Az ördög legnagyobb trükkje




Ma már szinte közhelynek számít, hogy mindaz, ami a hollywoodi filmiparban értékes volt, átköltözött a mozivászonról a sorozatok világába. Ez persze ebben a formában nem egészen igaz – mint ahogy egyetlen általánosítás sem az –, de az kétségtelen, hogy az elmúlt néhány év a (főként angolszász, de említhetnénk a skandinávokat is) televíziózásban a sorozatkultúra megújulását, minőségi és mennyiségi „robbanását” hozta: se szeri, se száma a valóban követésre érdemes, izgalmas és innovatív szériáknak. A jelenséget számos vonatkozásában meg lehet vizsgálni – médiatörténetitől a szociológiain és az esztétikain át a tömegpszichológiai tényezőig –, most azonban egyetlen aspektusra hívnám fel a figyelmet.

 

Nevezetesen a történet fogalmának értelmezésére. Néhány kivételtől eltekintve a nagy tartalomgyártók „újhullámos” sorozatai a tradicionális sagák kerettörténetbe ágyazott, de epizódonként különálló mikrotörténeteket feldolgozó dramaturgiája helyett az egyazon történet részekre bontásának logikáját követik – erre csak ráerősített a Netflix megjelenése, amely egyszerre, „egy csomagban” kínálja a sorozatait, megszüntetve ezzel azt a jóleső, hetente ismétlődő várakozást, amely gyermek- és kamaszkorunk tévézési szokásait jellemezte (persze ne varrjunk mindent a Netflix nyakába, hiszen magának az internetnek – illetve a legalitás határán mozgó letöltőoldalaknak – a megjelenése radikálisan alakította át a tartalomfogyasztási szokásokat). Magyarán: napjaink sorozatai – tényleg minimális számú kivételt leszámítva, mint amilyen a nagyszerű brit Fekete tükör – olyanok, mintha egy nagyjátékfilmet néznénk, csak jóval több időn keresztül. Minden jóslat ellenére ismét a komplex „nagy történetek” korát éljük – és minden „nagy történet” sok „kis történetből” áll össze. Az is jelzésértékű, hogy egyre több az olyan sorozat, amelynek az alapját valamely klasszikussá vált nagyjátékfilm alaptörténete képezi: ilyen például a Hannibál, amely a kannibál sorozatgyilkosnak, Hannibal Lecternek A bárányok hallgatnakkal kezdődő legendáriumát „hasznosítja újra”, vagy az Alkonyattól pirkadatig, amely az azonos című Rodriguez-opuszra épül. És ilyen természetesen a Fargo, amely a Coen-fivérek 1996-os klasszikusát gyúrja szériává, úgy, hogy – a konkrét cselekményen kívül – minden lényeges elemet megtart abból, ami az eredeti műben jó volt, és méltó „folytatásává” válik annak – ráadásul most már három évadon keresztül.

 

 

 

 

Ami nem kis szó, hiszen számos kiválóan induló sorozatot láttunk már elvérezni a jól induló első évad után: egy népszerű kezdőszezont követően ugyanis a gyártók nehezen tudnak ellenállni a megismételhető siker kísértésének. Így járt például a True Detective (A törvény nevében), amely a kritikusok és a közönség által is méltán körberajongott első évaddal olyan magasra tette a lécet, hogy szinte törvényszerűen következett be a bukás a jóval alacsonyabb színvonalú második szezonnal. A Fargo második évada sem hozta kifejezetten az első szintjét, de a minőségi különbség nem volt látványos: bőven maradt ok és muníció egy harmadik nekifutásra. És nagyon helyesen: a végeredmény méltó a Coenék által megteremtett Fargo-mitológia korábbi darabjaihoz, pedig a léc itt is magasan van.

 

Az összetevők most is ugyanazok: a zimankós, havas minnesotai táj (bár van egy epizódnyi kiruccanás a napsütéses Los Angelesbe); a több szálon futó nyomozás; a groteszk világábrázolás; illetve az elmaradhatatlan fekete humor, amely itt talán még feketébb, mint a korábbiakban. Noah Hawley rendező-forgatókönyvíró megint egy pompás „tévedések vígjátékát” rak össze: a félreértések sorozatát itt a véletlen névazonosság indítja el, hogy aztán dominóeffektus-szerűen sodorjon el mindent az útjából, és a cselekmény megállíthatatlanul haladjon az elkerülhetetlen – és nem túlzottan komikus – végkifejlet felé. Két fivér, Emmit és Ray Stussy (mindkettejüket Ewan McGregor alakítja): egyikük az amerikai álmot élő filantróp üzletember, igazi self-made man, másikuk kisstílű lúzer, aki feltételes szabadlábon lévő bűnözők felügyelőtisztjeként dolgozik. A konfliktus a kezdetektől készen áll, az irigység, a féltékenység, az önzés és a bűntudat táplálja – a viszály almája pedig, tragikomikus módon, egy ritka, értékes bélyeg. „Van valamid, ami engem illet” – ősrégi történet ez, és törvényszerűen vezet az egyre komorabbra forduló testvérháborúhoz. Csakhogy közbejön az emberi tényező: a felbérelt pitiáner bűnöző nem oda tör be, ahova kéne, a célszeméllyel azonos nevű öregember belehal az akcióba, és a nevelt lánya történetesen a helyi rendőrparancsnok – innentől pedig elindul a mindent letaroló gőzhenger…

 

Fargo alkotói ügyelnek arra, hogy stilisztikai szempontból se unjuk meg a sorozatot: egyszerű, mégis rendkívül kreatív formanyelvi elemekkel találkozunk epizódról epizódra. Az egyik részt például Prokofjev Péter és a farkasának zenei témáira építik fel, úgy, hogy mindegyik szereplőnek más-más hangszer felel meg; máskor egy film-a-filmben fordulattal animációban dolgozza fel az egyik szereplő sci-fi regényében megjelenő Minsky robot sztoriját; a lecsúszott ikertestvér csinibaba szerelmének furmányos és vériszamos bosszúhadjárata pedig mintha a trashfilmek előtt tisztelgő Tarantinót idézné. És ha már idézet: a Fargóba beleszőtt metafizikus szálat már csak személyében is feleleveníti a Twin Peaks Leland Palmere, Ray Wise.

 

Mindeközben pedig megismerkedhetünk a kortárs filmtörténet egyik legerősebb – és közönségességében, illetve köznapiságában utolérhetetlenül visszataszító – főgonosz-karakterével, David Thewlis zseniális megformálásában. A diabolikus V. M. Varga (akiről csak annyit tudunk, hogy külföldi, mi a vezetékneve alapján magyar származásúnak mondanánk, a film szereplői inkább britnek nézik), a maga erőltetetten választékos modorával, hivatalnok kinézetével, igénytelenségével (milliárdos létére egy kamion rakterében él), bulímiájával, aforisztikusan bődületes anekdotáival két lábon járó megtestesítője annak, amit a végső kétségbeesésbe és halálos bűnbe sodródott Emmit Stussy úgy fogalmaz meg: az ördög legnagyobb trükkje, hogy elhitette a világgal, nem is létezik. Holott köztünk van, banálisan gonosz, emlékeztet elfeledettnek hitt vétkeinkre és arra, hogy minden cselekedetünknek, a látszólag legjelentéktelenebbnek is, van következménye. És hogy mit tehetünk? Ki nevet a végén? Csak ülhetünk ott, mint a pattanásig feszült, talányos fináléban a (mindenkori) rendőrnő szemben a (mindenkori) főgonosszal, és várjuk, hogy kinyíljon egy ajtó; magunkban azt mormolva mániákusan, mint a szegény Minsky robot: „segíthetek”.

 

Pedig sejtjük, hogy már senki és semmi nem segíthet ezen a világon.

 

 

 

Fargo, amerikai tévésorozat, 3. évad, 2017. Rendezők: Noah Hawley, Michael Uppendahl, John Cameron, Dearbhla Walsh, Mike Barker, Keith Gordon. Forgatókönyvíró: Noah Hawley. Operatőr: Dana Gonzales, Craig Wrobleski. Zene: Jeff Russo. Gyártó: FX Network. Szereplők: Ewan McGregor, Carrie Coon, Mary Elizabeth Winstead, David Thewlis, Goran Bogdan, Michael Stuhlbarg, Ray Wise, Olivia Sandoval.