Az idegenség alakzatai




kritika_kontra_borito
 
 

„És ha valakinek rosszat akartam kívánni, akkor ilyesmi fordult meg a fejemben: legyél idegen ebben az országban!”

 

A 2002-es Gimnazisták (eredetileg a Magyarország elejétől fogva alcímmel) kamasz elbeszélője egy, az 1970-es években Pécsett tanuló horvátországi magyar fiú. A 2003-ban kiadott Farkasok órájában a katonaságtól és a hontalanság élményétől szabadulni kívánó  narrátor ausztráliai, végül kudarcos meneküléséről és annak következményeiről olvashatunk. A 2006-os Wien. A sínen túl Bécsben játszódik, egy olyan fiatal emlékezésfolyamát vezetve végig, akiből idegen származású anyja mindenáron tősgyökeres osztrákot kívánt nevelni. 2013-ban pedig Kontra Ferenc e három önálló alkotása trilógiába szervezve újabb értelmezésre szólít fel – mi lehet a tétje ennek a hármasnak, hogyan rezonálnak egymással az egyes történetek, áthelyeződnek-e a hangsúlyok? Hogyan kísérelhető meg a három regény egybeolvasása?
 
Gimnazisták elbeszélője adott ponton három egyforma, trilógia írására szánt füzetet vásárol. Így akár ennek az elképzelésnek a kései megvalósításaként is érthetjük a jelenlegi kötetet, amely a három történet közötti összefüggések feltérképezésére ösztönzi az olvasót. Az első két, önéletrajzi ihletettségű darab között könnyű is ezeket megtalálni, hisz vélhetőleg ugyanarról az egyes szám első személyű narrátorról van szó életének más-más szakaszában: a Gimnazistákban a kamaszkorból való kilépésig, a Farkasok órájában pedig a kamaszkori tervek megvalósításával küszködő felnőttet követjük végig. A sínen túlhoz érkezve az olvasó azonban még nagyobb zavarban van, mint eddig volt az eléggé sűrű, epizodikusan, sajátos asszociációk és felborított kronológia mentén építkező, erőteljesen lirizált, gyakran polifón szöveg olvasása során: az első néhány oldalon gyanútlanul azt feltételezné, hogy az egyes szám első személyű narráció szubjektuma ismét ugyanaz vagy szinte ugyanaz, mint az előző két részben volt; a megnyilatkozás stílusának a hasonlósága is táplálhatja ezt az elképzelést: filozofikus, meditatív, analitikus hajlamú elbeszélő(k) szól(nak) – s emiatt sok jól idézhető mondat található a szövegben. (Talán a legemlékezetesebb ez a kétszer is előforduló, ökológiai szemléletű megnyilatkozás: „Úgy gondoltam, hogy egy napon minden népet arról fognak megítélni, hogy fáikkal miként bántak.”)
 
De a harmadik regény kissé kilóg a sorból: más a főhős, teljesen más országban játszódik a történet, különböznek a körülmények, tehát látszólag semmi köze sincs az előző kettőhöz. Azt, hogy mégis köze van, a kötet Ariadné-fonalként követhető címe – Idegen – teszi explicitté. Úgy tűnik, a trilógia tétje egy adott életérzés, létállapot körüljárása: az idegenségé, a kiszolgáltatottságé, a hontalanságé, a határon való, illetve a határon túli lété, és ezeknek a megértésére, illetve meghaladására tett kísérletek válnak az egyes szereplők tetteinek fő motivációjává.
 
Gimnazisták hőse számára a kollégiumi élet börtönlét, ahol nemcsak a tanárok zsarnokoskodása, de a társak sunyisága is kiszolgáltatottá teszi őt, s csak egy szűk baráti körben sikerül szellemi biztonságban éreznie magát. Ráadásul itt az, aki „határontúli”, eleve gyanús, idegen, pedig „Sohasem szoktam hozzá, hogy én egy jugó vagyok, határon túlinak vagy kisebbséginek pedig végképp nem éreztem magam. Az otthonomra sem úgy tekintettem, hogy az valamihez képest hol van. Egyszerűen drávaszögi voltam, és az is maradtam.” A nagyanya, a tanárok, a barátok is rendre kifejtik véleményüket a kisebbségi lét által kiváltott idegenségérzetről, ki patetikusan, ki számonkérően, s ennek hatása az lesz, hogy az egész „határontúliság” egy konstrukcióként lepleződik le. A lázadó szellemű elbeszélő-szereplő szempontjából az idegenség sokkal inkább egy tudathasadásosabb helyzetként körvonalazódik: két világ között érzi megosztottnak magát, amelyből a szabadulást számára egy harmadik világ választása, az Ausztráliába való menekülés jelentené – s ez egyúttal a katonaság elkerülését is biztosítaná.
 
