Az olvasó véleménye




A Mezőség gidres-gödrös útjain hazafele, a nagyszülőkhöz autózva az egyik magyar rádió adását hallgatjuk. Kolozsvári negyedikeseket kérdeznek, mit tudnak a ’89 előtti időről, mit tudnak a forradalom eseményeiről. Szüleik, nagyszüleik történeteit elevenítik föl – a régi rendszer abszurdoid pillanatait, a páros és páratlan rendszámú autók közlekedési rendjéről, az üresen kongó üzletekről, az áram- és gázkimaradásokról, a házi feladatok gyertyafény melletti körmöléséről. Van valami bizarr, nosztalgiával bevont hangulata ezeknek az emlékeknek, az eltűnt időre emlékezés óhatatlanul magával hozza a nosztalgiát is. Ezeken a történeteken keresztül szelídülnek elmesélhetővé és kitapinthatóvá a kommunizmus anomáliái, ezek a történetek egyfajta átjárók a mi gyerekkori tapasztalataink s a gyerekeink világról kialakuló tapasztalatai között. A ’89-es fordulat ilyen értelemben nemcsak valami újnak, reménykeltőnek a kezdetét jelentette, hanem valaminek végérvényesen a végét is. A forradalmi események a gyerekkor vége fele értek bennünket, a változások hozta szabadság és káosz óhatatlanul véget vetett gyerekkorunknak.

 

De korántsem csak a gyerekkor nosztalgikus, mindent megszépítő emlékképeiről van szó itt, amelyek felülírnak mindenféle nyomort és nélkülözést. A 60-as évek Utunk-lapszámait lapozgatva a szocialista realizmus irodalommal szembeni elvárásait olvasom: a kritikával, a prózával és lírával szemben támasztottakat egyaránt. Gh. Dejnek a ’62-es országos írókongresszuson elmondott beszédét a kritikus harcos mivoltáról, az író harcáról, hogy felmutassa régi és új küzdelmét. A cenzúra megszűnését, a fentebbi, ma már bizarrnak ható ideologikus irodalompolitikától szabadulást is jelenti 1989. Az Utunk különböző vitafórumait, ankétjait, novellapályázatait olvasva azonban az az érzésem, az új időknek új szelei szép lassan a könyves kultúra erodálódását is jelentette – a ’89 decemberében megszűnt Utunkkal fokozatosan elvesztek (vagy a táguló kulturális lehetőségek birtokában más médiák fogyasztóivá váltak) az olvasók is. Az akkor frissen induló irodalmi lapokra szakadt árvaság a mai napig tart – Az olvasó véleménye rovatban, ha lenne, nemhogy gyári munkások, de bölcsészhallgatók se bírálnák a friss pályakezdők vagy befutottabb szerzők írásait. Az író ír, az olvasó, ha olvas, magának olvas. Visszatérhetnek-e harmincévnyi árvaság után, más térben és formában ugyan, az olvasók? Vagy ez az árvaság az irodalom örök dilemmája, s az Utunk olvasói csak pártfeladatként küldték el véleményüket? Ki tudja? Hátha megírja majd az olvasó…

 

 

Utunk, 1962 (XVII. évfolyam, 39. szám) – szeptember 28.