Az írásról. Feljegyzések II.




Matei Toșa: Sketch For Objects From My Memories 1

 

Hogy mi jogosít fel ezekre a jegyzetekre? Az, hogy a töredékekben is tükröződik a világ.

 

*

 

  1. 7. 1951. Mindig kell lennie valakinek, aki a jelenkor eseményein kívül állva továbbgondolja a gondolatot. Minden ettől függ: ő fontosabb, mint a nagy művek.

Lehet, húsz vagy ötven év múlva elolvassa ezt valaki, és bátorságot ad neki a kitartáshoz.

Hans Erich Nossack

(a Naplójegyzetekből)

 

Az olvasó kiirthatatlan tévedéseinek egyike, hogy ő minden irodalom címzettje. Mintha a szerző nem pusztán a saját „lelki üdvéért” írna. Hiszen csak tudja (vagy legalábbis sejti), mi célja és értelme van az önmagával és a nyelvvel folytatott titokzatos tevékenységének.

 

Magára hagyatva egy vadonban, a holdon vagy egy számára teljesen idegen országban, a szerző mégis írna: lehetséges közönség nélkül, a meghallgatás esélye nélkül is írással kellene borítania a papírt, mert az élet nem ad neki más lehetőséget arra, hogy érezze, észlelje, önmagában érzékelje azt. És minél intenzívebben adja át magát egy szerző az írásnak, annál szegényesebbé és érdektelenebbé válik kapcsolata a külvilággal. Az oly gyakran szemére vetett egománia munkájának előfeltétele. Tekintete introspektív, léte introvertált, óráit a következő mottó alapján számlálja: nulla dies sine linea. Az írás nélküli nap elveszett nap, olyan nap, amely nem is létezett. A szerző feltarthatatlanul nyomtatott betűkké változik, írásos megnyilvánulásokká, amelyek valódi életmegnyilvánulások, hiszen a többieket gyakran legyőzi a színlelés, a hazugság rendszere vagy a fegyelemhiány. Fegyelmezett és őszinte (maximális mértékben) kizárólag abban lehet, amit megír. Ebből a szempontból Nossack – egy elcsépelt kifejezéssel élve – „a szívemből szól”, hiszen jómagam is az úgynevezett irodalmi élet kívülállója vagyok, nem a „nagy művek” készítője, melyekre húsz év múlva feltételezhetően úgysem emlékszik majd senki. A „nagy művek” a trivialitás jegyét hordozzák magukon, különben nem terjednének ennek megfelelően, és nem aratnák le a vele járó érdeklődés babérjait. Ez nem csupán a jelenkori írókra vonatkozik, hanem a klasszikusokra is, Goethe sem kivétel. Csak kevesen vannak, akik – mint például Kleist – „minden jelenkori eseményen kívül állva gondolják tovább a gondolatot”, hatást gyakorolnak az idők során szellemi örököseikre, „bátorságot adnak nekik a kitartáshoz”. Az ilyen szerzők korszakokat átfogó közösséget alkotnak, melyből erő árad az utódokra, hogy helytálljanak a megszokott létezés rémképei előtt, és ne kapituláljanak egy szellemtelen társadalom ignoranciája előtt.

 

Üdvözletem, Hans Erich Nossack!

 

 

*

 

 

Beszélni, írni, hallgatni – ­Tucholsky lépcsője az én házamban is megvan, az utolsó lépcsőfokot azonban még nem értem el.

 

 

*

 

 

Mihelyt közelebb lépünk a dolgokhoz, elvesztik titokzatosságukat – akárcsak az emberek. Minden, és igazából a művészetben minden a távolságból és a távolság által él.

 

 

*

 

 

Már gyermekkoromban buzgó könyvmoly voltam. Így történt, hogy egy szép napon megpróbálkoztam ezzel a különös mesterséggel. Hogyan lesz valakiből költő? Az egykor oly híres kritikus, Alfred Kerr azt válaszolta egyszer a kérdésre, hogyan lesz valakiből kritikus: Úgy lesz kritikus valakiből, hogy kritikus lesz. Költő úgy lesz valakiből, hogy költő lesz. Adva van egyfajta természetes adottság, homályos képesség, a tehetségre irányuló hajlam, mely egyaránt hajlik a képzőművészet, a zene, a tudomány és az irodalom felé.

 

Gyermekként kinyilvánítottam ama szándékomat, hogy milliomos legyek, de igen hamar észrevettem, hogy hiányzik hozzá az érvényesülési képességem és az energiám. Mivel botfülű voltam, nem maradt más választásom, mint a képzőművészet és az irodalom. A képzőművészettel ideiglenesen könnyelmű házasságra léptem, míg az irodalom múzsája végleg túszul nem ejtett.

