Az ítélet




Oleg Yakhnin, Oroszország: Bak (2013)

Oleg Yakhnin, Oroszország: Bak (2013)


 

(1)

 
Jól voltam a bőrömben. Bengálvörös Columbia dzsekimben kereken, feszesen bámultam a friss hajtásokat, és aggodalommal gondoltam rá, ősszel mennyi hordó kell majd, hogy az összes mustját ennek a szép napos oldalnak bele lehessen tölteni. Tavasz volt, szinte érezni lehetett a néhány hete beindult zsongást, a mindent elsöprő lendületet, amellyel a növényzet lerázta magáról a téli harmatot. Seregélyek szálltak a földre, rögtön a fényképezőtáskám mellé, bátran, mintha csak korhadt tuskónak néznének.
 
A betongyűrű peremén üldögéltem, először, amióta megvásároltam azt a szőlőst. Gyönyörködtem, mennyire a helyén van minden a tájban, a gerincen végigfutó kavicsos út, a belőle kétoldalt kerekedő birtokok, a mindenütt növekvő zsenge gabonaszárak abban a fekete, zsíros földtengerben, a kis tó a völgy közepén, körülötte a mindig susogó nádassal, és az a pamutos csend, amely mindig honolt a szőlőhegy minden porcikájában.
 
Mindenki a nemzetségünkből taplófejű, indulatos ember volt. A rokonaim ilyenek voltak, a népem nemkülönben, én sem lehettem más. Hibáimból nehezen tanultam, mindig többször is mélyen fájnia kellett, hogy végre elfogadjam azt, amihez az alázat, a készséges szolgalelkület röviden, egyenesen vezetett volna. Ki az én népem, ki az, akivel én imígyen, könnyedén, feszesen egynek érzem magam, melyek azok a derék jegyek, amelyekkel méltónak találtatik hozzá tartozni?
 
Életem során nem volt senki, aki igazán mélyenszántó, bíráló szóval illetett volna. Soha senki nem szegezett nekem egyenes, szikár bírálatot, amelyen legalább egy pihenőnyit tépelődhettem volna, és bár a Tanítás minden alkalommal figyelmeztetett, hogy nem a jó úton járok, túl távol eveztem én a hittől, hogy ezeket akár tanácsként vagy intő szóként komolyan vegyem. Ilyen voltam én, és ebben a nagy, vörös vérrokonságban ilyen volt az összes, alkohollal keserített felmenőm.
 
Elnéztem az összes, aggastyán ősöm életét, mekkora volt a mellény, mily csekély a lélek dolgaiba vetett hit, a felszín mögött átsejlő formák mennyire távol álltak ezektől a megfáradt földönfutóktól. A betongyűrű peremén üldögélve azon tűnődtem, hogy mégis, mi szél hozott engem vissza erre a dombos vidékre, amelyre az Isten családunk halóját századokkal ezelőtt kivetette. Honnan eredezhet az a zsigeri szeretet, amivel én ezekre az emberekre nézek, amely nélkül elesettnek, magányosnak érzem magam, bárhol, bármilyen más népek között, mint az enyéim?
 
Amint így üldögéltem a permetlétől ragadós betonon, a gerincen, a tető felől a vincellért láttam közeledni. A diófák alatt, bicegő lépésekkel csörtetett, lába alatt recsegtek a levelek. Úgy hívták, a vadember. Zsírtól fekete szalmakalapja, dróttal az oldalára erősített szürke szövetnadrágja, fényes, fekete gumicsizmája volt, és mindig messziről érezhető pálinkaszag lengte körül. Egyszer, sok évvel azelőtt, jól összebalhéztunk a tó parton valami horgászengedély miatt. Azóta kerültem. Most a bozótból csörtetett elő, nem volt időm elmenekülni. Nem fordultam felé, inkább mélyen a dzsekimbe ereszkedtem, nyakamon jó magasra húztam a cipzárt.
 
Dörmögött egyet mellettem, talán köszönt. Aztán anélkül, hogy ránéztem volna, és annak a tudatában, hogy a botjára támaszkodva a táj fölött arrafelé bámult, amerre én, félszegül mondtam valamit, valami olyasmit, amiben volt szó napról, szépségről, mézről és életről. Aztán csend következett hosszú perceken keresztül, miközben a vincellér rekedtes szuszogását és a távoli országútról hallatszó morajlást hallgattuk, majd egyszer, teljesen váratlan, tiszta hangzású, ívelt mondat jött elő Pánczél Mózes vincellér rojtos torkából. Hangja nyugodt volt és rosszat sejtető.
 
Mindenkinek elérkezik egyszer az ideje, Dimény úr! Előbb vagy utóbb számot kell adnunk mindenről. Akkor semmi sem lesz titok, nem lesz falazás, nem lesz kamuzás, hanem minden nagyon is nyers lesz és magányos. Csak te és az ítélet! Az van, kedves Dimény úr, hogy tele van már a tököm veled, és az álnok, mindent kiszipolyázó életeddel!
 
Megállt a torkomban a levegő. Fél szemmel ránéztem, láttam, hogy ugyanolyan ráérősen támaszkodik pásztorbotjának végére, aztán mielőtt bármit is mondhattam volna, ugyanolyan ráérősen, fáradtan, és hangsúlyosan folytatta.
 
Eszembe jutott ugyanis a benned lakó képmutató hit, a felszínesség, amely nemcsak nagyanyádban és anyádban, hanem az összes vállaidra roskadó ősöd életében megbújt, az önteltség és a nagyravágyás, amely a teljes nemzetségedben végtelen idők óta feszeng. Mint forró víz a nyakamba, úgy szakadt rám a hasító felismerés, hogy mindez csak egyetlen véghez vezethet, kedves Dimény úr. Eszembe jutott az elvakultság, amely nehéz posztóként borítja be nemzedékek óta ezt az elburjánzó népet, a hős ideológia, amely kiválasztottként állította be minden egyes tagját ennek az öntelt, nagy mellényű famíliának, és miközben az apádat hallottam a kereszténység meghitt voltáról elmélkedni, eszembe jutott a templomban zúzó Krisztus, és a sürgető indulat, hogy cselekednem kell. Most meg kellene semmisítselek, hogy nyoma se maradjon bűzös testednek, fel kellene vonszoljam véres húsodat a Linka-szakadáshoz, hogy görények hordják szét az éjjel. Eszembe jutott, hogy örökségről és jussról beszélsz, amelyeket családi vonalon a személyes, jogos javaidnak tekintesz, miközben a kereszténységet életed vezérfonalának nevezed. Eszembe jutott a krisztusi példázatok és tanítások sora, melyeket bizonyára te magad is hallottál, megemésztettél, és igaznak tartottál. Eszembe jutott, hogy mindig csak arról tudtál beszélni, mennyire sebzett meg az élet, mekkora áldozat voltál, emlékeztem a gőgre, amellyel mindenkiről megfeledkeztél, ha jól ment sorod, és a sápadt képtelenségre, amely akadály volt, hogy örülj a mások örömének. Eszembe jutott, hogy mindig a templomban voltál, mindig Istenről beszéltél, emlékszem a kiválasztott életedre, amelyre fokozottan figyelt az Úr, és hogyan fordultál el tőle rögtön, ha próbára tett a sors sáros sodrása. Eszembe jutott, hogy kereszténynek vallod magad, akár az egész nép, amelyből származol, de nem a tanítás, nem az önzetlen hit és a szeretet munkálkodik benned, hanem a történelmi gőg, mondvacsinált lehajolás az elesettekhez, állelkiség, agresszió. Mindeközben felhasználod Isten és Krisztus nevét, hogy kiválasztottnak hívd magad, gyűlölöd felebarátod, kiengesztelődésre képtelen vagy magaddal, békétlenséget szítsz, kirekesztesz, istentelenkedsz. Gyáva ember vagy, büszke Dimény úr! Eszembe jutott, hogy piperkőc módra, mindig védted magadat, mindig volt arcod, voltál valaki, akartál létezni. Kicsit is meghalni, engedni magad kisemmizni, sohasem voltál képes, és ami ennél is rosszabb, hajlandó sem. Ezért szenvedned kell, hiszen te magad is tudtad, hogy ennek egyetlen vége lehet!
 
