Balthazárral Betlehem és Budapest között




 
 

Kőbányai János a nyolcvanas évek első felében az újszövetségi helyszínek megtapasztalásának vágyával érkezett Izraelbe, hogy végül saját zsidó identitását fedezze fel ott. Sorsa azóta is összeforr az idén hetvenéves országéval. Bő évtizedig Jeruzsálemben élt, és ez idő alatt onnan szerkesztette a Múlt és Jövő című folyóiratot, amelyet a rendszerváltással egyidejűleg indított el, Patai József 1911-től 1944-ig létezett lapját élesztve újjá. A periodika köré aztán termékeny könyvkiadót épített, amely már negyedfél évtizede folytatja küldetését: azon szellemi teljesítmények (újra)felfedezését, amelyekkel magyar zsidó alkotók éppen önnön zsidóságukat tudatosan vállalva gyarapították újabb értékekkel a magyar kultúrát. Ez a kettős kötődés Kőbányai esetében nem program, hanem adottság: olyan megélt kettősség, amely nem következménye, hanem ihletője és motorja írói, szerkesztői és könyvkiadói tevékenységének.

 

A zsidó és a magyar önazonosság-tudatot egyenértékűként és egymástól elválaszthatatlan egységként megélő identitás tetten érhető Kőbányai minden megnyilvánulásában. Következésképp akkor is, amikor Izraelről ír – és ez számtalan alkalommal megtörtént az utóbbi három és fél évtizedben. Attól kezdve, hogy a Balthazár Betlehemben című novellában a szerző megírta, 1984 szentestéjén hogyan váltotta valóra a Balthazár című Anatole France-novella ihlette álmát, hogy Jézus születésének városában élje meg a karácsony éjszakáját. Kőbányainak már ez a korai Izrael-szövege is felvonultatja a zsidó államról szóló írásainak védjegyeit: azt, ahogyan képes a valóság mikrorealista jeleneteiben meglátni és láttatni a térség sorsát alakító összefüggéseket, kezdve a roppant erőkkel biztosított, szimbolikus helyszínt elözönlő újkeresztényektől az amerikai hippikig, a legkülönfélébb elemeket magába olvasztó vendégsereg abszurd sokféleségének érzékeltetésétől Erdély Betlehembe exportálódásának pillanatáig. Amikor is a Megváltó születésének helyszínéhez látogató sereglet épségét vigyázó egyik őr ekképpen reagál arra, hogy az elbeszélő Magyarországról érkezett: „Igen-migen? ’Csókold meg a seggem’, ’káposztás cvekedli’. Ez minden, amit magyarul tudok. Apám szülei Magyarországról, Kolozsvárról jöttek. A káposztás cvekedli is very good.” Pár oldallal később pedig a szerző a Siratófalnál azon tűnődik, a mellette panaszos hangon éneklő haszid példájának ihletésében vajon a Tavaszi szél vizet árasztot vagy a Piros csizmám nyomát hóval lepi be a télt dalolja-e el, vagy inkább egy Petőfi- vagy Radnóti-verset szavaljon a Második Templom nyugati falánál.

 