 

 

*

 

 

A versektől eljutottam a rövidprózához, egy formához, amely szinte kihalt. Ebben a vállalkozásban Charles Baudelaire volt a cinkostársam, akinek a Költemények prózában kötetét a negyvenes évek vége felé valósággal faltam. Bassermann fordítása kiváló lehetett, mert a dallamot, ennek a hullámzó prózának a ritmusát nyereségként fogadtam be. A kis szövegek a próza és a líra mezsgyéjén mozogtak, ami kapóra jött, hiszen itt alkalmazható volt a nyelvi tömörítés mozzanata. És még egy momentuma hasonlított a versek írásához: a felfedezés. Egy vers nem pattan ki a fejből csak úgy leírásra készen – hanem az írás során jön létre, úgymond: kéz alatt. Valamilyen körülménytől késztetve az ember odavet néhány szót egy papírra, egy mondatot, egy sort, addig, amíg e kis mag körül egyre nagyobbra növekedik a vers. Egy csaknem természetes, kötetlen folyamat. Éppen így volt ez a rövidprózai szövegekkel, melyeknél kezdetben még semmilyen ötlet, eszme nem volt jelen, csak egy illanó benyomás, amelynek nyelvi lecsapódásából lassan csírázott ki a szöveg.

 

A rövid szövegek idővel hosszabbak lettek, történetekké, esszékké, cikkekké, regénnyé, forgatókönyvekké és hangjátékokká, valamint életrajzzá váltak. Mindez az ókori mottó szerint: egyetlen nap se múljon el vonás nélkül. Egészen a befejezésig. Vagy addig a szóig, amely hajdani könyvek utolsó oldalán díszelgett, hogy az olvasó tudja, már nem következik semmi. Vagyis a befejezésig.

 

 

*

 

 

Kérdés az íróhoz: Miért ír oly nehezen érthetőn? A szerző válasza viszontkérdés formájában: És miért ért olyan nehezen?

 

 

*

 

 

Az író beszélgetése a munkájáról. Van-e benne valami, ami megkérdőjelezhető? Számára, aki felvilágosítást ad, valami ártalmas? Vagy szándékának a megfogalmazása új belátásra téríti? Nem tagadható, némileg kétélű a dolog. Meglehet, hogy a kimondás, és így az írás pszichikai feltételeinek ismertetése által csökken az íráshoz szükséges érzés intenzitása. Kimondani azt, ami izgalomba hoz, a veszteség kockázatát hordozza magában: amiből beszéd lesz, abból nem lesz írás, feloldódik talán, és szegényebben hagyja hátra a tollforgatót – mindez kérdésként fogalmazódik meg, semmiképpen sem megingathatatlan véleményként. Egy másik lehetőség az lenne, ha egy ilyen beismerés által képletszerűen rögzíthetnénk azt, ami az írásra ösztönöz, és ilyenképpen a megvallott pályát sávváltás nélkül követnünk kellene egészen a befejezésig. Ennyit a múzsa járma alatt lévő rabszolga alapvető, ám semmiféle általános érvényességet nem célzó fontolgatásairól.

 

 

*

 

 

Ha egy szerzőnek hiányzik a tehetsége, zsűritag vagy díjkiosztó lesz belőle, bíró lesz azon írók felett, akikre titkon irigykedik, akiken megbosszulja művészi alsóbbrendűségét. De mások alábecsülése nem jelenti azt, hogy magasabbra kerülünk. Németországban hemzsegnek az ilyen féltehetségek, és némelyik a kulisszák mögött olyan pozícióhoz jut, amellyel tulajdon gyengeségét kompenzálni véli.

 

 

*

 

 

Egyik verseskötetemet dedikálva, hogy elküldjem valakinek, hosszú idő után önkéntelenül újraolvastam néhány versemet. És megnyugodtam. A versekben magamra ismertem, és ennél is többre. Ami ezen felül van, nem várható el és nem is érhető el.

 

 

*

 

 

Igen, facettákat írok. Gyermekkoromban egy kartoncsőbe kukucskáltunk, a háttérben színes szilánkok, melyek együtt mégis egy érthető mintát, egy csillagot, egy színes ablaküveg lenyűgöző szimmetrikusságát eredményezték. Nem másra hívattam el, mint megforgatni ezt a kartoncsövet, hogy újabb és újabb meglepő hatást eredményezzen.

 

 

*

 

 

Ezennel kijelentem, hogy a valóságfüggő valószínűtlenségek krónikása vagyok!

 

 

*

 

 

Nem teszek eleget a pesszimista hírnevemnek, hiszen éppen az imént, hetvennyolc évesen ezer papírlapot vásároltam azzal a meggyőződéssel, hogy szavakkal töltöm be az utolsó ívig.

