„Az irodalomban végképp nem érdekelnek az Erdély-ideológiák” – beszélgetés a Kemény Zsigmond-díjas Antal Balázzsal




– A Kemény Zsigmond Irodalmi Díjat olyan alkotónak adja a Helikon folyóirat szerkesztősége, aki nemcsak a lappal, de az erdélyi irodalommal is szorosabb kapcsolatban áll. Rendszeresen közölsz kritikákat, esszéket a Helikonban erdélyi szerzőkről, nem csak fiatalokról, de a Forrás-nemzedékek tagjairól is. Mikortól eredeztethető az erdélyi irodalommal kapcsolatos érdeklődésed?

 

– Elsősorban az a műhely kezdett érdekelni, amelyből Bodor Ádám érkezett. Így jutottam el a Forráshoz, az Utunkhoz, az Igaz Szóhoz. És mindjárt nagyon érdekesnek találtam azokat, akiket ott olvashattam. A 60-as, 70-es évek fordulójának abszurd prózája mai napig nagyon izgat. Ebben persze nem csak erdélyi szerzők játszottak szerepet, bár a legtöbb szöveg e térséghez kötődik. Engem nem feltétlen az erdélyiség érdekel egy-egy szerző olvasásakor, hanem elsősorban az adott szerző. Vagy mondjuk a műhely, a kiadó. A Magyarországon divatos különböző Erdély-ideológiáknak megfeleltetett irodalom például egyáltalán nem érdekel. Beleolvastam, de nem az én világom. Ellenben érdekel, hogy mit írnak azok, akikkel személyesen is megismerkedtem a doktori éveim alatt, s így jönnek képbe a „fiatal” írók – meg persze a kritikamegbízások miatt. Igazából ideológiai meggondolás nem nagyon vezet az olvasás során, csak az a vágy, hogy jó legyen, amit olvasok, de nemzeti/kulturális, regionális vagy más jellegű elfogultságok időről időre, amolyan hullámokban, erőt vesznek rajtam. Így volt többek közt Latin-Amerika-mániám, kortársorosz-mániám vagy Faulkner miatt mindig van Amerika-mániám, és azt hiszem, a kilencvenes évek JAK-os „törzsgárdájának” legtöbb tagja – Kemény, Darvasi, Térey és még sorolhatnám – nem fog olyan könyvet kiadni soha, ami engem ne érdekelne. De ha már Erdély, illetve Románia: rendkívüli módon érdekel a román irodalom is, Ştefan Bănulescu vagy éppen Cristian Teodorescu egy-egy magyarra lefordított regénye az elmúlt években egyformán elemi örömömre volt. Nem emlékszem olyan másik könyvre az elmúlt évekből, amellyel nem volt különben „munkám”, mégis többször olvastam el – csakis a Bănulescu-regény, A Milliomos könyve. És van egy nagyon praktikus és prózai oka annak, amiért különösen örülök, ha erdélyi kiadóknál megjelent szerzők új munkáit kaphatom kézbe kritikaíráshoz: mert másképpen nem nagyon jutnék hozzá. Súlyos helyzetben van a legtöbb erdélyi könyvkiadó magyarországi (vidéki) könyvesbolti vagy online kereskedelmi jelenléte. Meg akarom venni a könyveket, és nem tudom. Kénytelen vagyok kritikát vállalni róluk, és akkor a végén még nekem fizetnek azért, amiért különben én fizetnék. Ja, és még házhoz is hozzák a könyveket.

 

– Mózes Attila műveiből írtad doktori disszertációd – a harmadik Forrás-nemzedékről, de az első két Forrás-nemzedék tagjairól sem született túl sok monográfia. Miért éppen Mózes Attila műveit választottad s miért épp Kolozsvárra jöttél doktorálni? Külön fejezetet szentelsz doktori dolgozatodban Mózes kritikai munkásságának, melyben többnyire az Utunkba írt kritikáit elemzed.

