreg félrevon. – Gyertek, valamit meg akarok beszélni veletek. Utánanéztünk. Olaf azt mondja, a Fenevad ott van a fényvilágban. Hogy hol lehet, még nem tudjuk. De hamarosan megtaláljuk! – Nem ő volt, akit kivégeztetek, egészen véletlenül, nem ő volt az a diktátorjelölt? – Nem. Hát őt ismerem. De utánanézünk, valószínű a Zónában lehet, az illúziói közt. De már jeleztem Gertrúdnak és Olafnak, hogy nézzenek utána. Most készül a Zóna nyilvántartása is, sokáig nem bujkálhat. – Miért, olyan erős, hogy ott is kalamajkát okozhat? – Ez az ember már a földön is őrült volt, meséltem, ott aztán elszállhatott, az illúzióiban élve tényleg elhihette, hogy ő a világ legnagyobb mágusa. – Egyébként Crowley – ülünk vissza az asztalhoz – kalandos életében szívesen jósolt is. 1911-ben Isztambulban egy nagy társaság előtt, egy szeánsz közepette, mielőtt kezdődött volna az orgia, ami mindig úgy végződött, ahogy követőié, szexuális kicsapongással, Crowley megidézte Ajwaz démont, és megjósolta, hogy Törökország hamarosan háborúba keveredik az Osztrák-Magyar Monarchiával, majd egy iszonyú vérontás kezdődik a földön, amilyen nem volt még soha. – Tehát bizonyos értelemben a jövőbe látott – töpreng dédapám. – Látta, hogy ki fog törni a balkáni háború, és azt is, hogy elkezdődik, az első világháború. Érdekes, erről még nem hallottam! És ez tényleg megtörtént? Tudod, Crowley körül mindég teljes volt a káosz. Lehet, hogy ő terjesztette magáról azt az egészet. Mit lehet tudni? Reklámnak sem volt utolsó. – Utánanéztem a Széchényi Könyvtárban, az akkori újságokban, a Tolnai Világlapja is írt róla, más lapok is. Kétségtelenül óriási szenzációt keltett. Crowley minden vágya az volt, hogy minél nagyobb botrányokat keltsen, hogy beszéljenek róla, imádják. – Nevetünk. – És látod, most is akadnak követői. – Annak utánanéztetek – meredek dédapámra –, hogy ki is volt ez a Bestia? – Ne beszélj múlt időben, ne ijessz meg – nevet Natasa –, még él. – Lehunyja a szemét és koncentrál. – Igen, ott fekszik az ólomkamrában. Az ügyész, János, Badea, Irimescu és az őrnagy döbbenten bámulnak rá. – Te látod, Natasa? – Látom, de hát ez nem olyan nagy szenzáció! Mindegy – legyint. – Láttátok estétől az egészet, ha akarjátok, hiszitek, ha nem, hát nem! – Persze, hogy hisszük – nyugtatja meg János –, nem vagyunk őrültek, láttuk, mi történt, láttuk, kikkel bántatok el! De hát csak megkérdezhetem, hogy tényleg látod-e? Hogy van ez? A telepátia egyik része? – Igen – magyarázza dédapám –, ez a távolbalátás. Látjuk is azt, akire gondolunk, akivel összeköttetésben vagyunk, mert még mindig összeköttetésben vagyunk velük. Nem bízok az altatókban, a német őrökben! Az orvos komolyabbnak látszott, de az a tiszt, a bázis parancsnoka, hallottátok ti is, kihangosította a tábornok a telefont, egy kissé kételkedett? – Azt hitte, hogy a feljebbvalója megőrült – nevetek. – Igen, utána kellene nézzünk, ki volt ez a Fenevad. – Most láthatjátok ti is, a falon! – János feláll, eloltja a villanyt. Az öreg is felemelkedik. – Álljatok fel ti is. – Egymás mellé állunk, én megfogom a jobb kezét, Natasa a bal kezét, a többiek ott állnak mellettünk, háttal az ablaknak, és az ajtó mellett a falon hirtelen tűnik fel az ólomkamra és a sápadt Bestia. – Kortalan, akárcsak én – ismétli magát dédapám. – Gyertek, üljetek vissza, nekünk még két percig koncentrálni kell, és csak zavarnátok. Érzem, hogy megint hihetetlen erő ragad el, látom, hogy Natasa arca is megmerevedik az erőfeszítéstől, aztán én is lehunyom a szemem, valószínű, ő is. – Igen, teljesen világos – legyint az öreg. – Mit is hittem volna egyebet? – Visszamegyünk az asztalhoz. – Utánanéztem. Az igazi neve John Carpenter, angol alattvalóként született 1913-ban. – Akkor, ezek szerint most nyolcvan éves? – Igen – mondja az öreg –, de ez nem jelent semmit, higgyél nekem. Már a harmincas években kapcsolatba került Crowley-val, aki egyik legnagyobb támogatója, segítője lett. Együtt profetizáltak, jósoltak, együtt hipnotizálták az Ezüst Páholy tagjait, együtt bolondították az úri közönséget, évekig nem is váltak el. Mivel mindketten biszexuálisak voltak, a szexuális kapcsolatuk – legyint dédapám – csak