 

 

*

 

 

Hosszabb írásszünet. Anélkül, hogy rossz lelkiismeretem lenne eközben – ugyan kivel szemben? Természetesen önmagammal szemben. De ezúttal elmaradt, és nem tudom, hogy örvendetes-e avagy ijesztő az „apadó hozam” előjele? A költők ősi szenvedése ez: egyszerre csak képtelenek akár egyetlen sort is létrehozni. Hallottam ezekről az aggodalmakról másoktól, és igencsak jól megértem őket. Váratlan impotenciához hasonló, egy elképzelt fenyegetéshez, melynek a pallosa alatt állunk. Azt sem tudom, mások hogyan járnak el, hogyan esnek át rajta. Tabu ez, amelyről inkább együtt hallgatunk, semmint beszélünk.

 

Különben sem verbalizálunk mindent, ami a fejünkön vagy az úgynevezett kedélyünkön átvillan. A hallgatás képessége nélkül valószínűleg nem lennének barátaink; a hallgatás talán a vonzalom egyik előkelő neme, a kimondatlan dolgok pedig kis áldozatok, melyeket a barátság oltárán mutatunk be.

 

 

*

 

 

Egyetlen nap se múljon el vonás nélkül, követelte (önmagától?) az öreg Plinius, ami minden bizonnyal azon a bizonytalanságon alapul, hogy megérjük-e a holnapi napot? Vajon, többek közt nem tartozik az író ösztönzéséhez, nyughatatlanságához az az érzés is, hogy még nem mondott el, illetve nem írt meg mindent? A művet az alkotója mindig befejezetlennek tekinti. Mindig úgy tűnik neki, hogy valami még hiányzik, valamivel ki kell egészíteni. Gondoljunk csak Proustra, aki (ténylegesen) még a halálán is a Big Book-ján dolgozott.

 

 

*

 

 

Canetti feljegyzéseiben alig bukkan fel az aktuális világ, legfeljebb egy-két jegyzetben, mintha a szerző egy vákuumban élne, és nem érnék el a külső események. Természetesen egy egocentrikus ember magatartásával szembesülünk itt, bár állandóan az ember iránti vonzalmáról, az emberhez való odafordulásról beszél. De azt hiszem, az ilyen író számára az „ember” csupán egy vonatkozási pontot jelent, hogy megfogalmazza tulajdon önös érzését és gondolkodását. A címzett ellenben egy árnyszerű „haszonállat” marad, aki jól szolgálja a célját. Apropó: Canetti nem kivétel, hanem a szabályt erősíti.

 

 

*

 

 

Miért is írom tulajdonképpen ezeket a jegyzeteket ama abszolút bizonytalanságban, hogy olvasni fogja-e őket valaha is valaki? Mindenekelőtt: nem azért ír az ember, hogy olvassák. Az, hogy olvassák, csupán másodlagos, bár nem kellemetlen, hiszen előnyökkel jár, nem csupán pénzzel (elég kevéssel), hanem az ismertség mértéke is megkönnyíti némileg a dolgokat az életben. Nem érzek szolidaritást azokkal a szerzőkkel, akik úgy vélekednek, hogy az eljövendő időkben rehabilitálják majd őket, és meg fogják érteni a műveiket. Az utókor szinte egyáltalán nem érdekel, messze kívül esik az elképzelhető láthatáron. Azonkívül nagyon is jól tudom, hogyan reagál az utókor: a tegnap óriásai a ma elfeledett törpéi. Eközben mások, akiket éltük idejében félreismertek, ismét elkésett életre keltést „érnek meg”, amelyből természetesen nem részesednek. A túlvilágra nem kézbesítik a rajongók leveleit.

 

Aki ír, annak ne legyenek illúziói a hatás és utóhatás felől, ne tápláljon vak reményeket váratlan babérok iránt, sokkal inkább engedjen homályos és pszichotikus ösztönének, és úgy bocsássa ki magából a szavakat, mintha csak vírusoktól szabadulna meg, melyek alkalmasint, de nem szükségszerűen megfertőznek másokat.

 

 

BENŐ ESZTER fordítása

 

 

Günter Kunert (1929–2019) német író, költő. Életműve sokszínű: elbeszélések, versek, esszék, önéletrajzi írások, regény szerzője. Grafikusként is ismert. Az írásról szóló feljegyzéseit a Tröstliche Katastrophen (2013) és Die Botschaft des Hotelzimmers an den Gast (2004) című kötetekből válogatta a fordító. A kötetek Günter Kunert emléktöredékeit, álomjegyzeteit, verscsíráit, prózaötleteit, aforizmáit és a napi, aktuális eseményekhez fűződő elmélkedéseit foglalják magukba. A nulla dies sine linea elvét követő szerző élete végéig folyamatosan írta ún. „napló”-jegyzeteit, és ő maga „Big Book”-ként emlegette a feljegyzéseit.