Az lesz a címe, hogy karanténnapló, és hétfőre befejezem




Karanténnapló

 

Szombat

 

Nem okolok senkit azért, hogy karanténban kell ülnöm. Az sem biztos, hogy mástól kaptam el a vírust. Lehet, én adtam tovább. Mit értek én a virológiához. Az első napjaim azzal teltek, hogy sorra értesítettem azokat, akikkel az elmúlt hétben találkoztam, hogy vigyázzanak magukra. Ennyivel tartozom nekik. Nincsenek tüneteim, nem is lehetnek. A huszonéveseket nem érinti ez a vírus, nem vagyok sem cukorbeteg, sem idős, sem krónikus beteg. Ezzel vigasztalom magam akkor, amikor állig bebugyolálva, maszkban és vastag rongysálban kiszökök koronavírustesztet vásárolni. Nem mentem volna ki én, ha lett volna másik alternatíva, de nem volt. Még nem lehetek fertőző, ezt is elmondtam százszor magamnak. Mit értek én az inkubációs időhöz.

 

A gyógyszertár előtt öregasszony kéreget. Reprofilálódtak a koronavírusjárvány óta, itt hosszabb a sor és jobban félnek az emberek. Odébb állok egy méterrel, biztos azt hiszi, undorodom tőle, pedig csak nem akarom megfertőzni. Talán nem is vagyok fertőzött, de ha az lennék, és átadnám neki, biztos nem tartaná vissza a koronavírus attól, hogy minden nap kijárjon az utcára. Mi mást tehetne. Koszos egyszeri használatos maszkot visel, eláll a gumi a fülénél. Imádkozik értem. Megmondanám neki, hogy nincs készpénzem, de ahhoz beszélgetnünk kellene. Inkább rá sem nézek. Egyébként meg készpénzem sincsen. A kéregetőknek nem lehet Apple Pay-jel fizetni, megkérdezni, hogy van-e Revolut-fiókja egyenesen pofátlanság. Tartom magam az eredeti tervhez, megvásárlom a teszteket, és egyenesen haza megyek. A gyógyszerész nem kérdi, miért tesztelek, nekem nem kell hazudnom. A néninek nem veszek semmit. Így volt ez eddig is.

 

Vasárnap

 

Nincsenek tüneteim, ez csak placebo.

 

Nincsenek tüneteim, ez csak placebo.

 

Nincsenek tüneteim, ez csak placebo.

 

Hétfő

 

Nincsenek tüneteim.

 

Túl sokat foglalkozom magammal.

 

Kedd

 

Mindenki negatív a csapatból. Olyan mélyre dugom a mintaszedő pálcikát, hogy érzem a nyomást az orrcsontomon. Könnyes és taknyos az arcom, mire kiveszem és feloldom a mellékelt folyadékban. Egy YouTube-tutorial alapján végzem a tesztet, megállítom ott, ahol bizonytalan vagyok. Apám részéről van háziorvos a családban, anyám részéről akad hentes. A véremben van az ilyesmi, nem félek a hústól. Az oldatból hármat a tesztre csepegtetek, és figyelem, ahogy felszívódik a minta, és fokozatosan megszíneződik a fehér sáv. Bárcsak érteném, mi történik. Jól látható kék csík jelenik meg. Érvényes a teszt, jól csináltam. Mégsem állt volna annyira távol tőlem az orvosi. A családom biztos büszke lenne rám, még így is, hogy elkaptam a hülye koronavírust. Biztos nem mostam elégszer kezet. A kontrollcsík alatt halvány rózsaszín vonal rajzolódik ki. Utánanézek, mennyire kell látható legyen ahhoz, hogy pozitív tesztet eredményezzen. Lakótársam azt kérdi, hogy vagyok. Unokatestvérem azt, miért nem hivatalos helyen teszteltem. A bölcsészek a legarrogánsabb lények a világon, utánaolvasnak öt percig valaminek, és azt hiszik, értenek hozzá. Nem bízom a hivatalos állami ellátásban, de ezt nem tudom szépen megmagyarázni. Nem feltétlenül azért, mert feketén tartózkodom Kolozsváron, és nem tudnék nyugodt szívvel lejelenteni egy lakcímet, ahol felkereshető lennék az elkövetkezendő 14 napon. Nem is azért, mert elég magas a fals pozitív eredmények aránya a gyors antigéntesztek esetében. Nem is azért, mert még mindig nagyanyám jut eszembe a román kórházakról. Nem is azért, mert akárhová húzódnék vissza, egy számomra kedves személyt mindenképp magam mellé kell zárnom. Ki tudja, kit fertőztem én, és ki fertőzhetett engem. Rengeteg emberrel találkoztam, utaztam vonaton, néha csak azért vittem magammal uzsonnát, hogy tudjam levenni a maszkot arra a rövid időre, amíg eszem, mert sértette a fülem tövét.

 

Elkap a röhögés a magyarázkodástól.

 

Van az a mém, amikor egy maszk nélküli ember mellé beszúrnak egy éneklő Freddie Mercuryt.

 

Mama, just killed a man…

 

Már nem vicces.

 

 

 

Szerda

 

Vannak tüneteim.

 

Fáj a fejem, folyton fáradt vagyok, és túl későn válaszolok az üzeneteimre ahhoz képest, hogy egész nap otthon ülök. Nincs kedvem olvasni, de erről nem a koronavírus tehet. Kiválasztok egyet a félig elkezdett könyvek közül, pár oldalt olvasok, majd azon kapom magam, hogy a telefonomon görgetek, és olyan dolgokról olvasok, amelyek egyébként nem érdekelnének. Valahol ennek egy programozó biztos örül: győzött az algoritmus. A kollégák azt kérdik, hogy vagyunk, kell-e valami boltból. Leteszem a telefonom, előveszek egy másik könyvet, újabb üzenetet kapok. Több könyvet nyomtatnak, mint ahányat el akarok olvasni, de ez sem lehet a koronavírus hibája. Így volt ez eddig is.

 

Csütörtök

 

A napok a napok a napok a napoc a napok

mind

egy

formák.

 

Péntek

 

Meg akarom írni, milyen a karantén-állapot, másra úgyse tudok gondolni. Ma kell leadnom a Hátsó ablakot, de szerencsére csak magamnak tartozom vele, így könnyű kitolni a határidőt. Fáj a fejem, fáradt vagyok, és nincs kedvem írni. Főleg a karanténról nincs kedvem írni, ezzel kelek, ezzel fekszem, figyelem a tüneteimet, és várom, hogy valami változzon. Lehet rosszabb, lehet jobb, legyen valamiben más.

 

Filmsorozatokat nézünk kilóra, újabban nagyon kritikusak lettünk mindennel, amit a tévében látunk. Csak ebből származik bármilyen sikerélményem, a sorozatokat legalább befejezem. Talán mégsem kellett volna abbahagyom az egyetemet, így lett volna időm rá. Napi 1-2 órát dolgozom. Néha azért van bűntudatom, mert csak ennyit, néha szégyellem, hogy még ilyenkor sem tudom abbahagyni. Minél több képernyőt bámulok, annál gyakrabban és annál erősebben fáj a fejem, néha a hátam is. El akarok szívni egy cigit, pont most, amikor nem ajánlott. Borozom egy nyitott könyvvel az ölemben, közben híreket olvasunk, az érdekesebbeket megosztjuk egymással. Sikerült megfertőzzem a páromat is, szégyellem magam miatta. Néha elrontom az ebédet. Nem azért, mert elvesztettem a szaglásomat vagy az ízérzékemet. Egyszerűen csak elrontom.

 

Szombat

 

Eddig is voltak hangulatingadozásaim. Ez nem koronavírusos tünet, ez a bezártság egyik tünete. Épp a nyolcvanas évek AIDS-kultúrájáról nézünk egy sorozatot, feltűnően sok párhuzam rajzolódik ki: a bizonytalanság, félelem, tagadás. A szégyen. Nagyon fáj a fejem, kissé szédülök is, nem akarok több üzenetre válaszolni, és nem tudom, hogyan fogjak meg egy kést, ha sajtot szeletelek a vacsorához. Félek, hogy véletlenül megvágom magam vele.

 

Fogalmam sincs, milyen AIDS-esnek lenni. Sosem fogom megérteni azt, amit megéltek és megélnek napjainkig ezek az emberek. Mindezeknek csak egy jól csomagolt lite verzióját láthatom. Nem tudom, miért akarom egyáltalán megérteni az AIDS-t, vagy megérteni mindazt, amiről csak közvetítve tudhatok. Miért szeretem mások történetét hallgatni. Mit értek én a privilégiumokhoz.

 

Valahol az interneten egy amerikai internetterapeuta fehér magasnyakú garbóban azt mondaná, minden fájdalom valid, az enyém is, jogom van hozzá, engedjem közel magamhoz. Mint egy Garnier-reklám, mert megérdemled. Legszívesebben kimennék koronavírusosan a nyílt utcára, hogy végre én vegyem le a polcról az ételeket, vennék egy újabb könyvet, amit egy hónapon belül biztos nem nyitnék ki, bemennék egy ortodox katedrálisba és megkérném a pópát, hogy kereszteljen meg, dugja a fejem a vízbe, ha meri, kimennék a gyógyszertárba, és vennék még egy szett koronavírustesztet, és addig turkálnék az orromban, amíg egy fals negatív eredményt bányásznék elő belőle, és akkor már nem lenne bűncselekmény mindaz, amiről álmodozom, hogy megtenném.

 

Mit tudok én a valódi leépülésről. Görgetek a telefonomon. Bezzeg a svéd módszer.

 

Fáj a fejem. De ez legalább nem AIDS.

 

Vasárnap

 

Felhívom a családot, hogy megnyugodjanak, jól vagyok. Olyan, mintha csak egy megfázás lenne, érzek szagokat, ízeket, mindent érzek, mindent erősebben érzek, mint ahogy eddig. Mindenki húslevest eszik, jobbulást kívánnak. Szégyellem, hogy még mindig nem írtam meg a szövegem a Hátsó ablakba. Mégis milyen kifogásom lehet rá. Semmit se csinálok egész nap. A téma tálcán kínálja magát, csak hagyom, hogy megtörténjen velem.

 

Hétfő

 

Talán mégis igazuk lehet a vírustagadóknak. A koronavírus semmin sem változtat, csak kicsivel gyorsabban halnak meg azok, akikre egyébként sem tudna vigyázni az ország. Ha nagyanyám megélte volna a pandémiát, nem élte volna túl a pandémiát. Koronavírusos vagyok, de fogalmam sincs, milyen az intenzív osztályon feküdni, ahogy azt sem tudom, milyen szabad helyekre várni az intenzíven.

 

Nincs beavatási szertartás. Nincs megismerés, alászállás, megvilágosodás.

 

Így volt ez eddig is.