[„Az város sötét oldala”]




 

„ez nem lesz amire vártál” – írja Turczi István, Száva Csanád Pixelekre hull című, lényegében (?) első kötetéhez illesztett fülszövegében, amit a versek egyes töredékeiből rak össze. Száva Csanád a verseskötet-kéziratával az elsőkötetesek Prágai Tamás-díját nyerte el 2020-ban, de 2017-ben már a Napút folyóirat mellékleteként megjelent a Nyomhatározó című munkája. Az eljárás mintha azt sugallná: Száva Csanád verseinek alapvető gondolatai önmagukban, szövegkörnyezetükből kiragadva is működőképesek. Ez a játékosság a kötet poétikájában is könnyen megtalálja helyét, ami, igaz, kimunkált, keretre szabott eljárásokkal, elgondolásokkal dolgozik. Legjobb példa rá a cím, illetve a címadó vers: játékba hozza kicsit a pixel kifejezés irodalmi és filmművészeti előzményeit, s dekonsturálja ezt a kifejezést (is), mégis inkább „túl” van a paradigmán, mintha más lenne az ő „tűrésküszöbe”. Ezt a megszólalást a haiku felől lehet értelmezni.

 

A kötetnek nincs meghatározó hangulata, ritkán enged a melankolikus vagy éppen felfokozott képeknek. Leginkább a hétköznapiasság mozzanatait, tárgyait, szimbólumait figyeli a beszélő, a szubjektiváció folyamatában a város (Kolozsvár?) írja vissza magát személyes élménnyé, „a város hajszálakra szedett hálója”. Különös létformákból rakódik össze ez a hely, ahová „kikerget/az éjszaka sötét oldala” (83.).

 

A tudatosság komoly munkáját a balladaszerű versek még tovább mélyítik, ezt csak ritkán ellenpontozza a szerény szenzibilitás, mivel „egy új nyelv szabálytalanságai” nem mutatják ennek a belső világnak az alkotóelemeit. Egy „balesetet szenvedett nap” (30.) után észrevétlenül csúszik be az emberi nyomorúság vagy éppen a patkányfogban megvillanó feszültség a pincelakás vakablakán. A Pixelekre hull című kötet egyik legfőbb erénye tehát, hogy nem túlterhelt gondolatilag, még akkor sem, ha a világ minden részlete ezt a vizsgálatot kérné tőlünk, mivel „végeérhetetlen csiripelés arról: hogy vagyunk”. Az eredmény jó értelemben reduktív, noha minduntalan felcsillan a lehetősége annak, hogy beüljünk „barátkozni ismeretlen gondolatokkal” (46.). Hogy pontosan honnan szorul ki az egyén, azt legteljesebben az (elégia) vagy az (egy fiú története) című vers mutatja fel. Ezekben a szövegekben is jelen van a redukció, mégis kissé felbomlik a pixelszerűen összerakott képanyag; a kötetzáró versben pedig megjelenik a szerző szöveg fölé hajló képmása, így lesz az „égi-földi dalnak furcsa vége”, és „így hullnak szét az összefércelt régen/ tarkabarka takaróid kockái s alatta arcod” (7.).

 

 

Száva Csanád: Pixelekre hull. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2020.