Az irodalom változik, de nem tűnik el – Németh Gábor könyvbemutatójáról




A 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretein belül november 14-én az Irodalmi Kávéházban Németh Gábor Ez nem munka című novelláskötete bemutatójára került sor. A szerzővel a megjelent kötet kapcsán Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője beszélgetett.

 

A beszélgetés egy előző interjúban feltett kérdés apropóján indult, a kánonképződés került a középpontba, ami kapcsán Németh Gábor elmondta, hogy számára az olvasás egy telítettség-élménnyel társul. Egy átfogó irodalomismeret nélkül nem tudunk létezni, ugyanakkor bárki kivehető, elhagyható a kanonizált művek közül, de nem elhanyagolható tényező, hogy a jelenlegi diskurzus mit gondol róla. Nem tartja evidensnek, hogy a szövegeknek feltétlenül meg kellene születniük, ahogy azzal a tendenciával sem ért egyet, mi szerint folyamatosan meg kéne haladnunk valamit. Éppen ezért nem érzi azt, hogy folyamatosan írnia kéne, hiszen meglátása szerint a nem beszéd és a nem írás lenne a természetes.

 

 

 

Mészáros Sándor a folyamatos újraírásra terelte a szót, ahol példaként a Németh Egy mormota nyara című könyvét hozta fel, melynek tizenhárom változata van. Ezzel kapcsolatban a szerző elmesélte az Amszterdamban látott jelenetet, ami a könyv alapjául szolgált. Azt érzete, ez egy olyan dolog, ami még meg fog ismétlődni. Ezzel a könyvvel egy időben készült a Zsidó vagy? című műve is, amiről azt gondolta, hogy egy olyan szélsőségesen beteg magánytapasztalatot írt meg, amit nem fog majd érteni az olvasó. Ennek ellenére azzal kellett szembesülnie, hogy az extrém magány nem egyedi eset, hanem sokkal inkább egy kollektív tapasztalat.

 

Ezt követően Mészáros az 1992-ben megjelent A semmi könyvéből műről beszélt, melyet Németh Gábor legradikálisabb könyvének nevezett. A korabeli kritika az ürességet megragadó, a semmiről szólni nem akaró írásnak tekintették, mellyel a posztmodern emblematikus alakjává avatták a szerzőt. Újraolvasva viszont a túltelítettség az, ami jellemzi a könyvet. Németh ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a jelentéshajhászástól próbálta a szöveget megóvni. Azzal kísérletezett, mi van akkor, ha egy szöveg szigorúan nem akar jelentéseket hordozni. Az akkori kulturális gondolkodás szerint ugyanis van a jelentés, amihez a mű csak csomagolásként szolgál. Ha ügyesen csomagoljuk ki a művet, akkor hozzájutunk a jelentéshez. Ő viszont nem szeretné elhamarkodottan kijelenteni, hogy a saját világunkról közös tudással rendelkezünk.

 

 

A beszélgetés végül visszakanyarodott a kezdetben felvetett irodalmi kánon témájához, ami kapcsán a szerző elmondta, hogy sokkal gazdagabbnak tartja a magyar irodalmat, hogy csak a kanonizált műveket olvassuk. Ugyanakkor meglátása szerint minden születő mű elmozdítja a fennálló rendszert, ami által más művek kerülnek be a látómezőnkbe. A továbbiakban a szerzőelvűségről esett néhány szó, amely kapcsán kifejezték nem tetszésüket az iránt, hogy ma a kritikusok nem mernek kevésbé ismert szerzők műveihez nyúlni, ami által még inkább kiszorítják azokat a közbeszédből, a látómezőből. Azt is megfogalmazták, hogy a mai generáció, amely már a digitális kultúrában szocializálódott, egy teljesen másféle olvasási gyakorlattal rendelkezik, mint az előző. Mindez viszont nem azt jelenti, hogy „vége a világnak”, hiszen ez által csak megváltozik az irodalom, de nem tűnik el.