Beethoven-odüsszeia




Fazakas Barna: Cloudwalk III

 

Magától értetődő, hogy a Beethoven-évforduló közeledtével érezhetően növekszik a kulturális tér Beethoven-telítettsége. Az pedig egyenesen örvendetes, hogy a zeneszerzőzseni többé vagy kevésbé ismert munkái mellett a rá utaló, belőle ihletett, életművére hivatkozó produkciók is műsorra kerülnek. Kétségkívül ilyen ritka csemege volt Hatodik szimfóniájának (az op. 68-as „Pasztorál”-nak) a Michael Gotthard Fischer által vonósszextettre átírt változata, amelyet október elején hallhattunk Kolozsváron. Kérem, irigyeljenek!: a torkomban dobogott a szívem, nem minősíti-e le a hallgatóban elraktározott „Hatodik-képzetet” a redukció – vagy más közelítésben: mennyire tud teljes értékű, autonóm kamarazeneként működni egy olyan nagyívű munka, amelynek hangulat-, szín- és jelentésgazdagsága a fúvósok mellőzésével elméletileg csakis csökevényességbe torkollhatna. Nem így történt. Nagyon működött.

 

Most mégis inkább a remek kortárs zeneszerző, Dan Dediu vadonatúj művére koncentrálnék. Fél szemünk sírhat, fél szemünk nevethet: a bukaresti ősbemutató a virózisjárvány előretörése folytán elmaradt, így másnap Kolozsvár lett a Nagy Esemény színhelye. Für Ulisse (Beethoven-Études) – ezt olvashatjuk a partitúra borítóján, rögtön az alatt, hogy Hetedik vonósnégyes, Op. 171. Szerzője a Radio România Muzical és a bukaresti Rotary Club Pipera megrendelésére írta (íme, működik itt a klasszikus megrendeléses képlet is!), és a kolozsvári Arcadia kvartettnek ajánlotta.

 

Dediu jól ismert összakcsintós humora persze korántsem pusztán a címbeli allúzióban merül ki, Odüsszeusz (Joyce Leopold Bloomja?) és a Für Elise összecsúsztatása pedig természetesen nem is merő szójáték! Hanem program, mégpedig a javából. Amint Dediu maga „leplezi le” a hátteret, a Beethoven-univerzum tágas hegységeiben, szurdokvölgyeiben, az elíziumi mezőn és az obskurus titkok, sötétben tartani való komplexusok fülledtségében zajló odüsszeiája nem más, mint a maga alkotói útja. Zenei bolyongás, korántsem diadalmenet, eltévedések és fellélegzésnyi visszatalálások egymásutánja. A kompozíció öt része ezért úgy működik, mint egy-egy tükörben szemlélt „esettanulmány”: utak a lehetségesben, akár a virtuális létezésre, a Beethoven-világ bizarr katlanjaira is nyíló kísérletek, saját zenei nyelven, de beethoveni témákat idézve. Dallami megfordítások, ritmikai kombinációk, hangszer-párbeszédek, strukturális fúziók és deformációk… És – ami a rendkívül változatos effektusok használatából következik – Dediu nagyon pontosan tudja, mire képes a kolozsvári Arcadia. Kissé merész gondolatindával: a Für Ulisse általános arculatáról a mára világhírre jutott vonósnégyes is tehet.

 

Az előadók mellett persze a hallgatók pontos vezetésére is tekintettel van Dan Dediu. Zenei utalásai félreérthetetlenek, hiszen közismert témákat emel be – és többnyire ráz is szét – az egyes tételekben. Egészen meghökkentő hatással jár például, amikor a harmadik tételben (Labirinto del BoleroRavel’s Tattoo) a két mélyvonós félreérthetetlenül a milliók kedvenceként számon tartott Bolero szigorú-pontos ritmusvázát adja, amire egyrészt a beethoveni Appassionata szonáta mottója, másrészt az Ötödik szimfónia egyik vezérdallama épül rá. De hasonló módon csendülnek fel a Holdfény szonáta vagy az örökkévalóságba költözött Örömóda ütemei, a 3. szonáta ismert rondója, amelyeket Dediu rendkívül szervesen, „logikusan”, az öncélú érdekeskedéstől váltig mentesen épít kompozíciójába.

 

Feltétlenül kiemelésre méltó az a fantázia, amellyel Dediu a zenei szövetet tagoló, értelmező, sőt szövő szüneteket alkalmazza. Úgy tűnik, ebben is a beethoveni tapasztalat útját követi: a szünetek/csendek minősége, a koronák (fermáták) változatossága különb-különb elvárásokat indukál a hallgatóban, hol meditatív, hol drámai, hol pajkos, máskor meg borús hatásokat is keltve.

 

A finálé pedig – Fantasia fantomagica sul nome Beethoven – a megidézett óriás „melogrammájából” indul ki, és egy pastiche-szerű rondóban teljesedik ki, amely az op. 132-es és 130-as vonósnégyesek klasszikus-romantikus világát idézi. A kezdetben még nagy lendülettel elmondott és körülbeszélt témák fokról fokra pulzáló, töredezett szerkezetté alakulnak, végül a zene újra és újra megdermed, generálpauzák szakítják szét a folyamatot, s hiába az újrakezdés, a csendek rátörnek ismét. Szilánkjaira esik szét a folyamat, s e törmelékhalom zárlata: a zenészek tétova, majd egyre ingerültebb és hangosabb lapozása, amint stimmjeik utolsó oldalát keresik, s miután kiderül, hogy a Für Ulissének az abbamaradás a vége, dühösen összecsapják papírjaikat.