Az ötödik nő




            Seres Lilinek és Hervay Gizellának

 

Nagy terpeszben, összezárt vagy keresztbe tett lábbal ül

négy nő a teraszon. Az ötödik késik, kelet-európai idő-

számítás szerint. Azt gondolják róla, sosem érkezik meg

sehová, csak igyekszik eltelni az idővel. Ha meg itt van,

negyvenkettes bakancsát szétdobálja az előszobában,

csak úgy pereg róla a sár, azt mondja, még nem ért véget

a háború, feketerigót képzel a halántéka mögé, fordítva

üli meg a széket, halkan hozzá beszél, mikor a társalgás

már nem köti le. Ül négy nő a teraszon, és úgy várnak,

hogy el is felejtették, valakinek talán meg kell érkeznie.

 

A kerttől egyre erősödő énekszóra Frida felkapja

fejét, ő lesz az, szólal meg a füstön át rekedtes

hangon, halljátok az örökös máriagyászt?

Emlékszel, Virginia, legutóbb is egyik szál cigaretta

a másik után, mondatonként beleszívott és csak mondta,

mondta keserves életét, mintha csak verset írna.

Persze, kedvesem, emlékszem, ráncolta össze

szemöldökét Virginia és nagyokat köhintett szipkája

mögül, talán ebben az egyben hasonlítunk leginkább.

Egyik szál a másik után. Egyik szál a másik után.

 

Le kellene szoknod, kedvesem, dorgálja Virginiát.

Ugyanmár, Sylvia, szól vissza Frida, mintha azt kérnéd,

reggel ne fésülködjön meg, ne mosson arcot, ne vegyen

tiszta ruhát… Szervusztok, és a köszönéstől feltisztul

a füstköd, elnyomódnak szerre egymás után a csikkek,

szó nélkül, hellyel kínálják az érkezőt. Csakhogy itt vagy,

töri meg Audrey az elhallgatást, kérsz egy cigarettát?

Dúdolva, széles mosollyal leül közéjük, köszönöm,

hoztam magammal. Előveszi a lódenkabát jobb zsebéből,

körme beleakad a foszlásba, arca megrándul, rágyújt,

 

ahogy a többiek is egy újabb cigarettára, Sylvia a száját

húzza, még jó, hogy a teraszra terítettem, kiszellőztethetetlen,

drágáim, a dohányszag, főleg a tiéd, biccent a most érkezettre,

felétek még mindig ezt az olcsót szívják? Felnevetnek

a nők, Sylvia arca elvörösödik, halomba gyűri a széttépett

papírszalvétát. Kedvesem, fordul felé Audrey, van még

keserű csokoládéd? Enélkül a whisky már nem is ízlik.

És mégis honnét hozattad ezt a csodát, bólint Virginia

elégedetten az első korty után.

 

Az ötödik hallgat négy nőt. Nem szólítják őt nevén,

pillantását kerülik. Ő meg csak nézi, nézi őket,

az elnyomott csikk után elvétve megrebben keze,

szájához ér, csokoládét képzel bele, megijed, hogy utánoz.

Csak utánozni ne kelljen, mert mégis mik ezek a mozdulatok,

nézlek, kedveseim, nézlek titeket, ti kik vagytok nekem,

hogy magamat a tükrötökbe kényszerítsenek újraképzelni.

Hát szégyellnem kell ezt a sorsot, kenyeret és vizet,

a homlok mögé zárt szárnyverdesést, ágyrajáró árvaságot.

Talpig vérben és fényben állva,

ököllel verem szét tükreiteket, meglássátok.

Észre sem veszi, hogy mindezt hangosan kimondta.

Füleikbe dermed a csend.