Az utolsó szó még pattogott néhány pillanatig a fák között, aztán semmi. Vártam, hogy újrakezdi, de teltek a percek, hallgatott. Újra rásandítottam, kipirosodott borostás arcán a pikkelyes bőr, homlokán dagadtak az erek. Nekem pedig egy nyögésnyi hangra, egy horkanásra sem volt erőm, levegőt is alig vettem. A kalapját óvatosan a földre engedte, a tenyerébe köpött, majd miután mindkét kezével megszorította a botját, fenyegetően meglengette a feje fölött. Mielőtt feléje fordultam volna, egy utolsó mondatot hallottam: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.
 

(2)

 
Valamit, ha mondanál, olyan jó volna. Örülnék, ha újra hallhatnám a hangodat. Igen, úgy, amilyennek akkor megismertem, olyan recsegősnek, füstösnek, kezdetlegesnek. Szeretném, ha mesélnél, hogy mi történt azóta, ha vezetnél az emlékezés fonalán. Úgy érzem, lennének közös dolgaink, lenne miről beszélgetni, így lázasan is.
 
Mutogat, mint a némák. Lefagy az arcomon döbbenet, bizonyára poénból teszi, biztosan vicces neki a helyzet, hogy kitártam magam, nyíltan beszélgetni hívtam. Inti, hogy nem, ez így természetes, csak így tud, mutogatva. Mintha átvágná a torkát, a kezével fűrészel a nyaka előtt, időnként hangot présel ki magából, vinnyog. Elvesztettem a hangom, rángatja a fejét, vége, csak mutogatni tudok.
 
Mesélne, de így nem jó, csak a csend jön, nem történik semmi, vég nélküli érzések, lelki rezzenések, barátkozások. Mutatja, sokat tudna mesélni, hogy mennyi szenvedésen, kínon, csapáson van túl azóta, hogy a banketten magára öntötte a vörösbort, pontosabban nem is magára, hanem részben az akkori barátnőjére, részben a mozaikozott betonra, de minek tenné, miért mesélne? Bezárták azóta azt a helyet, ahol voltak azok a stilizált kovácsoltvas asztalok? Kit ne próbált volna meg az élet az elmúlt húsz év alatt? Ott a banketten még nem jártak ilyesmik a fejükben, hogy a következő pillanattól az életük hátralevő része csupa gyötrelem lenne. Nem, akkor egyéb dolgok zúgtak ott benn, szerelmek, tervek, felvételi az egyetemre, ilyesmik. Na de amúgy is, ki vállalná erővel, feltartott fejjel a szenvedést, na ki? Ha lenne egy, egyetlen szaros kis alternatíva, ki vállalná, hogy ebben a tolószékben kerekezzen élete végéig? De nem úgy, csak úgy elfogadva, hanem boldogan, és teljes bizalommal azokban a fényes javakban, amelyek azután várnak ránk, hogy meggyötört testünket nyüvek és bogarak aprítják szét. Csücsöríti a száját, mint egy hörcsög, csattogtatja a fogait, így. Kinek lenne elég hite, kérdi, hogy feladja önmagát, és egy homályosan derengő, fénylő célért áldozattá váljék? Itt üljön egy tolószékben, némán, egyik szemét teljesen átvágó vörös, keményedő sebhellyel, csak úgy, jószántából, mert ezt kéri tőle az Isten? Na ki lenne az a hülye?
 