 

– Eleinte nagyobb merítésben beszédmódokat, mindenféle összefüggéseket akartam vizsgálni több „Forrás-nemezedék” prózájában, aztán a Cs. Gyimesi Évával folytatott egy-két beszélgetés alatt letisztult, hogy inkább a titkos favoritjaim közül álljon egy a dolgozat középpontjában. Kolozsvárra Szabó Zoltán révén kerültem, aki már az ELTE-n témavezetőm volt, s akivel „kiterveltük”, hogy itt lehetne folytatni a munkát doktori képzés keretei között. Ő vitte el a írásaimat Évának, aki nem sokkal azután fogadott. Természetesen nyilvánvaló volt, hogy Mózes kritikáival is kell foglalkozni a dolgozatban, bár én ezzel a részével kevéssé vagyok elégedett. Már csak azért is, mert itt most csakis irodalomkritikáról beszélhetek, miközben az Utunkban az ún. „társművészetekről” is közölt írásokat. Ezeknek a gyűjteménye sincs meg, és én sem térképeztem fel teljes egészében, hogy mit, miről, mikor, olyan beláthatatlan nagyságú anyagról beszélünk.
 
 

Antal Balázs


 
– Részletek megjelentek ugyan különböző folyóiratokban a doktori disszertációdból, a könyv megjelenése azonban várat magára. Nincs igény ilyen típusú munkára vagy más miatt akadt el a kötet megjelenése?

 

– Érdeklődés volt, de aztán pénz nem. Én meg nem vagyok nagyon rátelepedős fajta, a kiadó nyakára járós. Hagytam is elülni a dolgot. Azt gondoltam, ha lesz pénz, akkor rendbe teszem a kéziratot. Nyilván még változtatásokra szorul a könyvforma miatt is, de egyébként is van, amit másképpen kellene, és persze ma már némi bővítés is ráférne. De aztán egyre távolibbnak tűnt az eredeti kiadási elképzelés, és a munkát sem fejeztem be. Annyi minden érdekelt, amivel foglalkozni akartam, hogy továbbléptem, a monográfia ügye pedig a levegőben maradt. Az elmúlt években aztán, a fene tudja, mi történt velem, afféle padlássöprésbe kezdtem, és kiderült, hogy egy csomó szöveg van elfekvőben, amit életre kéne masszírozni, és csak egy karnyújtásra van attól, hogy könyv legyen belőle. Azt nem mondom, hogy feltétlen jó könyv, de könyv. Ekkor kezdett el foglalkoztatni újra a monográfia kérdése is. Nem szeretném veszni hagyni, azt hiszem, hamarosan újra előveszem.

 

Kézikönyv határátlépéshez című kritikaköteted válogatást nyújt eddigi kritikáidból – a kötet fülszövegében arról az örömről írsz, amit az olvasás és az írás jelent számodra. Ez az öröm egyébként érződik szövegeiden, amelyek valahol kritika és esszé/szubjektív olvasónapló határán ingadoznak. Mennyire van ma tétje szerinted a kritikának?

 

– Ha a tétet általános értelemben veszem, akkor nem tudom, van-e tétje, de azt se tudom, hogy az irodalomnak van-e. Akkor már inkább nincs. Igazából minél többet foglalkozom egy korszak irodalmával, történetével, mindenféle viszonyaival, csak annál nehezebb megítélnem a korszak milyenségét. Akármennyit olvashatok róla, akkor sem tudom, milyen volt akkor, ott élni. Egy nap élet valószínűleg többet mondana, mint a könyvek, tanulmányok. Ezért aztán mondhatom, hogy innen nézvést úgy fest, lényegesen nagyobb súlya lehetett a hetvenes-nyolcvanas években az akkori kritikának, mint ahogy magának az irodalmi műnek is az volt, igazából mégsem tudom. Manapság az egész inkább magánügynek tűnik. A kritikus megírja, a szerző még talán figyeli, de akkor jön a fogósabb kérdés, hogy érdekli-e mindez az olvasót. Én bizony elég sok könyvet olvastam már el kritikák alapján, de nem feltétlen tudnám megmondani, melyik kritikus követte el a kritikát, amely alapján nekiálltam az olvasásnak.

 

– A Kemény Zsigmond-díjat a Helikon sci-fi számában megjelent fantasztikus novelládra is kaptad. Kritikát általában penzumként, megrendelésre írunk – de hogyan is állsz a novellaírással? Ha jól tudom, ez az első sci-fi novellád. Mi inspirált A Kreón bolygó költői megírásakor?

 

– Furcsa dolog ez, hogy miközben, ha van valamilyen identitásom az irodalmat illetően –  amit persze sosem írnék ki magamra –, akkor az inkább szépírói, már csak azért is, mert mire az első kritikáim megjelentek, számos vers- és prózapublikáción, közte néhány reprezentatív antológián, egy önálló köteten, de még szépirodalmi ösztöndíjon is túl voltam, mégis minden bizonnyal kritikát írtam a legtöbbet, és még a tanulmány is szinte fej-fej mellett halad a prózával a mennyiséget illetően. Mindenesetre egészen más érzés valóban a magam terveit követni, amelyek alapvetően szépíróiak. Jelen novella esetében inspirálni a felkérés és a határidő inspirált. Mire kiderült, hogy inkább esszére, kritikára gondolt a szerkesztőség tőlem, addigra már belemerültem a novellaírásba. Régi vágyam volt kipróbálni magam a zsáner területén. Na igen, az írással kapcsolatban szinte minden vágyam régi. Kísérleteztem már tehát ilyesmivel korábban, de valóban nem fejeztem be egyetlen ezirányú munkát sem. Írás során rájöttem, hogy számomra használhatatlanok a zsáner sablonjai. Nem is feltétlen a rövid formához találták ki azokat, meg különben is. Nagyon jó lenne, ha olyan leleményes lennék, mint Szabó Róbert Csaba, aki a Fekete Daciában éppen hasonlóval próbálkozott – zsánereket venni alapul, azokba beleírni –, de hát nem vagyok olyan leleményes. Inkább próbáltam keresni egy lyukat a sci-fikben, amit nem vagy nem nagyon szoktak kitalálni a sci-fi írók. Vagy közülük azok legalábbis, akiket olvasok. Így jött az irodalomról szóló irodalom ötlete.

 

– 2003-ban jelent meg Öreg című prózaköteted, amelyet több évig írtál. Azóta a novellákban lecsapódó világod, amely valamiképp határvidék, s ahova, hogy a könyv fülszövegét író Kemény Istvánt idézzem, „öregen kerülnek a tárgyak és a szavak is”, miként alakult?

 
– A doktori éveim egy kicsit hazavágták a prózaírói terveimet. De nem akarnám csak erre fogni. Különben sem cserélném el erdélyi vagy a Kárpátokon túli csatangolásaimat, barátaimmal töltött hosszú-hosszú csapszéki óráimat meg nem írt könyvekért. Alapvetően lusta is vagyok az írást illetően. Vagy talán túl türelmes. Vagy hogy is. Peer Krisztián mondta egyszer, hogy az emberben fiatalon munkál valami olyasmi, hogy kötetdüh. Könyvet kiadni, de iziben. Belőlem az első könyvemmel ez elmúlt. Mostanában már kapargattam magamat, hogy valami kicsike düh mégiscsak jó lenne talán. A kritika, a tanulmány határidős, felkéréses dolog, egy szerkesztőségnek dolgozol, meg kell csinálni. A szépírás nem határidős. Jobban mondva a legtöbb esetben nem az. Ilyenformán leginkább a határidős munkák mögé szorul. Mert ráér. És akkor legtöbbször annyira ráér, hogy végképp el is marad. Az Öreg írásának évei óta regény, regények jártak a fejemben. De ez a hosszú, türelmet és lehetőleg egybefüggő, nyugalmas időt igénylő, és nagyjából csak a végén visszajelző munka egyelőre meghaladta a képességeimet. Úgyhogy gondoltam egyet, és visszatértem a novellához. S a magam számára mindenképpen siker, csöndes siker, hogy az utóbbi 2-3 év alatt annyi szöveget tudtam befejezni, mint a megelőző 10 évben. Talán az a baj, hogy a megírás, a befejezés élményén túl nincsenek különösebb karrierálmaim az írással kapcsolatban. Úgy rémlik, régebben még derengett valami előttem e téren. De már rég nem. Legfeljeibb a gyerekeimnek mutatom meg, ha megjelenik valami. Meg a szüleim elolvassák. Régebben jobban izgatott az irodalmi közélet, ma már nem. A barátságok voltak mindig is fontosak, és azok maradtak is, de ezen kívül inkább kimaradnék mindenből, ami „odakint” történik. Miközben persze mindaz mégiscsak hatással van arra, megjelenhet-e, amit írok, vagyis nem vonhatom ki magam a dologból. De azért megpróbálhatom.

