Az öngólon is túl




A labdarúgás nem létező álmoskönyve szerint rossz ómen, ha egy játékos vagy csapat debütjét kapufa és öngól fémjelzi. Szerencsénkre, ha ez a bizonyos álmoskönyv létezne is, nem lenne érvényes a színházra. Ennek ellenére, mielőtt rátérnénk a nagyváradi Szigligeti Színházban bemutatott Kapufa és öngól című előadásra, vonjunk röviden – és a végletekig leegyszerűsítve – párhuzamot a színházi és a sportesemények között.

 

Mindkét esetben adott a résztvevőket nézőkre és játszókra osztó alaphelyzet, ahogy adott egy-egy konvenció- és szabályrendszer is, amelyek meghatározzák a játszók cselekedeteinek értékét, jelentését. Végső soron, az alkalmazott szabályok alapján dől el, hogy a pályán rohangáló játékosok teniszeznek vagy kézilabdáznak éppen, és hasonlóképp történik a színházban is, két fontos különbséggel. Míg a sportesemények nézője jó eséllyel előre tudja, hogy labdarúgás mérkőzésre vagy óriás-műlesiklásra érkezik, a kortárs színház esetében az előadás szabályai játék közben fedik fel magukat. Ugyanakkor, a különböző sportok pontosan meghatározott és leírt szabályaival ellentétben, a kortárs előadások konvenciói a próbafolyamat során alakulnak ki, és az előadás létrehozóitól függenek. A szabályok figyelmen kívül hagyása mindkét esetben következményekkel jár. A sportban bírói büntetést, a színházban összezavarodott nézőket, hatástalan jeleneteket eredményez. Innen nézve, a színházi alkotók egyik elsődleges feladata az, hogy olyan konvenciórendszert hozzanak létre, amelyet nem feszít szét, de ugyanakkor ki is tölt az előadás. A Kapufa és öngól ebben a tekintetben adósa marad a nézőnek, de ne rohanjuk ennyire a dolgok elébe.

 

Körmöczi-Kriván Péter Kapufa és öngól című, a 2016-os dráMÁzat drámapályázat Debüt-díjas szövegét Tasnádi-Sáhy Péter állította színpadra a nagyváradi Szigligeti Színház színészei és néhány meghívott művész segítségével. Az előadás premierjére 2017. szeptember 18-án került sor a székelyudvarhelyi IX. dráMA Kortárs Színházi Találkozó keretében. A nagyváradi közönség szeptember 21-én, a Magyar Dráma Napján ismerkedhetett meg az előadással a Szigligeti Színház stúdiótermében.

 

 

 
A játéktéren megelevenedő történet szerint a tizenéves, szabadidejében focikapus Boy (Sebestyén Hunor) agyában vérrög képződik. Miközben a feltartóztathatatlan véget várja, felidézi az eseményeket, amelyek a Samnek keresztelt vérrögöt (Ungvári Oscar) Szuzival (Tőkés Imola) és a Boy ellen forduló focicsapattal összekötik, végül pedig elvezetnek Boy halálához.

 

A szöveg gyors, majdhogynem csapongó jelenet- és helyszínváltásait az előadás terének és díszletének szellemes kihasználásával oldja meg a rendező (díszlet- és jelmeztervező Rákay Tamás). A két oldalról a nézők széksoraival keretezett játéktérsáv focipályára emlékeztet. A sáv nézőkre merőleges két oldalán egy-egy, háló helyett rácsokkal felszerelt kapu áll, a nézők sorai előtt egy-egy pad, amin edzők, pótjátékosok foglalhatnak helyet a mérkőzések alatt. Mérkőzésre ugyan csak említés szintjén kerül sor az előadásban, a díszlet elrendezése is megváltozik az első percek után, de ennyi is elég, hogy már a kezdeti képből kiderüljön, a végzetes eseményláncolat kiindulópontja a foci, pontosabban a Boy és a csapat többi tagja közötti konfliktus.

 

Az apró kerekekkel felszerelt, könnyen mozgatható kapuk funkciója az éppen játszott jelenet függvényében változik. Ha úgy kívánja a szöveg, ágyként működnek vagy éppenséggel autót jelölnek. A kapukhoz kötődik az előadás legszebb részlete is. Egy jelenet során összetolják a két rácsos kaput Boy fölött, és az így kialakult ketrecben meséli el, hogy egy kulcsot talált a kórház udvarán, majd rákérdez: vajon mit nyithat? Boy addig marad a ketrecben, amíg a következő jelenetben a focicsapat egyik tagja bocsánatot kér tőle. Ekkor megnyílik a ketrec. Eltávolodik egymástól a két kapu, Boy kiszabadul.