A 2018-as Ünnepi Könyvhétre megjelent, Izrael az új népvándorlás korában című vaskos kötet a zsidó államról szóló Kőbányai-írásokat gyűjti egybe az említett, 1985-ben keltezett szövegtől egészen a 2017-es Orbán–Netanjahu-találkozó kapcsán papírra vetett eszmefuttatásig. A könyvbe szerkesztett írásokat műfaji sokféleség jellemzi: akad köztük dokumentarista novella, irodalmi riport, memoárnak is beillő, egyes szám első személybe átfogalmazott mélyinterjú, szociografikus igényű elemzés, valamint az aktuálpolitikai történéseket a magyar–izraeli viszony távlatából szemlélő publicisztika is. Ráadásul Kőbányainál a műfaji határok sem feltétlenül érvényesek. Ez leginkább riportjai esetében szembetűnő. Míg a kortárs újságírás igyekszik száműzni a riportból – de legalábbis megpróbálja passzív megfigyelővé fokozni le – a szerzőt, Kőbányainál mindig is hangsúlyos szerephez jut az elbeszélő, az, hogy milyen érzéseket vagy éppen reflexszerű, túlélési reakciókat váltanak ki belőle a történések, amelyekről az olvasót tudósítani hivatott. Szerzőnknél mindez nem egotrip, hanem olyan eszköz, amely még hitelesebbé, átélhetőbbé teszi a tudósítást – ez tette páratlanul szuggesztívvá Balkáni krónika – Szarajevói jelentés háborúban és békében című riportkötetét, és ez szavatolja azt is, hogy Izrael-könyvének olvasója a Háborúban és békében (Öböl-háborús képeslapok) című rész végére érve már-már elhiszi, hogy maga is tudja, milyen érzés úgy próbálni a tények dokumentálására összpontosítani, hogy közben Scud-rakéták röpködnek körülötte, milyen az erkélyen landoló Molotov-koktél robbanására ébredni, és milyen úgy keresni a megfelelő szöget a fotózáshoz, hogy közben arra is ügyelni kell: nehogy terroristának nézze a kamera tulajdonosát valamelyik mesterlövész. Az irodalmi riport műfaja tehát még mindig létezik.

 

A Kőbányai könyvében megmutatkozó Izrael azonban nem csupán az ország születése óta, ha kisebb-nagyobb intenzitással is, de folyamatosan tartó arab–zsidó konfliktus helyszíne. Hanem a belső konfliktusoké is. A szerző például nem hallgatja el a Szovjetunió széthullása után az utódállamokból alijázott zsidóság és az őket be- és elfogadni hivatott társadalom ellentéteit. Mélyreható alapossággal tárja fel ezt a problémát a Befogadás és megváltás az új népvándorláskorban, avagy miért sír az orosz harmonikaszó a pálmafák alatt? című fejezet, ráadásul a szerző meggyőzően, sorsok és szereplők sokaságát felvonultatva érzékelteti az olvasóval azt is, hogy a második világháború után létrejött ország valójában az európai kultúrát hozta el a Közel-Keletre, és az arab környezet Izrael-ellenességét nem elsősorban a zsidóság, hanem az általuk a térségbe importált nyugati életforma elutasítása motiválja.

 

Aki pedig arra érez késztetést, hogy az országot csupán három világvallás közös Szentföldjeként értelmezve egyszerűsítse túl a zsidó állam bonyolult valóságát, annak az Ugyanazon hit vonzásában című fejezetet ajánlhatjuk, amely a térség szektáit veszi lajstromba a drúzoktól a szamaritánusokon át a bahájokig, akik úgy vallják: Budapest lesz „Kelet és Nyugat egyesülésének egyik találkozási pontja, és innen fog kisugározni a fény más helyek felé”. Kőbányai János Izraelje egyébként is mintha némiképp Magyarország meghosszabbítása volna. Erről visszaemlékezések, szereplők és epizódok sokasága gondoskodik – a biológia kérlelhetetlen szabályainak megfelelően egyre ritkábban, ahogyan az írások közelednek a jelenhez.

 

És ha már a jelenről beszélünk: a kötetcímhez híven Kőbányai könyve arra is hangsúlyosan rámutat, hogy a szomszédos arab országok nyomasztó ölelésében hetedik évtizede túlélő ország az iszlámmal való együttlétezés leckéjét csak most tanulgató Nyugat-Európa számára is sok tanulsággal szolgálhat. Ez is egy, azon számos ok közül, amelyek miatt érdemes Kőbányai János útitársává szegődnünk negyedfél évtizede tartó izraeli felfedezőútján.

 

 
 

Kőbányai János: Izrael az új népvándorlás korában. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.