Pedig erről szól a történet, bólogat, közben maga elé bambul, pedig minden ezért van, nem értem, nem érted, mutat rám, aztán körbenéz, mutatna másra is, nem miatta, de rajtunk kívül más nincs a teraszon. Hideg van, késő ősz, bármikor havazhat, de azt mondta, mindenütt izzad, meg fél, hogy megérzem a húgyszagát, ez nagyon bántja, izgatja. Mondom, ne foglalkozz vele, nem zavar. Inkább kint didergünk. Ki adná fel magát, tárja szét a karjait, pedig tudja mindenki, hogy enélkül minden teljesen hiábavaló.
 

(3)

 
Mindent elfelejtett. Azt is, hogy egy napon mekkora tisztelettel viseltetett iránta, hogy akkor szinte életét kockára téve férkőzött a közelébe, csak, hogy megérinthesse, hogy érezhesse lehelletét közelről, és azokban a viharos időkben az adott neki erőt, ha figyelhette a mozdulatait, hogyan állítja egyenesbe élete szekerének rúdját, hogyan dönt, hogyan vállal kockázatot, hogyan él tovább.
 
Most mindez nem számított. Ítélkeznie kellett fölötte, a változó idők bírájaként íme, tenyerében lapult megriadt lelke, elevenen lüktetett, mint veszett kutya tüdeje. Helyzetbe került. Most neki kellett, életében először ítéletet mondania.
 
Nagy, meleg vizű folyó hömpölygött a két falu között, távol az utolsó kertektől. Elválasztott, határt szabott. Ha kutyát sodort magával dobozban, lovat kantárral a fején, vagy embert ki nem mondott szavakkal, a folyó nem tétovázott. Kimérten, határozottan mutatta a határt. Mindig ugyanazt, az értelmezhetőt, a megmásíthatatlant. A folyó volt a vonal, amelyhez gyakran visszatértem, ha távol az otthonomtól, elfogott a honvágy. Előkotortam a poros térképet, és végigvezettem rajta az ujjamat. Mindig ugyanott, a folyó vonalán.
 
Életében először, ítélkeznie kellett. Pedig tudta, hogy lelkét jól ismerő emberként nem szabadna, nem szabadna bűnös mivoltában akár csak a fikarcnyit is kérdőre vonnia a teremtés csodáit. Itt azonban nem volt választása: ítéletet kellett mondania, talán elegendő alap nélkül, adat nélkül, idő szorítása alatt.
 
Volt ott egy nagy folyó, a térkép közepén. Helyenként pixeles, maszatos nyomtatás, szaggatottan kanyargó, bánatos kék fonál, mutatta a határt a múltam és a jelenem között, aközött, ami szerettem volna lenni, és ami, ha nem is a saját érdemeim következtében, voltaképpen lettem. Egyszer át kellett lépnem, tudtam, át kellett kelnem rajta.
 
A nádashoz lopóztam, ahol egy kis könyök erejéig megpihen az áramlás. A vincellér az evezőre támaszkodva várt. Megálltam a háta mögött, félszegen, némán, mint fészkéből kilökött fióka. Párás volt a levegő, amikor az alkalmi révész eltolta a ladikot az agyagos parttól, a tulsó kikötő a ködbe veszett. Kiszáradt akkoriban a szőlőhegy nagy része, evezőt fogott a vincellér. Mindig is féltem tőle, de éreztem, hogy nem tudom megkerülni, és egyszer majd kettesben maradunk a nagy víz közepén. Kis, tüdőszínű mundéromban indultam világgá. Abból akartam kiemelni az érmét, amikor kikötöttünk. De a borostás ember megfogta a kezemet. Tudod Lórántka, nem mindenkinek kell fizetni. Nem most. Arra most szükséged lesz. Majd legközelebb! Azzal elindult a ködbe vesző másik, ismeretlen part felé, vissza.
 
Ítélkezni annyit jelent, mint feledni, figyelmen kívül hagyni. Követ dobni, elsőként. Arról, hogy ezen az oldalon vagy túl, hogy átmenni, vagy maradni. Tudod, egyszer kettesben maradtok. Letisztul minden fölösleg, minden kosz, szembejössz magaddal. Csak Te és a Teremtőd. Némán, félszegen állsz majd, miközben lassan átkeltek a túlsó partra.