 

Hasonlóan épülnek be az előadásba a jelmezek részeként használt, a focicsapat tagjait és általában a tömeget, a külvilágot megtestesítő szereplők fehér, egész arcot takaró álarcai is. Minden alkalommal, amikor Boy a focicsapat egy-egy tagjához kötődő emlékét idézi fel, rövid ideig lekerül az álarc az adott szereplőről.

 

Az abszolút funkcionális díszlet és a markáns jelmezek mellett Tőkés Imola mozgása és koreográfiája teszi egyedivé az előadás látványvilágát, illetve az előadás hangulatához nagyban hozzájárul Ungvári Oscar részben élő, részben felvételről bejátszott zenéje.

 

Kapufa és öngól izgalmas ötletekkel dolgozik. Szép és fájdalmas színpadi képeket vonultat fel, és azt ígéri, hogy rendelkezik azzal a konvenciórendszerrel, amit képes kitölteni, és ami egybe tudja kovácsolni Körmöczi-Kriván Péter szövegét és Tasnádi-Sáhy Péter rendezői elképzelését. Ehhez képest minél több idő telik el az előadás másfél órájából, annál gyakrabban és hangsúlyosabban jelennek meg azok a részletek, ahol nem sikerül a szöveget a színház szolgálatába állítani. Az előadás végére kifulladnak, elfogynak az ötletek, és egyre fárasztóbbá válnak a Boy narrációját kísérő illusztratív jelenetek. A már említett ketreces részleten túl alig került olyan jelenet az előadásba, ami túlmutatna a történet illusztrálásán. Ebből a szempontból nagyrészt túljátszott, túlmozgott és túlbeszélt az előadás. A Kapufa és öngólban létrejövő színházi világ több okból sem bírja el, hogy a Boy által mesélt eseményeket azok átértelmezése, továbbgondolása nélkül játsszák el. A rosszul működő illusztratív jelenetek legfájdalmasabb példája talán a Boy és Church, a focicsapat edzője közötti találkozás és kézfogás jelenete. Abban a kézfogásban minden benne volt – mondja Boy, és világos, hogy teljesen komolyan gondolja. Eközben valóban kezet ráz az edzővel, de a néző előtt zajló kézfogásban semmi sincs benne. Ebben a formában az előadás sem időt, sem lehetőséget nem ad arra, hogy a Boy érzései és a külvilágban zajló események azonos intenzitással jelenhessenek meg.

 

Sebestyén Hunor, az előadás kezdetétől folyamatosan építkező, szuggesztív játékával elbűvöli a nézőket. Párbeszédbe ugyan nem keveredik velük, de időről időre kiszól, kinéz a közönség soraiba. Tudja, hogy ott vannak, hogy hallgatják, nézik, hogy Boy-ért jöttek el az előadásra, és jól használja ezt. Mindezek mellett Boy, azaz az elbeszélő helyzete sem teljesen világos az előadásban. Felmerül ugyanis a Boy jelenidejére vonatkozó kérdés. Valóban az előadás jelenében zajlanak az események, és oda emeli be Boy az emlékeit? Vagy Boy már átesett mindazon, amit látunk, és az egész egy időn, életen kívüli visszaemlékezés, amiben egymásra torlódnak a különböző idősíkok?

 

A Körmöczi-Kriván Péter drámaírói és Tasnádi-Sáhy Péter rendezői debütje néhol szétfeszíti azt, máshol kifogy az önmaga számára felállított konvenciórendszerből. Ennek ellenére az előadás színpadi képei és rendezői megoldásai, illetve a szövegben rejlő lehetőségek jó irányba mutatnak. A Kapufa és öngól szövegként és előadásként is egyértelműen bizonyítéka, hogy nem csak szükség van a kezdő szerzők és rendezők számára bemutatkozási lehetőséget biztosító fórumokra, de értelme is van fenntartani azokat.

 

 

 

Szigligeti Színház, Nagyvárad. Körmö­czi-­Kriván Péter: Kapufa és öngól. Rendező: Tasnádi-Sáhy Péter. Szereplők: Sebestyén Hunor, Tőkés Imola, Ungvári Oscar, Csatlós Lóránt, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kiss Csaba, Kocsis Gyula, Trabalka Cecília. Díszlet- és jelmeztervező: Rákay Tamás; koreográfus: Tőkés Imola; zene: Ungvári Oscar; ügyelő: Vajda Zoltán; súgó: Tentea Katalin.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter