Az ismeretlen ismerős. A propaganda médiumai a Nagy Háborúban





 
A „művészeti közéletet minden hadban álló országban mélyen áthatotta a háborús helyzet és annak politikai vonatkozásai.”1
 

Ezért is jelentős vállalkozás az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában tavaly megjelent, több mint ötszáz oldalas Propaganda – politika, hétköznapi és magas kultúra, művészet és média a Nagy Háborúban című kötete. Különösen fontos ez a kötet, ha figyelembe vesszük, hogy a magyar és általában a Központi Hatalmak propagandagépezetének színvonala igencsak alulmúlta az Antant propagandájának színvonalát. Ennek egyik következményeként a második világháború idején már sokkal olajozottabban működik, például a hitleri Németország propagandagépezete, immár a haditechnika egyik meghatározó elemeként. A Nagy Háború tanulságait leszűrve, akárcsak a szovjetek, a német hadvezetés is a totális propagandára törekszik, a teljes lerohanásra, amely egyetlen, „a tömegkommunikációs csatornákhoz kapcsolódó technikai eszközöket egyetlen hatalmi központból irányított intézményrendszer”2 által valósul meg.

 

Az első világháború folyamán azonban csak lassan épül ki az a sajátos hálózat, amelynek egészét propagandagépezetnek szokás nevezni, és ez nagymértékben érvényes a magyar háborús propaganda szerkezeti sajátosságaira.

 

Az Ifj. Bertényi Iván, Boka László és Katona Anikó által szerkesztett, a Széchényi Könyvtár által tavaly januárban szervezett interdiszciplináris konferencia anyagát tartalmazó kötet tanulmányai sikeresen tárják fel a Nagy Háború propagandatörténetének főbb sajátosságait. Elsősorban (osztrák–)magyar szemszögből nézve, négy nagyobb fejezetben világítanak rá a háborús helyzet hétköznapjaira, hétköznapi tárgyaira épp úgy, mint az értelmiségiek szerepvállalására, a vizuális kultúra egyes elemeinek a propagandában játszott szerepére.

 

A Gróh Gáspár előszavával és Romsics Ignác történeti áttekintésével induló kötet első tanulmánytömbje a propaganda alakváltozataiba nyújt betekintést, Z. Karvalics László pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a Nagy Háborúban „a propagandatevékenység médiatere kitágult a plakát, a sajtófotó, a képeslap, a mozgókép, a könyv, a háborús irodalom és a zenei tartalmak irányába”3 is.

 

Ami a médiatér változásai szempontjából korántsem elhanyagolható tény, hiszen a propaganda első számú területének a XVIII. század elejétől, a Mercurius Hungaricus megjelenésétől, a nyomtatott sajtó számított (a Mercurius Hungaricus a második számtól ezért is jelenik meg latin nyelven, II. Rákóczi Ferenc külpolitikájának szolgálatában). Z. Karvalics arra is felhívja a figyelmet, hogy a propaganda súlypontja egyre inkább áthelyeződik a frontról a hátország irányába, miközben a sajtó mellett egyre jelentősebb szerepet játszik a plakátok és képeslapok vizuális ereje. A sajtótermékeken belül pedig folyamatosan növekszik a bulvár világához közel álló sajtótermékek jelentősége.

 

A háború osztrák–magyar propaganda-gépezetére jellemző, hogy csak nehézkesen tudott választ adni a propagandisztikus támadásokra, például a szerbek által elindított atrocitáspropagandára. A szerb fél, amint ezt Pollmann Ferenc tanulmányából is kiderül, sikeresen támaszkodik Rodolphe Archibald Reiss, svájci állampolgárságú professzor véleményére, aki a nyugati közvélemény számára kellő erővel tudta bemutatni a Monarchia katonái által elkövetett kegyetlenségeket. A Reiss-féle, 1915-ben francia nyelven, 1916-ban angolul is megjelent brosúra hatástalanítására csak 1916 őszén tesz kísérletet az osztrák–magyar hadvezetés…

 

