Az Öröklét raktára




A londoni British Múzeum kilencvennégy – összesen hetvenötezer négyzetméter alapterületű – kiállítóterében megközelítőleg nyolcvanezer műtárgy tálalható. A történelem lelkesítő vagy éppen felkavaró lenyomatait az egyes kiállítások kurátorai egymásra is reflektáló értelmes mikrokozmoszokká rendezik, amely révén a történelem alakulásának egy lehetséges íve, az emberiség történetének regényfolyama tárul a látogatók elé. A lineárisan építkező epizódok – az ókori Egyiptomtól a görög városállamokon át a legújabb korig – a történelem áradó folyamát befogadható, kauzális rendszerré szelídítik. A kiállított műtárgyak azonban a British Múzeum gyűjteményének csupán egy százalékát fedik le. A raktárakban ugyanis további több mint nyolcmillió objektumot tárolnak. Ezekben a látogatók elől elzárt terekben a történelem egymásra rakodó rétegei feldolgozhatatlan komplexitássá fokozódnak, amelyek legfeljebb a listázás – a szélsőséges redukció – mámorában merevíthetők kezelhető renddé.

 

A tudat és a tudattalan – a fecsegő felszín és a hallgatag mély metaforapárral is kifejezhető – kettősége a tárlat és a raktár relációjához hasonló szélső értékek között mozog. A legkövetkezetesebben végiggondolt szocializációs elméletek szerint a humán ágensek sajátossága, hogy a beérkező információt autonóm módon igazítják saját mentális terükbe. Ezek a sajátszerű értelemalakzatok nem vezethetők vissza környezeti változókra, hiszen azok a változatok, kombinációk, amelyek az ágens pszichikai rendszerét konstituálják, csak annak „fejében” léteznek. Az ágensek komplex mentális terét azonban lehetetlen saját teljességben megragadni. Az egyének közötti együttműködést, a kommunikációt a komplexitás radikális redukciója teszi lehetővé. A British Múzeumhoz hasonlóan egy ember számára is szükség van a belső világ komplexitását redukáló reprezentációs rendszerre (tárlatra), vagyis tudatra, énre.

 

Mi történik azonban akkor, ha valaki leszáll az alvilágba, és a tudatalattit a tudat, a raktárat a tárlat helyére transzponálja? Erre a kérdésre keresi a választ Boros Viola Az Öröklét álma című – az idei Art Capital tágabb „álom” tematikájába ágyazódó – kiállítása. A szentendrei Városi Vendégház föld alatt húzódó katakombaszerű kiállítóterében foszforeszkáló játékok, kollázsok, graffitik és festmények várják a látogatókat. A tudattalan dohos pincéjében – a kiállítótér, frappáns módon, valóban egy dohos pince – az álmok és rémálmok, mint megtisztított, talált tárgyak hevernek egymás mellett. Az „eredendő felejtés” (Hidas 2018) tektonikai rendszerében, az ártatlan gyermekkor rétegeire – amelyet különböző játékok reprezentálnak –, hol a világtörténelem halhatatlanná fokozott alakjai – Szókratész, Stephen Hawking –, hol pedig a freudi halálösztön komplementereként is értelmezhető önfelülmúlás immanens – világűr – és transzcendens – halhatatlanság – vágyai rakódnak le. Ahogy a British Múzeum raktárában, úgy Boros Viola tárlatában is számtalan lehetséges történelem és személyes identitás képe folyik egymásba. A lehetőségek áradó folyama, amelyet saját belső komplexitásunk jelent, egyszerre megnyugtató és rémítő távlat. Boros Viola persze mindezt nem feltárja, hanem megkonstruálja: a tudat muzeológusaként elhiteti velünk, hogy a tárlat nem tárlat.