Az utolsó postaállomás (részlet a Solea Minor c. regényből)




Fotó: Hardik Khatri (Unsplash)

 

A kamasznyár után következő évszak langyos széllel érkezett, amely hajnaltól hajnalig fúj.

 

Alkalmi Lám a temetőben üldögélt és a tenger morajlását hallgatta, amikor a szél megérkezett. Nyakának bőrét érintette legelőbb a langyos fuvallat, és gyöngéden fonta körbe a torkát míg háza felé lépkedett.

 

A tél is ugyanilyen hirtelen jön nemsokára – gondolta, és megvakarta a fejét. Fejbőrén a növekvő hajtüskék sötétkék sapkává alakulnak, télire bolyhossá lesznek, és belelógnak a fülébe, hogy hallását eltompítsák. A bolyhok miatt erősebben hallja majd a fejében keletkező zajt, a fogaskerekek surrogását, a szerkezet lágy döngicsélését. A langyos szél vékony mázzal vonta be, amely pikkelyesre száradt a bőrén. Ha megmozdult, vedleni kezdett, pókhálószerű fátyol lebegett utána: a lustaság lehámló kígyóbőre.

 

 

A melankólia, mint a csepegő eső ütemesen zsongott Alkalmi Lám fejében. A téli gondolatok zsizsegő darázsfészekként közeledtek, ideje körülnézni a kamrában – gondolta. A kamrában mindig megnyugvásra lelt. A magas helység közepén állt forgószéke, innen nézet szét a roskadásig megrakott polcokon.Tekintete egy narancssárga folton állapodott meg. Barack nádszirupban – olvasta a feliratot.

A konzervdobozt  kivitte a konyhába, majd visszatért a kamrába és levette a polcról a képes enciklopédiát. A barackról megtudta, hogy magvas gyümölcs, és fákon termett. A nádszirupban eltett barack ínyenc falat, behűtve, vanilíakrémmel a legfinomabb – erre a receptre esküszik a könyv szerint a világ legjobb cukrásza, bizonyos Dun A. Micsoda név, tűnődött Lám és elindult vaníliát keresni, bármi is lenne az.

 

*

 

Útközben megpihent. Leült kedvenc helyére, a téglalap alakú tér part felé vezető végén a fapadra. Hátát a langyos kerítésdeszkákhoz nyomta. A kerítés mögött komor épület állott, kissé rogyadozva. A temetőőr szerint a Földhivatal működött benne egykor, ahol egy Bozydár Szárd nevű ismerőse dolgozott.  A fában lüktetett az élet, és nemsokára Lám úgy érezte, gerincében percegni kezd a szú. Lerúgta kitaposott bőrpapucsát, amely nagyapja lábának lenyomatát viselte. Az öregnek ugyanakkora lába, de szélesebb lábfeje volt, mint Lámnak. Talpa alatt a föld meleg, és lábujjai között puhán szétomlik. Egy lapos és kerek kavicsot tapintott. Kinyitotta a szemét, előrehajolt és megtekintette. Szép sárga – gondolta és eszébe jutott a hűtött barack, amelyhez vanilíakrémet szeretne készíteni.

 

Az üzletben tanácstalanul vonogatta vállát a boltos és a felesége is. Fogalmuk sem volt róla, hogy mi lehet a vanília. Micsoda világ! – sóhatjott Alkalmi Lám, és úgy üresen, ahogy volt, megette a barackot. A gyümölcs húsa bekúszott a fogai közé, hosszasan szopogatta a rostokat. Alkonyatkor visszaült a padra, és várta, hogy felbukkanjon a horizonton a vörös csík, és az őt felfaló sötét éjszaka.

 

Sirályok vijjogását hozta a szél, és a halfarkasok kurta sikolyát. Alkalmi Lám ebben az évszakban sokat figyelte az égboltot. Az enciklopédiában olvasott a csillagokról, és remélte hogy látni fog legalább egyet a fényesen tündöklő égitestek közül mielőtt meghal. Megfigyeléseit különféle módszerekkel végezte. A melankólia évszakában, amikor az ég megfigyelésre legakalmasabb állpotában van, bonyolult rendszer szerint aludt, vagy maradt ébren a sötétség óráiban. Távcsöve nem volt, egy színházi látcsővel fürkészte az eget.

 

*

 

Mi az a cső, amit a szemére szorít? – kérdezte a temetőőr, amikor éppen parti megfigyelést végzett. Alkalmi Lám hitt abban, hogy ha kitartóan nézi ég és tenger peremvidékét, feltűnik előtte a jel, amelyről a könyvben olvasott. A vers szerint nem is egy, hanem több tetovált jel kígyózik fel a horizonton, és  jelzi az új Uralom kezdetét. Hogy mi az Uralom, arról Alkalmi Lámnak sejtelme sem volt, azt gondolta, valami szép nagy állat lehet, mint amilyen a kafferbivaly volt.

 

Házamban találtam, az egyik öreg fiók mélyén – mondta bánatosan Alkalmi Lám, mert látta, a tél már görgeti temérdek széles hópaplanát feléjük. A szél hűvösen karcolja a bőrt, és nemsokára üvegesre fagyasztja a homokot. A csillagvadászat utolsó éjszakája ez – gondolta, és kitartóan pásztázta látcsövével az eget.

 

Ó! És mire szolgál? – kérdezte a temetőőr.

 

Régebben színészek játékát figyelték vele az emberek, úgy olvastam. A színészek gondolom olyasfélék lehettek, mint manapság a mímek. Tudja, az a mulatságos társaság, amely időnként ide hozzánk is ellátogat.

 

A postásokra gondol? – kérdezte a temetőőr és Alkalmi Lám arcába bámult. Egészen közel hajolt, lélegzete meleg volt, enyhén csípős szagú.

 

Postások? – horkantott fel meglepetten Alkalmi Lám. Mit keresnének itt a postások? Talán engem? Vagy magát? A boltost? Vagy a feleségét?

 

Nem tudja? A ház, amelyben lakik az utolsó postaállomás, innen tovább, már csak víz van.  És én, én nem a temetőt őrzöm, ahogy maga gondolja, hanem a végtelen óceánt. Jelentenem kell, hogy mi a helyzet, állandó készenlétben kell legyek, bármikor érkezhetnek a postások a jelentésért – súgta remegő hangon a temetőőr és idegesen körülnézett. Kitépte Alkalmi Lám kezéből a látcsövet és a hullámzó pampafüves rétet pásztázta.

 

Alkalmi Lám gyöngéden kihúzta a temetőőr reszkető ujjai közül a látcsövet. Nyugodjon meg, a fókák azonnal ugatni kezdenek, ha közeledik valami vagy valaki – mondta.

 

Igaza van, fölsölegesen izgattam fel magam, előfordul ebben az évszakban, a szél összekuszálja a gondolataimat – mondta a temetőőr, és hálásan nézett Alkalmi Lámra.

 

*

 

Miért ás folyton? – kérdezte Alkalmi Lám.

 

Hogy edzésben legyek – válaszolta a temetőőr, és leült mellé a padra. Mellényzsebéből elővette a kártyapaklit, és meglobogtatta Alkalmi Lám orra előtt. Nyomunk pár őrült hetest? – kérdezte, és mosolygott.

 

Miért ne! – mondta Alkalmi Lám. Ma úgyis olyan búskomor vagyok, az ilyen állapotokra állítólag gyógyír a társaság – tette hozzá, és osztott. Hét lapot magának, hatot a tetemtőőrnek.

 

Ma kezdjen maga – mondta, és fém szivartárcájából elővett egy szivart, melyet a doboz felirata szerint a távoli Havannában készítettek.

 

Ó, micsoda szivar! – kiáltott fel a temetőőr, és Alkalmi Lám büszke arcélét nézte és a kezében parázsló illatos szivart.

 

Igen – mondta nagyon komolyan Alkalmi Lám, és a temetőőr arcába fújta a füstöt. Szívja be mélyen a történelem illatát! – mondta neki, és kihúzta magát. Ősöm hagyatékából van, minden ősszel elszívok belőle néhányat, és ahogy fogy a szivar, úgy fogynak éveim is.

 

Csodás illata van! – mondja mélyeket lélegezve és kezével maga felé hajtva a füstöt a temetőőr. Ám az idővel kapcsolatban téved, hisz évei nem fogynak, hanem szaporodnak – mondta.

 

Úgy véli? Talán igaza van – mondta eltűnődve Alkalmi Lám.

 

Pöfékelhetnék én is egyet? – kérdezte félénken a temetőőr.

 

Igen, csak ne nyálazza össze a végét – mondta Alkalmi Lám és ünnepélyesen odanyújtotta a szivart. Kellemes melankóliát magának is! Élvezze ki, mert ez az évszak utolsó estéje, hajnalban havazik – mondta és megveregette a temetőőr vállát.

 

Az utolsó – súgta elmerengve a temetőőr és megforgatta szájában a langyos szivarfüstöt. Dolce Havanna – gondolta, és karikákat fújt, amelyek a tenger felé szálltak.