Ha a propagandisztikus támadások és ellentámadások tekintetében nem is voltak jók minden esetben az osztrák–magyar hadvezetés eredményei, Székely Tamás tanulmányából megtudhatjuk, hogy a szövetséges uralkodók kultusza annál inkább virágzott Magyarországon. Olyannyira, hogy a „szövetséges vezetők képe a tömegkultúrába is erőteljesen leszivárgott, hiszen a legkülönfélébb használati eszközök, dísztárgyak, játékok, plakátok, falidíszek és szőttesek viselték magukon az uralkodók neveit és arcképeit,”4 sőt, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, 1915 őszén „a Múzeum körútnak a Mehmed szultán út nevet, a Vámház körútnak pedig a Ferdinánd bolgár király út nevet adta.”5 A propaganda azonban belpolitikai vitákat is kiváltott, amikor „a magyar országgyűlés az 1916. évi XVII tc. elfogadásával a világon elsőként ismerte el teljes jogúnak az iszlám vallást egy nem muszlim államban.”6

 

A népi látványosságoknak igen jelentős szerep jut a Városligetben működő szórakozóhelyeken a XX. század elején, ám a populáris művészeti ágak új hajtása a Pasaréten bukkan fel, ahol a civil lakosság számára hozzák közel a háborús valóság igencsak megszelidített változatát, a Pasaréti Lövészárkot, amelyet 50 fillér ellenében lehetett megtekinteni, a magyar háborús propaganda egyik komoly fegyvertényeként. A Pasaréti Lövészárok iránti érdeklődést, ahogy az Szoleczky Emese tanulmányából is kitetszik: „a legprofesszionálisabb propaganda révén sikerült fenntartani a média közreműködésével, ügyesen adagolva az újabb és újabb látványosságokat, kiegészítő elemeket. Abban a korban, amelynek képi propagandja egyértelműen a szép sebesülésről, vértelen hősi halálról, könnyű táborozáshoz hasonló lövészárokéletről szóló romantikus felfogást erősítette a hátország lakosságában, a sorozás alól mentesülő fiatalabbak és idősebbek is szembesülhettek a modern háború kelléktárával.”7

 

Akiket pedig nem győzött meg a széles tömegeknek szóló látványosság, az látogathatta az úri közönségnek, az értelmiségi rétegnek szánt előadásokat. Ezen reprezentatív reprezentációk célcsoportja, miként azt Balázs Eszter tanulmányából is megtudhatjuk, a felső- és középosztályok és az értelmiségiek voltak, hiszen: „tőlük várták el, hogy a háborút, mint erőpróbát értelmezzék általában a hátország számára, amelynek bevonása elengedhetetlennek bizonyult a totálissá terebélyesedő háborúban.”8 E réteg bevonását pedig úgy próbálták elérni, hogy az előadások színházi értelemben megrendezett voltát, magas kulturális értékét próbálták hangsúlyozni.

 

Ez pedig, teszem hozzá, nagymértékben emlékeztet arra, ahogyan a fontosabb budapesti színházak, például a Vígszínház a XIX. század végén, a XX. század elején önmagát reklámozta, nem csupán a sztárszínészek, de a díszletek és jelmezek árának a figyelem középpontjába helyezésével is, a társulati pletykákról már nem is szólva…

 

Balázs Eszter tanulmányában egy ilyen, a századfordulós színházi világra nagyon is emlékeztető világ tárul elénk. Az előadások különösen a háború első éveiben élik fénykorukat; olyan ismert személyiségek tartanak előadásokat, mint Prohászka Ottokár, Herczeg Ferenc vagy Beöthy Zsolt.

 

Az emelkedett hangulatú előadások mellett a háború a hétköznapi tárgyi világban is hangsúlyosan jelen van, a propaganda részeit képezik az óraláncok
(I. Ferenc József és II. Vilmos arcképével), a háborús fülbevalók, mandzsettagombok és szögalakú kendőtűk (utóbbiak megvásárlásával a háborús özvegyeket és árvákat támogathatta bárki). De szép számmal akadtak porcelánból készült, háborús tematikájú tárgyak is, egyszóval: „a háborús propaganda minden szinten érintette az emberek és a hátország életét”9 – és a gyarmatáru-kereskedelem sem képezett kivételt. Török Róbert, a gyarmatáru-­kereskedelemről írott tanulmánya, melynek már címe is sokatmondó („Kimérés csak addig tart, ameddig a készlet tart!”) kitér a Törley-pezsgőgyárra is. Idézi a Népszava 1917 szeptemberében megjelent cikkét, melyből megtudhatjuk, hogy a pezsgőgyár 1000 palack pezsgővel támogatta a Vörös Kereszt Egyesületet, és a cikkből kiderül az is, hogy a „bor orvosság, melynek jelentősége épen a vérveszteség pótlásáról igen nagy jelentőséggel bír”10

 

Amikor már azt hinnénk, hogy a Nagy Háború csupán látványosságokról és pezsgőről szólt, Kovács Vilmos a magyar hadiiparról írott tanulmánya mégiscsak visszazökkenti az olvasót a komorabb valóságba.

 

Sajtó és sajtóirányítás fejezetben már a propaganda mélyebb rétegeiben is elmerülhetünk. Buzinkay Géza tanulmányából kiviláglik, hogy az állami propaganda mennyire fontosnak tartotta a képi propagandát, amelynek számtalan formája közül, ízelítőül, kettőt emelnék ki. A Tolnai Világlapja hátoldalán A világháború hősei címmel jelent meg rendszeres arcképcsarnok-rovat, alatta a következő felhívással: „Előfizetőink és olvasóink sebesült, elesett, fogoly, kitüntetett, eltűnt hozzátartozóinak arcképét díjtalanul közöljük!”. Hasonló, „emberarcú” propaganda részét képezte az egyik élclap pályázata is: „A Borsszem Jankó 1915 végén a katonák részére meghirdetett, »humoros hadi rajz- és fénykép pályázatán« 257 pályázó 369 rajzzal és fényképpel vett részt.”11

 

Paál Vince tanulmányából megtudható, hogy más országokhoz képest Magyarországon enyhébb a háborús cenzúra, és az ez ellen vétő lapok többsége is csak rövid időre kénytelen szüneteltetni a megjelenést, a háborús cenzúrára vonatkozó rendelet „csak a sajtótermékek meghatározott csoportja vonatkozásában vezette be a terjesztés előtti cenzúra intézményét, általános érvényű cenzúra nem volt Magyarországon az első világháború időszakában.”12 A lapok példányszáma, mint például az Est című bulvárlapé, a 400 000-es példányszámot is elérte, miközben az államvezetés az új médiumok propagandaerejével, cenzúrájával nem igazán törődik, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottságot csak 1918 nyarán állítják fel.

 

A mozi befolyásoló erejét egyébként a német hadvezetés sem használta ki, ezért írta Ludendorff német tábornok már 1917-ben: „A háború megmutatta a képnek és filmnek mint felderítő- és befolyásoló eszköznek a kimagasló hatalmát. Ellenségeink sajnos olyan alaposan kihasználták előnyüket e téren, hogy nagy károkat szenvedtünk.”13

 

Ha nem is éri el a Szövetségesek vagy a német propaganda színvonalát (ami gazdasági okokkal is magyarázható), mégis születnek olyan filmes munkák, mint a Frölich János és Fodor Aladár által, a főváros felkérésére készített Kino-Riport Könyörgő körmenet fegyvereink győzelméért. 1915. május 30., és egészen más körülmények között, egy május elsejéről szóló film-riportban, a Vörös Riport-Film sorozatban, a Tanácsköztársaság idején. Ahogy ezt Vörös Boldizsár Terek, tömegek, filmek című tanulmányából is megtudjuk, e filmek sajátossága a tömegek bemutatása általi hatásgyakorlás. A korabeli sajtó is ezt emeli ki mindkettő kapcsán, hogy az egyiken 200 000 polgár, a másikon, legalábbis a Fáklya szerint, több mint félmillió proletár látható.

 

Proganda… tanulmányait olvasva egyértelművé válik, hogy a képzőművészetek, a rajz, a festmény és a szobrászat is fontos szerepet játszik a propagandagépezet működtetésében, önálló képzőművészcsoportok vannak jelen a fronton és a sorkatonai szolgálatot teljesítő alkotókat is nagy becsben tartják egyes parancsnokok. Számos háborús tematikájú tárlat nyílik, a szoborállításoknak pedig különösen fontos szerepük van a háborús propagandában, még akkor is, ha ezek művészeti értékét, akárcsak a háborús plakátokét, már ekkor, a Nagy Háború ideje alatt, sokan megkérdőjelezik.