 

– Mindennek ellenére, ha jól tudom, jövőre két köteted is megjelenik, egy próza- és egy verseskötet. Mit lehet tudni a kötetekről, mennyiben kapcsolódnak első szépírói munkádhoz?

 
– Azért azzal nem szaladnék előre, hogy valóban megjelenik-e kettő, hiszen jelenleg, decemberben még nem lehet tudni az őszi NKA-pályázatok végeredményét. De egy novelláskötet nagyon úgy néz ki, hogy lesz. Nem gondolkodtam rajta, mennyiben kapcsolódnak az írások, javarészt egészen másféleképpen születtek ezek a szövegek, mint a korábbi kötetemnél, bár egyik-másik még abból az időből való, ám mivel azt a könyvet koncepció vezette, eleve tudtam, hogy nem fognak benne szerepelni. Na, ez egy különbség, hogy mindenféle koncepció nélkül egyszerűen csak novellákat írtam egymás után, és azokat most beledobálom ebbe a könyvbe. Több téma, többféle megszólalás, több helyszín – amit egy gyűjteményről el lehet mondani. A verseskötet pedig a régi álom. Először verseket kezdtem írni én is, mint annyian mások, akik végül egészen más szövegtípusoknál kötnek ki, igen régen, de mindig is kényelmes tempóban fejeztem be valamit. Húsz év alatt lett egy kötetrevaló. Azt megint nem merném megkockáztatni, hogy jó kötetre való, de kötetnyi legalábbis. Azt hiszem, elég eklektikus gyűjtemény lesz ez, hogyha egyszer majd megjelenhet. Minél később, annál eklektikusabb.

 

– Főállásban a Nyíregyházi Egyetem oktatója vagy – mennyire érdeklődnek a diákok az erdélyi irodalomról, van-e lehetőséged műhelymunka keretében felhívni a figyelmüket az Erdélyben íródott irodalmi alkotásokra?

 

– Alapvetően nincsen külön erdélyi vagy akár határon túli irodalomról szóló kurzusom. A szerzők és a művek a második világháború utáni és a kortárs irodalmi órákon kapnak helyet (magam jártam külön határon túli irodalom kurzusra az ELTE-n, és hát még egy olyat semmiképp sem!). Bodor Ádámot persze minden elsős olvassa nálam az irodalomtudományi proszemináriumon, vagy legalábbis úgy tesz. Tudományos diákköri dolgozatot valóban írtak már kezem alatt Bodor Ádámból kiindulva a hetvenes évek Forrás-könyveiről, de szemináriumi témának ritkán választanak ilyesmit. Ebben alapvetően azt látom, hogy a hallgatók nem szívesen írnak arról dolgozatot, amit a tanár kutat, de azt gondolom, a magyarországi közéletet átható fiktív Erdély-képek s fiktív vagy valós magyarságnarratívák sem használnak az ügynek.

 

 

 

Antal Balázs író, költő, irodalomtörténész, kritikus. 1977-ben született Ózdon. A Hermann Ottó Körzeti Általános Iskolába járt Csernelyben, középiskolai tanulmányait az egri Neumann János Közgazdasági Szakközépiskolában és Gimnáziumban végezte. A Bessenyei György Tanárképző Főiskola / Nyíregyházi Főiskola magyar–történelem szakán végzett 2000-ben, majd az ELTE magyar szokán 2003-ben. A kolozsvári BBTE-n doktorált irodalomtudományból (Mózes Attila műveiből). Jelenleg a Nyíregyházi Egyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének főiskolai adjunktusa. A miskolci Műút portál szerkesztője, a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle szerkesztőségének tagja. Kötetei: Öreg (prózakötet, JAK-füzetek, 2003); Kézikönyv határátlépéshez (tanulmányok, esszék, kritikák, Felsőmagyarország Kiadó, 2011). Tagja a József Attila Körnek, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, az MTA köztestületének. 2004-ben Móricz-ösztöndíjban részesült. A Helikon Kemény Zsigmond Irodalmi Díjának kitüntetettje a 2016-os évre.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter