Az idő kisimult ráncai




Suzana Dan: Laoocon

 

„A víz egyenlő az idővel”, írja Joszif Brodszkij, és esetében ez a kijelentés annak fényében értelmezhető igazán, ha tudjuk, hogy hosszú ideig – nagyjából két évtizedig – járt vissza, szinte évente, egy olyan helyre, ahol a (történelmi) idő oly sajátos módon fonódott össze a víz, a tenger jelenlétével, mint talán sehol másutt Európában: Velencébe. A víz iránti megszállottságáról így ír a Velence vízjele című lenyűgöző nagyesszéjében: „… mindig is azt gondoltam, hogy ha az Isten szelleme a vizek felett lebegett, a víznek vissza kellett tükröznie. Ezért vonzódom a vízhez, szeretem a gyűrődéseit, a ráncait, a ragyáit, és, minthogy északi vagyok, a szürkeségét.” Brodszkij 1972 decemberében érkezik először Marco Polo, Tiziano és Vivaldi városába, azután, hogy el kell hagynia szülőhazáját, a nagy Szovjetuniót; harminckét éves ekkor. Egy hónappal korábban, ugyanennek az esztendőnek a no­vemberében egy másik nagy száműzött, az amerikai költőzseni Ezra Pound, nyolcvanhét évesen, meghal a lagúnák városában.

 

A kínálkozó párhuzam, a felszíni jegyek ellenére, csak látszólagos: az emigrálásra kényszerült, későbbi Nobel-díjas orosz költő, zsidó származású klasszikus humanistaként erős ellenérzésekkel viseltetik a modern költészet „szent szörnyetege” iránt, aki Mussolini aktív támogatójaként a világháború után azzal ússza meg a felelősségre vonást, hogy tizenkét évig ül bezárva egy szanatóriumban, mielőtt visszatérne, ezúttal végleg, álmai Itáliájába; bár fiatalon néhány versét lefordítja oroszra (megjelentetni viszont már nem tudja). Brodszkij rezignált szarkazmussal ír arról a látogatásról, amelyet Susan Sontaggal együtt tettek Pound özvegyénél, Olga Rudge-nál, annak velencei otthonában. A neves hegedűművésznő egész este azt bizonygatta nekik, hogy a Cantók szerzője nem is volt igazából fasiszta és antiszemita. „Azt hiszem, soha nem találkoztam fasisztával, sem fiatallal, sem öreggel, de idős kommunistát már láttam eleget, és Olga Rudge házában, Ezra mellszobrával a padlón, hogy úgy mondjam, valami hasonlóságra éreztem rá”, emlékszik vissza.

 

Brodszkij 1996-ban hunyt el, és a velencei holtak szigetén, San Michele temetőjében nyugszik, ugyanott, ahol Ezra Pound sírhelye is van – a sors sajátos fintora ez. Az örök Velence polgárai – sokak mellett – mindketten, immár végérvényesen. A víz, amelyre ez a calvinói „láthatatlan város” épült, elmossa az egykor kibékíthetetlennek tetsző különbségeket, sérelmeket és meggyőződéseket, akárcsak az idő, amelynek szinonimája: a sikátorok és hidak városát keresztül-kasul szelő tenger-idő folyamában a San Michele sírhalmai nehezen és lassan kisimuló ráncokká válnak a vizekben tükröződő Isten arcán.