Az újrakezdés diskurzusa




Diskurzus és valóság – idén ezt a központi témát járta körül a november 5–12. között, Kolozsváron zajlott Temps d’Images fesztivál. A tizedik és egyben utolsó kiadásához érkezett fesztivált első alkalommal 2008-ban szervezték Bukarestben, majd 2009-től költöztették Kolozsvárra. A bukaresti és az első két kolozsvári fesztivál a kortárs színház, tánc és médiaművészetek kapcsolódási pontjaira, ezek egymásra gyakorolt hatásának körbejárására fókuszált. 2011-től az évente változó tematikát körüljáró fesztivál kérdéseinek középpontjába társadalmi jelenségek és ezek művészeti megközelítésének lehetőségei kerültek. A Reflectează, az Artivizeză-te!, a Solidaritate, a Ce ne hrănește?, a Corp comun, a Post.faliment és az idei, Discurs și realitate hívószavú fesztiválokat összefűző vezérfonalat a szervezők elmondása szerint mindig egy lehetséges jövő elképzelésének szükségessége jelentette. Könnyen belátható, hogy erre aligha nyílik valós lehetőség a múlt és a jelen képeinek beható vizsgálata nélkül. Hogy mennyire sikerült, és mire elég az elmúlt évek vizsgálódása, hamarosan kiderül. Lejárt az utolsó Temps d’Images, a szervezők kitették a pontot saját történetük végére. Következhet a post.faliment, azaz a csőd, az ellehetetlenedés utáni újrakezdés időszaka.

 

Illik ebbe a képbe az Oregayo, a fesztivál egyik utolsó, a japán Kamome Machine előadása. A tradicionális japán színházi formák egzotikumát, illetve a kortárs európai politikai színházi előadások sémáit kereső nézőknek aligha tett kedvére az Oregayo. Legalábbis erre engedtek következtetni az Ecsetgyár stúdióterméből apránként kivonuló nézők. Pedig az Oregayo egyetlen előadójának játéka és a feldolgozott téma, valamint az elhangzó szövegek éppen az egzotikum és az aggasztó aktuálpolitikai tendenciák metszéspontjába helyezik az előadást.

 

 

 

Az 1947-ben életbe lépett japán alkotmány alapjaiban határozta meg a huszadik század második felének és a huszonegyedik század elejének japán identitását. A második világháború utáni nemzetközi politikai és diplomáciai viszonyok formálta új japán alkotmány örökre lemond a hadviselés jogáról, vállalja az emberi jogok tiszteletben tartását, és elfogadja a népszuverenitást. A kikezdhetetlennek hitt alkotmány helyzete az elmúlt években vált bizonytalanná. A kelet-ázsiai viszonyok és Japán belpolitika tükrében egyre valószínűbb a japán alkotmány módosítása, és ezáltal az alkotmányban rögzített pacifizmus feladása.

 

Erre reagál Yuta Hagiwara rendezése. Az Oregayo nem foglal állást az alkotmány módosításával kapcsolatban. Érezhető benne a rendező viszonyulása az aktuális helyzethez, de az előadás vállalása pusztán annyi, hogy színházi közegben beszéljen magáról az alkotmányról, és egyúttal beszélgetést kezdeményezzen az alkotmány által is meghatározott japán identitásról.

 

Honami Shimizu, az előadás már említett egyetlen színésze elsősorban kisszámú, jellegzetes, már-már pantomimszerűen felnagyított gesztusokkal építi az előadás szereplőit, akik egymás után idéznek fel részleteket az alkotmányból, illetve az alkotmány életbe lépése idején érvényes politikai diskurzusokból. Az előadás majd másfél órája alatt Honami Shimizu egyetlen partnere egy kis négyszögű medence közepén álló kiszáradt fát mintázó installáció. Nagyrészt ehhez, a Nagaszaki bombázását túlélő kámforfákat és a 2011-es cunamit átvészelő rikuzentakatai fenyőt is idéző fácskához szólnak az elhangzó szavak, mintha arra igyekeznének rábírni, hogy új rügyeket bontson, mire az előadás véget ér.

 

Az előadás befogadása szempontjából kiemelten fontos a cím jelentése. A japán himnusz címének (Kimigayo / Császárunk uralkodása) torzításával létrehozott Oregayo szó leginkább Én magam uralkodásaként fordítható, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy itt korántsem az egyén felmagasztálására, hanem éppen az egyéni döntések fontosságára és az egyén közösséggel szembeni felelősségére kerül a hangsúly.

 

Meggyőződésem, hogy a japán nyelv és kultúra beható ismerete nélkül képtelenség a maga teljességében befogadni az előadást. Egyetlen példa erejéig maradjunk a cím kérdésénél. A cím első szótagja, az ore kizárólag férfiak által használt, önmagukra utaló személyes névmás. Használata csakis közeli kapcsolatban álló személyek között, illetve önmagunkkal folytatott beszélgetésben elfogadott. Minden más esetben udvariatlannak és fellengzősnek számít. Azért válik kiemelten fontossá ez az információ, mert a színen feltűnő egyetlen előadó nő, így ez újabb feszültséget generál az identitás és a szokásrend különböző rétegei között.

 

Mindezek ellenére megfelelő nézői türelemmel és nyitottsággal felépíthető az előadásban látottakat és hallottakat átfogó narratíva. Ez alapján az élettelennek tűnő fácskát rügyezésre bírni próbáló, újabb és újabb alakokat magára öltő szereplő nem más, mint Japán mindenkori császára, akinek politikai hatalmát éppen az 1947-es alkotmány nyirbálta meg, ám ennek ellenére is megmaradt Japán egyik legfontosabb jelképének és a japán identitás meghatározó elemének.

 

Az alkotók szándékainak megértésében és a látottak értelmezésében az előadás utáni közönségtalálkozó még annak ellenére is rengeteget segített, hogy a beszélgetést moderáló két hazai meghívott mindent megtett az érdemi beszélgetés ellehetetlenítése érdekében. Az előadással szembeni teljes közönyük, illetve önmaguk és saját politikai nézeteiknek a beszélgetés kárára történő exponálása gyönyörű kontrasztot alkotott Yuta Hagiwara párbeszédkészségével.

 

Részben érteni vélem az előadással szembeni közöny és fenntartások okait. A pontos fordítás lehetetlensége, a megszokottól merőben eltérő és meghaladottnak tűnő színészi játék mellett látszólag a legkevésbé sem érint minket az Oregayo központi problémája. Az előadás egyetlen divatos témát sem vonultat fel a társadalmilag érzékeny színházcsinálók palettájáról. Az alkotók nem foglalnak állást a revizionisták és a lojalisták között zajló vitában, sőt mi több, azt sem tudjuk pontosan, hogy mit is jelent ez a két oldal. Az előadás nem is agitál, nem is propagál – nem gondol az európai politikai színház hagyományával. Miért is tenné? Nekünk, európaiaknak, és főleg nekünk, romániaiknak (de tetszés szerint behelyettesítjük bármelyik másik ország állampolgáraival) se császárunk, se valamire való természeti katasztrófánk nincs. Lassanként egykori királyunk és jövőre már Temps d’Image-unk sem lesz. Mindezek mellett még abban sem tudnánk kiegyezni, hogy ki lehetne alkalmas valamiféle korokon és világokon átívelő gyanús rituálé végrehajtására, illetve abban sem, hogy pontosan mit is kellene újrateremteni.

 

Távoli az európai szemnek az Oregayo, de megvizsgálva a második világháború szerepét a mai európai identitás(ok) kialakulásában, illetve a nemzeti identitások és a nemzetállamok kapcsán felmerülő újabb és újabb kül- és belpolitikai problémákat, az idegen nyelv, az idegen kultúra ellenére is fontos párhuzamokat vonhatunk Japán helyzetével. Az Oregayo alapján a párhuzamok mellett a legjelentősebb különbség pusztán abban áll, hogy Japánban legalább az előadás létrehozói hisznek még a párbeszéd lehetőségében.

 

 

 

Kamome Machine: Oregayo. Rendező: Yuta Hagiwara. Előadó: Honami Shimizu; díszlettervező: Katsunori Yokoi; világosító: Minoru Chida; ügyelő: Shin Ito.

 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter