Bábel és zoë – a szellem engesztelése




Bodtan Vladuță munkája

 
(Bevezetés a biopolitikába IV.2.)1

 
 
Kiengesztelődött-e a szellem? Vajon nem egy állatin kívül álló, az állatitól idegen elv ráerőltetése az is, ha jogi vagy politikai szubjektummá tesszük az állatot? – kérdezheti.

 

Az állati jogokkal kapcsolatos ellenérvek pl. úgy szoktak hangzani, hogy a jog csak azokat illeti meg, csak azok számára és azok körében értelmezhető, akik alanyi módon és potenciálisan élni is tudnak vele, gyakorolni is tudják a jog által garantált lehetőségeket, számon is tudják kérni a jogaikat, illetve kölcsönösen maguk is jogokat tudnak szavatolni társaik számára. Hadd jegyezzem meg ugyanakkor, hogy Hannah Arendt szerint a dehumanizált emberi szubjektumok vagy Giorgio Agamben szerint a homo sacer sem a jogaitól fosztatott meg, hanem sokkal inkább a jogokhoz való jogtól. Tehát elvileg az olyan szélsőséges megfosztottság esetében, mint amilyen a homo sacer-é vagy az állaté (a kettő Agamben szerint nagyjából ugyanaz), tulajdonképpen már teljesen mindegy, hogy tud-e alanyi módon viszonyulni a jogokhoz. Az állati jogok problémája a biopolitikai hatalomgyakorlás korában valójában már rég nem arról szól, hogy az állat mit kezdene a jogaival, hanem arról, hogy a hatalom elismeri-e az állatok jogokhoz való jogát. Hiszen a biopolitikai hatalom olyan módon kell, hogy újraképezze magát, hogy legitimitása ne a jogrend keretében legyen garantálva, hanem a jogrendiség fölött transzcendálva, vagyis azon privilégium révén, azon a (nem-jog)címen, hogy hatalmában áll, és egyedül neki áll hatalmában kihirdetni és fenntartani a kivételes állapotot. Az állati és emberi gettók, az inkluzív kizárás helyeinek megképzése, a jogokhoz való jog megvonása a biopolitikai hatalom permanens újraképződését biztosítja. Az állati jogok biztosítása nézőpontomból – mely itt egybeesik Hannah Arendt és Agamben nézőpontjával – már elsősorban nem arról szól, hogy az állatoknak és az állatokkal (akik a biopolitikai hatalom számára puszta élethordozók, zoëk) mit szabad / kell tenni vagy mit nem, hanem arról, hogy fenn kívánunk-e tartani egy olyan politikai hatalmi formát, mely a gettóalapítás gesztusai során termeli ki saját erejét, szuverenitását? Noha egy ilyen hatalmi konstelláció megdöntése sem tenné egy csapásra fölöslegessé az állatok jogairól való további gondolkodást, a depolitizált szürkezónák felszámolása mégis egészen másfajta kérdésfölvetések számára nyitna utat.2

 

Idegen-e az állattól a politika? Idegen-e az állattól a társadalmiság? A politikának egy bizonyos vonulata, értelmezése, koncepciója értelemszerűen igen. A pártok és pártérdekek versengésének, érvényesítésének terepeként, az ideológiák piacaként, a vélemények ütköztetésének szférájaként fölfogott politika nyilván idegen tőle. De egy másik, az előbbinél alapvetőbb értelemben vett politika és politeia már korántsem az. Ha a politika legalapvetőbb kérdésirányai azok, hogy miért nem lehet nem együttélnünk, hogyan, milyen feltételek mellett lehet együttélnünk, milyen szabályok tehetik tartóssá és minőségivé a közös életet, hogyan, mekkora és milyen típusú közösségekben érdemes megszerveznünk magunk, ki vagyunk mi, és kik a mások, mit tartozunk egymásért tenni, ki vehet részt a nyilvánosban, ki hallathatja a hangját, akkor az állatvilágnak igenis köze van a politikához, sőt: van politikája. A döntő kérdést itt abban fedezem fel, hogy kivel alkothatunk politikai közösséget. Az egyik bejáratott, klasszikus válasz erre az, hogy azokkal, akikkel egyeznek a nézeteink, egyezik a véleményünk, a világnézetünk. Én azonban azt a megközelítést javasolnám, miszerint: azokkal alkotunk politikai közösséget, akikkel hasonlóak, közösek a (test)tapasztalataink. A vélemény ugyanis egyszerre túl sok és túl kevés kommunális elvként, egyszerre alul-, illetve felülmúlandó: transzcendáló, pusztán intelligibilis, tapasztalat feletti absztrakció, nincs idő- és térbeli kiterjesztése, virtuális. Noha a megalapozott vélemény értelmezhető előzetes tapasztalatok szublimációjaként, mintha a véleményburjánzásnak a közösségi hálózatokból, portálok kommentszekcióiból világosan kiolvasható keresztmetszetei inkább mégis azt látszanának igazolni, hogy a doxa olyan ideologikus, pontszerű konstrukció, mely inkább elfogultságokra, félelmekre, a priorinak vélt vonzásokra és taszításokra alapoz, mintsem térben és időben kibontakozó, szubverzív és reszponzív figyelemgyakorlatokra. Úgy is mondhatnám, hogy a véleménnyilvánítás során a vélemény szubjektuma nem pusztán állspontját, de egyszersmind saját létezését, „létezőségét” is föltétlenül ki kívánja nyilatkoztatni, ami felbecsülhetetlenül sokat árt a közös ügynek. Az állatokkal van néhány nagyon is közös testtapasztalatunk: a halandóság, a szorongás, a szenvedés, a sebezhetőség, a fájdalom, a térbeliség, az éhség, az, hogy szeretetre, törődésre, biztonságra, szabadságra vágyunk, az, hogy utódokat akarunk a világra hozni, és hogy gondjukat akarjuk viselni. Az állatokkal ebben a megközelítésben tehát a tapasztalataink legalapvetőbb szintjén alkotunk politikai kommuniót. Ezeken a primér, tapasztalati közösségi élményeken belül persze számos egyéb tapasztalatunk lehet, mely egyéb politikai mikroközösségekbe is bekapcsol bennünket: például politikai közösséget vállalhatunk azokkal, akikkel egy nyelvet beszélünk, akikkel egy nemi csoportba, egy társadalmi osztályba tartozunk, akikkel egy szakmát gyakorlunk stb. De ezek a partikularitások semmiképp sem zárják ki annak lehetőségét, hogy politikai közösséget vállaljak az állattal. Az állattal vállalt politikai közsségnek mégcsak azt a kritériumot sem kell föltétlenül teljesítenie, hogy nem bántom vagy nem eszem meg a lénytársam, azt viszont már a legszigorúbb értelemben igen, hogy nem úgy bántom és nem úgy fogyasztom el őt, mint nyilvános a nem nyilvánost, politikai a prepolitikait, a zoët, elsiratható az el nem sirathatót. Az igazi politikai közösségen belül voluntáris lemondás van, homeosztázis van, közös tervek és várakozások vannak (ha a terv egyszerűen maga az élet is, vigyázat: élet ≠ túlélés, az állat vonatkozásában sem), nem magától értetődő, hogy valaki áldozat (értsd: nem nyilvánvaló, hogy az állat az áldozat), és ha mégis azzá válna, teszünk azért, hogy megengesztelődjön, és hogy a jövőben ez ne történhessen meg, ne válhasson többé tendenciózusan áldozattá. A közösségen belül kitesszük magunkat egymásnak, a sebzés kölcsönösségének, mert nem félünk egymástól, és hisszük, hogy a Másik csak annyit kér majd belőlünk, amennyi épp csillapítja az éhségét. Hagy belőlünk. A közösségen belül enni adunk magunkból. A közös tapasztalások feltételezése nem tulajdonítás, hanem beismerés és felismerés. Felismerjük, hogy te is halandó vagy, te is képes vagy a szenvedésre, felismerjük benned az utódok féltését, azt a sebezhetőséget, melyet magunkban is felismertünk. Az állat politizálása nem az állat felzárkóztatását jelenti, hanem a saját alázárkózásunkat. Nincs többé fölé. A fölé mindeddig csak azért lehetett, mert hústornyot raktunk belőletek saját humanoid törekvéseink alá. Mert előbb szövetséget kötöttünk veletek, aztán rabszolgáinkká tettünk, aztán szerves vehikulumokká és termékekké. „Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó, / De szörnyü rút, s természet elleni.” Szellem, légy szabad!

 
 
 

Jegyzetek

1 A Helikon 17/22-es számában megjelent esszé folytatása

2 Sue Donaldson és Will Kymlicka például fontos érveket sorakoztat fel amellett, hogy, noha a klasszikus állatjogi projektek egyik korlátja, hogy az ember–állat viszony mindkét szereplője számára negatív jogokat harcoltak ki (nem tehetjük meg az állattal, hogy…, nem teheti velünk meg az állat, hogy…), elérkezhetne az ideje a pozitív jogok bevezetésének is. Ld. Sue Donaldson, Will Kymlicka: Zoopolis. A Political Theory of Animal Rights. Oxford. University Press, Oxford, 2011.

 

 

 

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Legutóbbi kötete: Az állomás három kutyái (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2017). Jelenleg Kolozsváron él.