Az új kolozsvári minótaurosz-esemény




Oana Coșug: Entre temps

 

Vadonatúj produkcióval rukkolt ki a Kolozsvári Magyar Opera. Nem csupán bemutató, de ősbemutató is, ráadásul táncszínházi teljesítmény. A rá való várakozást csak fokozta a tudat, hogy az első igazán szabad – vagyis korlátozottan nagytermi – előadás is a másfél évnyi (igaz, a Varázsfuvola tavaly októberi bemutatója által kettőbe szelt) böjtidő után. Szó, ami szó, a publicitás terén alaposan megtette a magáét az operaintézmény csakúgy, mint a koncepció, a szövegkönyv és a zenei sík gazdája, Csergő Domokos. Az Asterion – Levelek a labirintusból című, Borges-szöveg ihlette táncjáték így többé-kevésbé egyféle jól megalapozott évadvégi kezdetnek számít.

 

Ez a rovat persze olyan „hely”, ahol egy komplex zenésszínházi eseménynek csak egyik rétegét, a zeneit vehetjük célba. Csonkítunk ezáltal, eltávolítjuk egy műegész testének jelentős részét, ami kétségkívül érzéketlen vagy gonosz húzás. Csakhogy a zenének önmagában is érvényesnek, így hát függetlennek, immanensen értékelhetőnek kell lennie, s ezt Csergő Domokos is jól tudja, nem hiába áll több sikeres album, korántsem visszhangtalan zenei projekt a háta mögött. Azzal azonban legfeljebb a plakáti konvenció jegyében tudok egyetérteni, hogy Csergő Domokost, egyedül őt tartsuk e zene szerzőjének. Maga is mondja – illő-kellő szerénységről tanúságot téve ezzel –, hogy a rock, a pop, a jazz, az elektronikus zene művelőjeként egy kolléga, egy tapasztalt hangszerelő segítségére szorult, aki teljes „zenekari árkot” rendel koncepciójához, pontosan részletezett vázlataihoz. Kondrát Csaba, aki a rock standard hangszerkészletéhez vérbő fa- és rézfúvóskart, teljes streichot, zongorát stb. adott hozzá – nem csupán bővítve, hanem egészében szimfonikussá lényegítve Csergő alkotómunkáját –, Kondrát Csaba tehát éppúgy szerzője ennek a zenének. A hangszerelés nem felcicomázás, nem díszítés: a hangzásvilág konstituálásának alapvető cselekvése. E helyen ezért illesse külön elismerés.

 

A zene érdemi jelentőségének, értékének megbecsülése természetesen azért is nehéz, mert a színpadi történés és látvány kiegészítése mellett azok egyen-, illetve ellensúlyaként is működnie kell. E tekintetben pedig az Asteriont kissé egyenetlennek érzem. A zenei sík kezdetben annyira profiltalannak és langyosnak tűnik, hogy megkörnyékezett a félsz: ez már ilyen lesz. Nagyjából minden ismétlődik még háromszor (másképp fogalmazva: a ritmikai és motívumszerkezet a néggyel, de legalábbis a kettővel osztható poplogikára korlátozódik). De aztán fokozatosan felmelegszik, fantáziával telítődik a zene, az ütemképletek dúsulnak, egyszer csak megjelenik az öt, majd a kilenc, később a három, a tempók és ritmusképletek differenciálódnak, az effektek mellé – fölé! – vastagabban csatlakoznak izgalmas soundok, eseményszámba menő dallami fordulatok tűnnek elő, egyre felismerhetőbb lesz a színpadon zajlók epikus értelme. Míg a táncjáték első zenei tételei csak a színpad mellett vagy alatt képesek történni, a további háromnegyed vagy kétharmad rész már a színpaddal él, ihletni és elragadni tud.

 

Meglehet, vannak, akik sokkal epikusabb Thészeusz–Minótaurosz–Ariadné-tánctörténetre számítottak. Vagyis sokkal inkább klasszikus balettre. Csergő azonban egyértelművé tette, hogy a minótauroszságra ítélt, a maga nézőpontjából kiindulva a pőre mítoszénál sokkal differenciáltabb arcélű Aszterión belső világának akár az avangárd eszközeire is támaszkodó feltárását tűzi ki célul. Aszterión és a többiek költelmi „levelei”, illetve a szereplők közt – a betoldott (kettős nemű) sorsszimbólummal, az Orákulummal is – kiépülő viszonyok az emberi elmék, arctalan hatalmak által kirótt egyéni fátumok labirintusaivá teszik a hozzájuk képest szinte banális krétai útvesztőt. De a zene maga is labirintusszerű. Csakhogy, mint minden labirintusnak, ennek is bináris a kimenetele: vagy megtalálod a kiutat, vagy menthetetlenül szembenézel a véggel – legyen az a minótaurosz torka vagy a csendes belesimulás a nemlétbe. A labirintus a fényes győzelem vagy az életfogytig megmaradó pánik kétesélyességének metaforája. Csergő felfogása szerint mindenki megküzd a maga személyes útvesztőjével. Ez a közösség – hogy márpedig mindenkinek megvan a labirintusa –, ez kapcsol össze. Hogy megoldás-e Ariadné varázskardja és fonala, hogy az erkölcs integritása fényében jóra vezet-e a valóságos labirintus-kérdés technikai megkerülése, kijátszása, ez már túlmutat a Csergő-féle Asterion vállalásain.