E terv látszólag sikerrel indul a Far­ka­sok órájában, ahol az elbeszélő eléri a vágyott országot. Hamarosan kiábrándul, kiderül, hogy „úgy megyek el innen, hogy valójában meg sem ismertem az országot, egy távoli kontinensen jártam csupán lélektelenül, ahonnan idegenként megyek el, ahogyan jöttem.” A második rész elején úgy tűnik, mintha a saját élettörténetétől is elidegenedhetne („Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy másvalaki tölti be ezt a tisztet: majd elválik.”), vagy talán megpróbál elidegenedni annak érdekében, hogy megmagyarázhatóvá és feldolgozhatóvá váljanak olyan gyerekkori traumák, mint a bűntudat egy barát halála miatt, vagy a kiközösítettség élménye, amelyhez saját apja is hozzájárult. Ezek az emlékek azonban befolyásolják felnőttkorát is, beszüremkednek a katonai kórház idegosztályára, ahova bekerül, illetve meghatározzák későbbi különcnek tűnő, a szokásostól idegen életstílusát is (a tömbház lapos tetejére épít házat, rendez be kertet magának).
 
A második regény azzal végződik, hogy az elbeszélő újabb költözésre szánja el magát, s ez a gondolat átvezethetne a harmadik részbe, a sínen túli Bécsbe. Ennek a történetnek az elbeszélőjét már név szerint tudjuk azonosítani (Wiannak szólítják), aki Thomasnak, egy több ízben is megtagadott barájának a vélt hamvait készül szétszórni, s ebből az alaphelyzetből indul ki az emlékezés, amely igyekszik ok-okozati és lélektani összefüggéseket keresni a stigmatizált városnegyedben élők és sorsuk között, főleg a perverz hajlamú apa „örökségét” továbbvivő Thomas kapcsán. Az idegenség témája itt már általánosabb keretek között mozog, nem a kisebbségi lét következményeként kerül elő, hanem az integrálódás vágya, illetve a másság leküzdése révén: egy bevándorló anya legfőbb célja, hogy fia egyáltalán ne számítson idegennek („rajtad is múlik, és a városon is, hogy befogad vagy kitaszít”), s Wian is először arra törekszik, hogy a sínen túli közösség befogadja. A közös focizás közösségépítő lehetőség, szilárd baráti kör alakul ki, amelynek tagjai majd mindannyian a „sínentúliságból” próbálnak kitörni. Az ebből a közösségből kimaradó Thomas furcsaságaival együtt érthetetlen és kerülendő figurává válik, s Wian minden utólagos, részvéttel teli megértési kísérlete ellenére lehet, hogy újból teljesen félreismerte a fiút, hisz a regény végére más perspektívából is megismerhetjük a tényeket.
 
A trilógia azt a szemléletet is erősíti, hogy az idegenség viszonyfogalom (valami valamihez képest idegen, más), hisz kulcsfontosságúvá válik az elbeszélőknek a többi szereplőhöz és a környezethez való viszonya: a Gimnazistákban főleg az iskolai és hatalmi erő-, illetve alá-fölérendeltségi viszonyok a meghatározóak, és felsejlik az apa-fia konfliktus egy-egy csírája is, amely majd a második regénybeli szorongások fő forrásaként bomlik ki, míg A sínen túlban a Thomashoz fűződő ambivalens kötelékek mellett az anyával való kapcsolat válik jelentőssé.
 
Gimnazisták, a Farkasok órája és A sínen túl tehát termékenyen hozzájárulnak legkisebb közös többszörösük, az „idegen” címke többdimenziós körüljárásához, egyúttal olyan ívet engedve meg a trilógiának, amely az egyedi szituációtól (kisebbségi lét) az általánosabb felé halad, a kiábrándulástól egyfajta – nem biztos, hogy az utolsó regénybe eléggé indokoltan beépített – megkönnyebbülésig úgy, hogy közben az egyes regények nem veszítik el önállóságukat sem.

 

 

 

 

Kontra Ferenc: Idegen. Magyar Napló, Budapest, 2013.