 

A propagandától nem függetleníti, nem függetlenítheti magát az irodalom sem. Borbás Andrea tanulmánya távolságtartó pontossággal, mégis érzékletesen rajzolja fel a téma mentén kialakuló (ám sohasem kiéleződő) vitát a téma kapcsán Ady és Ignotus között, Boka László tanulmánya pedig rávilágít arra, hogy az írók és költők „többsége vélte úgy, hogy a Szerbiának küldött hadüzenet jogos, s a Monarchián belüli társadalmi problémák további elodázása helyett végre cselekedni kell.”14 E cselekvő szándékot jelzi, hogy ismert szerzők, mint Móricz Zsigmond, Biró Lajos vagy Molnár Ferenc haditudósítónak állnak, és az értelmiség jelentős része csak fokozatosan jut el a háború ellenzéséig. A háború első éveit inkább a lelkesedés jellemzi, a különböző háborús tematikájú irodalmi antológiák sora, és az az érdekes jelenség, melynek következményeként a „propagandadalok, indulók, katonanóták mellett megszaporodtak a hadszíntereken élő katonák saját maguk által írt versei is, melyek legjobbjai tábori újságokban jelenhettek meg.”15

 

A Nagy Háború propagandatörténetének érdekes szeletét képezi Jókai A jövő század regénye című művének sajátos értelmezése, hiszen a Jókai-mű „gyakran újra olvasott lett, de nem csak érthető aktualitása révén, hanem mert egyfajta támpontként is szolgált a háború jelenségének értelmezéséhez.”16

 

A háborús antológiák, Jókai regényének újraértelmezése, az írói szerep újragondolása a háború kezdetén, végén és annak folyamatában is, rávilágít arra, miként a Propaganda… kötet egésze, hogy a magyar értelmiségiek – a sajtó, a színház, a művészetek és az irodalom jeles szereplőit is beleértve – a Nagy Háború évei alatt olyan új helyzetekkel és (többek között propaganda általi) befolyásolási technikákkal voltak kénytelenek szembenézni, illetve olyan tapasztalatok birtokába jutottak, melyek minden bizonnyal számos tanulsággal bírnak a XX. századi olvasó számára is. A tanulság levonásának kategorikus voltára jó példa Babits, aki a Nagy Háború (e számunkra, mai olvasók számára olyannyira ismeretlen ismerős történelmi esemény) lezárása után néhány évvel már olyan mondatokat ültet át francia nyelvből magyarra, amelyekben így fogalmaznak a XX. század kapcsán: „úgy lesz egykor emlékezetes, mint a politikai gyűlöletek intellektuális megszervezésének százada”.17

 

 

 

Jegyzetek

1 Katona Anikó: Háborús plakát: hatásos fegyver vagy patrióta giccs? In: ifj. Bertényi Iván – Boka László – Katona Anikó (szerk.): Propaganda – politika, hétköznapi és magas kultúra, művészet és média a Nagy Háborúban. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2016 [A további jegyzetekben: Propaganda…], 494–495. o

2 Domokos Lajos: Press&Pr. A médiatevékenység, a szervezeti és az üzleti kommunikáció alapjai. Teleschola Könyvek, Budapest, 2005, 120. o

3 Z. Karvalics László: Nagy Háború és propaganda: a diskurzusfejlődés néhány iránya. (Szabálytalan historiográfia). In: Propaganda…, 43. o

4 Székely Tamás: A szövetséges uralkodók kultusza Magyarországon az Első Világháborúban. In: Propaganda…, 89. o

5 Székely Tamás, uo.

6 Székely Tamás. I.m., 100. o

7 Szoleczky Emese: „Boldog, békés lövészárok?” In: Propaganda…, 119. o

8 Balázs Eszter: A magyar társadalom önmozgósítása az Első Világháború elején. In: Propaganda…, 144. o

9 Závodi Szilvia: Háborús propaganda a hétköznapi tárgyakon. In: Propaganda…, 184. o

10 Török Róbert: „Kimérés csak addig tart, amíg a készlet tart!” In: Propaganda…, 202. o

11 Buzinkay Géza: Sajtó és/vagy propaganda az Első Világháború alatt. In: Propaganda…, 237., o

12 Paál Vince: Sajtóirányítás- és ellenőrzés Magyarországon a Nagy Háború éveiben. In: Propaganda…, 258. o

13 Idézi Friedrich Kittler: In.: Friedrich Kittler: Optikai médiumok. Fordította: Kelemen Pál. Magyar Műhely Kiadó – Ráció Kiadó, Budapest, 2005, 197. o

14 Boka László: „Énekek a nagy időkből”? In: Propaganda…, 338. o

15 Boka László: I.m., 342. o

16 Veres Miklós: A jövő század háborúi. In: Propaganda…, 321. o

17 Benda, Julien: Az írástudók árulása. Fordította Babits Mihály. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 1997, 109. o