még jobban összeláncolta őket, aztán Crowley eltűnése után a Bestia sokáig várta a Fenevadat, de rájött, hiába, végképp eltűnt a képből és 1952-ben a tettek mezejére lépett, s miért, miért nem, Németországban alapította meg az Ezüst Páholyt, a többit úgy nagyjából tudjátok. – Hihetetlen szellemi erővel rendelkezik, szinte olyan erős, mint én! – sóhajt Natasa –, pedig Ödönt leszámítva – pillant dédapámra –, köztünk én vagyok a legerősebb. – És a többiek? – Ők körülbelül ugyanazon a szinten vannak. Jaj, és nem is említettem Ibolyát. Ő is nagyon erős. – Ibolya? – bámul rá döbbenten az ügyész. – Ki hitte volna, olyan szerény, csendes teremtésnek látszik! – Miért, mi fenevadaknak látszunk? – kérdezi Natasa is, s a legelbűvölőbb mosolyával tekint az ügyészre. – Ez nem attól függ! – És itt, a társaságban – szól közbe váratlanul dédapám –, még másoknak is lehetnek rejtett képességei, csak talán nem tudnak róla. Ebben a pillanatban megjelenik a fürdőköpenyes Doina. – Jó, hogy itt vagytok, mert nem tudok aludni. Egy kis vodka még van? – Töltök neki, odavezetem az asztalhoz, leültetem. – Éppen a mágusról beszélgettünk. – Igen, a Fenevadról. Hallgattalak titeket a szobában, de gondoltam, hogy jobb, ha itt vagyok köztetek, akkor legalább kérdezni is tudok arról, amit nem értek. – Dédapám rápillant, majd az őrnagyra, az ügyészre, Badeára, Irimescu tábornokra, Jánosra, rám, Natasára, és kacsint. Megsimogatja a haját. – Menjetek úszni. Te is menj, Natasa! Látom, már megint kezdődik a kilencedik hullám. Nem érzitek? – Ha most sem tudunk elaludni – mondja egy óra múlva Carmen –, akkor megbolondulunk – néz rám s a homlokomra teszi a kezét. A többit már nem hallom. Álmomban ott fekszem a Bestia mellett az ólomkamra priccsén. Felül. „Gondolod, te kis őrült költő, hogy elbántatok velünk? Hát nem! Mi vagyunk az erősebbek!” – És felém hajol. Felugrom, az arcába vágok. Nevet. – „Nem tudtok leszámolni velünk! – sziszegi. – Még nincs vége!” Kilépek az ólomkamrából, már a kopár fennsíkon kóborlok egyedül. Esztelenül tombol a nap. A szörnyeteg ott fekszik a ház előtt, alszik, átlépek rajta, belépek a házba, a zongorista most megint láthatatlan. „Jó, hogy jöttél, most csak én segíthetek rajtad” – és játszani kezdi a Kinderzenent. Amikor délelőtt felriadok, még mindig hallom Schumann varázslatos zenéjét. Tompán szaggat a fejem, szédülök. Az ebédlőben már sokan vannak, fürdőköpenyekben remegnek, Ödön von Boticselli ül az asztalfőn. Ibolya feláll, ránk mosolyog. – Sikerült túlélnetek? – Nem tudom. – Az öreg rám pillant. – Baj van? – kérdi. – A körhinta. Mintha még mindig forgatna! – Igen, a lányok is mondták – néz Evelinre, Violára és Natasára –, hogy egy körhintán ültetek hajnalig. – Reggelig, de nem akar megállni. Pörgetett, pörget, és képzeljétek el, álmomban ott feküdtem az ólomkamrában, Bestia mellett. Felült, rám nézett és röhögött. Azt hitted, te kis mitugrász, nyamvadt költő, hogy elbántok velünk?! Hát nem! Én vagyok az erősebb. – Nem igaz – legyint az öreg, és rám pillant. Hirtelen megáll a lassan forgó körhinta, kezd kitisztulni a fejem. – Semmi baj – legyint az öreg. – Nem szoktatok hozzá ekkora energiakifejtéshez. De most kész, vége! Kezdődik az új nap. – Senki nem szól semmit, magunk elé meredünk, és lassan indul be minden. – Az őrnagy? – nézek szét. – Az ügyésszel, Jánossal, Martin úrral, Badea ezredessel beszélgetnek a hallban – magyarázza Viola. – Várják a tábornok telefonját. – Még egyelőre várhatják! – vigyorog az öreg. – Mondottam nekik, hogy legyenek türelemmel, de ők nem és nem. Kohl kancellár, valószínű, élete egyik legnehezebb döntése elé került! El kell döntenie, mi legyen? De ez már nem a mi dolgunk. Én már eldöntöttem. Ha alkut akarnak kötni, nem megyünk bele, nyilvánosságra hozzuk az ügyet és hívjuk a sajtó képviselőit. – Talán nem kéne, mégsem – néz rá Natasa. – Csak az ő életüket nehezítenénk meg! Azon kívül, lehetnek még cinkosai ennek a Bestiának, és aztán jönnek az újabb és újabb merényletek. Nem lehet állandó fenyegetettségben élni. – Majd elválik – töpreng dédapám.

 

 

(folytatása következő lapszámunkban)

 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter