Az utolsó film jogán




Ken Loach végleg visszavonult. Elké­szítette búcsúfilmjét: konzekvensen igazodván az eddigi életműhöz, egy olyan szociodrámát alkotott, amely joggal vihette el a pálmát, a cannes-i zsűri fődíját. A 81 éves brit rendező, szokásához híven, olyan aktuális problémákat feszegetett, melyek ezúttal akár magyarázatot is adhattak a film bemutatása után bekövetkezett Brexitre.

 

Az Én, Daniel Blake címszereplője­ mondhatni egy egyszerű ács. (Persze nem pont úgy, ahogy Krisztus is az volt.) A brit társadalom hasznos tagja, mindaddig, amíg egy infarktus következtében le nem esik az állványról és ki nem sodródik a munkaerő piacáról. A támasz nélkül maradt embernek nincsenek gyermekei, és mivel hosszú ideig halálos beteg feleségét ápolta, a barátaitól, munkatársaitól is eltávolodott némileg. Ebből még bármi következhetne.

 

Ám a főszerepet alakító, eddig sorozatokban és stand up comedykben feltűnő Dave Johns nem egy megroppant ember ábrázolásán serénykedik. A valóságból merítkező forgatókönyv egy élete zenitjén már túl lévő, de életerős férfit mutat be, olyat, akiben buzog az igazságszeretet és egyben az állampolgári öntudat.

 

Már a kezdő képsorok előtt elhangzó dialógus rávilágít arra, hogy milyen témák kibontására is vállalkoztak az alkotók. Betegellátás, munkanélküliség, nemzedéki probléma, létbizonytalanság, csökkenő biztonágérzet, illetve a legfontosabb: az emberi szabadság végső hiánya.

 

Az első snitteken már arcot is kapó, a munkavégzéstől orvosi utasításra eltiltott Blake, pechjére, 59 évesen szembesül azzal az automatizált állami segélyező rendszerrel, amelyből az évek során teljesen kikerült a humanizmus. A steril környezet, az adatbeviteli rítusok, az ott dolgozók érzéketlensége teljesen kiborítják a főhőst. Hadd tegyem hozzá, hogy nemcsak a főhőst, hanem majd’ mindenkit a nézőtéren, aki akár csak egyszer is keveredett már hasonló szituációba, akár egy orvosi kivizsgálásra várva. Emlékezzünk meg itt egy pillanatra a Lăzărescu úr haláláról is.

 

A kafkai köröket futó Blake a helyzethez képest egyébként fölöttébb együttműködő. Még csak nem is saját értelmetlen nyüsztetéséért emeli fel a szavát, hanem egy kétgyermekes családanya, Katie (Hayley Squires) vegzálása csapja ki nála a biztosítékot. Ez az a narratív pont, ahol Blake, lovagi módon, elkezdi magányos hadjáratát. Félreértés ne essék, kettejük kapcsolatát nem jellemzi konkrét apa–lánya viszony, plátói szerelem vagy bármiféle szexualitás. Csupán két szociálisan lábadozó ember próbál egymásra támaszkodni, szem előtt tartva, hogy a gyerekek minél kevésbé sérüljenek a mostoha körülmények nyomása alatt.

 

A kevés szereplős történet Newcastle-ben játszódik, azon belül leginkább a szociális hivatalban, vagy a tipikusan angol téglaépítésű lakótelep lakásaiban és környékén (bolt, szociális ellátó és pár kisebb műhely), ahol nem látunk különösebb mozgást, a kutyáját az ablak alá piszkíttató ember kivételével – azt meg, hogy az ilyenekkel hogyan kell bánni, már tudjuk A bolond egy napjából.

 
 

 
Az elidegenedett Blake egyetlen kapcsolata a szomszédja, egy fekete srác (másképpen China), illetve annak lakótársa, és egy skype-on bejelentkező ázsiai fociőrült. Ezen a ponton meg kell említenem, hogy a rasszok közötti diszkrimináció kérdése felett átsiklik a rendező, és elsatírozottan a globalizációra helyezi a hangsúlyt.

 

A generációk közötti különbségről meg annyit, hogy China már az új nemzedék tagja, akit a felgyorsult világban nem hat meg a brit munkás becsületének lózungja. A munkaerőpiaci kizsákmányolással szakítva némi ügyeskedéssel próbál boldogulni, Kínából a neten rendelt sportcipőkkel seftel, kihasználva a két ország piaca közti árrést.

 

Az internet mint olyan viszont már Blake-nek kínai. Röhej, ahogy az emberi sorsokat bitekre és byte-okra bontó szociális háló összegabalyodik a világhálóval, épp (ezért) az aláhullókat nem tudja megtartani vagy akár, visszatrambulinozva, újra pályára állítani.

 

Blake jó ember. Loach pedig talán még jobb, hiszen csepegtet némi reményt végső hiszekegye megosztása közben, bár hagyja nézőit együtt fuldokolni vizsgált alanyaival. A folyó ügyek hivatalában is, annak ellenére, hogy robotizálódott, azért akad egy szocmunkás ’droid’, Sheila (Sharon Percy), kiben még bujkál némi emberség. Bár ha egészen őszinték akarunk lenni, úgy fest, hogy ő Blake régi ismerőse. Nem láthatjuk, más szituációkban hogyan viselkedik, és nem tudhatjuk, hogy nem csak a protekció alapszabálya írja-e át a programját.

 

A segítőkészség persze üzleti modellé is satnyulhat, legalábbis Loach erre is felkínál egy példát. Mégpedig azzal, hogy Katie-t viszi a kísértésbe. Az elkeseredettségtől és nélkülözéstől  lassacskán szellemé fogyó egyedülálló anyának egy biztonsági őr, a Katie-t lopás közben tetten érő Ivan (Micky McGregor) kínál fel lehetőséget arra, hogy eddigi becsületében prostituálódhasson. (Ha félig-meddig éltem már egy krisztusi hasonlattal, akkor talán itt is releváns egy elkuffantott Mária Magdolna.)

 

Persze, találkozunk még a filmben melós szolidaritással, karitatív együttérzéssel vagy akár üzletvezetői megértéssel is, azaz a humanizmus számos gesztusával. Hiszen elképzelésem szerint Loach elsődleges célja mégiscsak az volt, hogy a brit társadalmat szembesítse modern kori érzéketlenségével, és rábírja honfitársait, hogy önként vállaljanak sorsközösséget hősével.  Mégis, mikor ennek dramaturgiailag sikerül helyet hagynia, az utca embere csak egy szelfi erejéig vállal közösséget Daniel Blake-kel, egy sorstársat kivéve senki nem próbálja megakadályozni, hogy a rendőrség elvigye az élhetőbb állapotokért mindenki más nevében is protestáló főhőst.

 

Loach nem követi el azt a klisévé fonnyadt technikai bravúrt, hogy a dokumentarista jelleget egy kézikamera himbálásával próbálja megmutatni. Operatőre egyrészt bensőséges közelségbe engedi a nézőt, ugyanakkor mégis megtartja azt a távolságot, mely arra kényszerít, hogy minden elfogultság nélkül, egyben szakértőként is hozzáférhessünk ehhez a társadalmi látlelethez. A képeket némi mattság jellemzi, amelyekkel segít megteremteni a hétköznapiság szürkeségének atmoszféráját. Bár az élesség mindig a történet fő síkját követi, mégis érzékletesen finoman hangolt megoldásokkal dolgozik a háttérben is a film. Példának okáért, ahogy Blake feláll a hivatalban, hogy az ügyintézőhöz baktasson, a helyére egy alkatában és fizimiskáját tekintve hasonló férfi ül le türelmesen.

 

A film erénye az is, hogy nincs túlterhelve zenével, sőt a zenének narratív szerepe van. Az idő- és vízállásjelentést kísérő zeneszám kazettáról szólal meg, és érzelmileg összeköti a főhőst a múltjával és felesége emlékével is egyben. A zenei betétek hiányában olyan háttérneszek teszik még valóságközelibbé az élményt, mint például az evőeszközök finom egymásnak csörrenése egy terítés megszokott rítusa közben. Ezek által is láthatjuk, hogy egy olyan komoly kvalitásokkal bíró rendező intett búcsút a mindenkori közönségnek, akitől mind technikailag, mind témaválasztásainak érzékenységét illetően van mit tanulnia az elkövetkező nemzedéknek.

 

 

 

Én, Daniel Blake (I, Daniel Blake), színes angol–francia film, 100 perc, 2016. Rendezte: Ken Loach. Forgatókönyvíró: Paul Laverty. Operatőr: Robbie Ryan. Zene: George Fenton. Vágó: Jonathan Morris. Szereplők: Dave Johns, Hayley Squires, Micky McGregor, Dylan McKiernan, Briana Shann, Sharon Percy.