Belga sör, magyar irodalom




 

Legutóbbi években írt tanulmányait, esszéit, kritikáit gyűjtötte egybe Honvágy egy hazáért című kötetébe Pécsi Györgyi irodalomtörténész. Nem véletlenül kapta meg a szerző 2014-ben az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Hídverő-díját: jól érzékelhetően továbbra is értőn figyel a határon túli irodalomra. Pontosabban: ez már nem program számára, hisz megfogalmazása szerint „a szövegnek – szándékaim szerint – már nincs neme, származása stb.”, de az egykor behangolt, sajátos problematikára érzékeny antennák továbbra is működnek, mint ahogy az is nyilvánvaló: munkálkodása során „eljegyzi” magát néhány szerző életművével, és Pécsi Györgyi számára ezek között jó néhány kisebbségi. Fél korsó belga sör című, nem véletlenül a kötet közepére súlyozott esszéjében, mely egyben ars poetica is, így részletezi ennek hátterét: „A múlt rendszerben célzottan figyeltem a határon túli irodalmat, de jó ideje személy szerint egyáltalán nem érdekel, ki hol született, hol él, áttelepült-e vagy sem.” Érdeklik azonban az egyéni ízek, a regionálisan is meghatározott tematikus és stiláris sajátosságok – ilyen szempontból tartja fontosnak a határon túliságot: „a magyar irodalom nem ilyen vagy olyan, hanem sokféle, és ez a sokféleség együttesen ér valamit, ha ér, és együttesen adja ki azt, amit magyar irodalomnak gondolunk.”

 

A kötet címe elsőre mintha képzavaros lenne, mintha egy áloximoront rejtene, kisebbségi perspektívából azonban nagyon is dekódolható a jelentése. A szerző maga így reflektál erre: „Előadásom címét hallva – Honvágy egy hazáért – a magyarországiak megjegyezték, hogy nyelvtanilag valami nincs rendben vele […], a határon túliak viszont ráismerően felnevettek: igen, honvágy egy még ma sem létező, de nagyon óhajtott haza után.” E címadó tanulmány egyébként a kötet legfontosabbika: az identitásváltozatokat vizsgálja a rendszerváltozások után induló erdélyi és vajdasági írók műveiben.

 

Közös eredőjű, mégis eltérő ívet befutó irodalmakként tételezi Pécsi Györgyi a vajdaságit és az erdélyit (mint a Maros és Olt, hogy maradjunk a lokális jelképrendszernél). A következő dichotómiák mentén írja körül a szerző a jelenséget: gyökértelenség vs. múltba fordulás, identitásvesztés vs. lokális identitás: „A vajdaságival szemben az erdélyi irodalmat nem a múltdeficit, hanem a – mindig és inkább – túltengő emlékezet (Ricoeur) jellemzi”, hangsúlyozza Pécsi, majd a székely mítosz (újra)költéséről, illetve az erdélyi közösségi emlékezet megidézésének mára kanonizálódott nagyregényeiről beszél.

 

Szintén az 1990 után indult erdélyi írónemzedékről állapítja meg, igen sommásan, jelezve, mennyire problematikus – volt és maradt – az anyaországi irodalommal való viszony: „ki akart törni a kisebbségi szerepkörből, de nem akart másodlagos szereplőként besorolni a magyarországi, budapesti megosztottságba sem.”

 

Pécsi Györgyi az a szerző, aki az erdélyi irodalmat a maga rétegzettségében ismeri. Nem csupán a Forrás-nemzedékek nagyjait tartja számon, hanem a fiatalabbakat is, mint ahogy azzal is tisztában van, hogy többféle programmal, esztétikai törekvéssel is számolni kell. Az egyiket például így véleményezi: „A rendszerváltozás után az Erdélyben induló fiatal íróknál is radikális a fordulat, ennek legnagyobb hatású megvalósítója a nagy lánggal és még nagyobb füsttel induló, magukat Transzközép nemzedéknek nevező, az Előretolt Helyőrség lap(melléklet) körüli csoportosulás.”

 

Pécsi Györgyi egy nagyon érdekes dilemmát is feltár: a vajdasági és erdélyi irodalomnak, helyzetéből adódóan elvileg feladata lett volna a többségi (román, szerb) nemzettel való viszonyának tisztázása, egyfajta irodalmi kibeszélés-terápia, ami azonban elmaradt: „Párhuzamos, egymással nem érintkező nemzetek, és felemás viszony Magyarországgal.”

 

A vajdaságiak esetében tehát hangsúlyos a hazaélmény hiánya, a patriotizmus-deficit, ennek mintegy hozadéka a beolvadás, identitásvesztés. Pécsi szerint számolnunk kell azzal a lehetősséggel, hogy: „a tömeges magyar migráció következtében a jövőben nem magyar nyelven írt műveket kettős kötődésű magyar irodalomnak fogadunk el.” Példaként felhozza az óbecsei születésű Nagy Abonyi Melinda (vagyis Melinda Nadj Abonji) immár svájci német író magyar migráns sorsregényét, a Galambok röppennek fel címűt.

 

Az írások értékét növeli az a szándék, hogy amikor csupán egyetlen kötetet vesz is górcső alá tételesen, akkor is elhelyezi azt a szerző addigi életművében, motivikusan viszonyítja korábbi könyveihez, illetve igyekszik kijelölni tágabb értelemben is helyét a magyar irodalomban. A sepsiszentgyörgyi születésű, 1982-ben Magyarországra települt Csiki Lászlóról így ír: „a Romániában való életet, sorsot, az élet- és sorsesélyeket érvényes, prózapoétikailag is nóvumot hozó művekben el tudta mondani” (Csikinek ugyanakkor a lírai teljesítményét is kiemeli).

 

A csíkszeredai Ferenczes Istvánnak három művét elemzi behatóbban, felmutatva a szerző sokoldalúságát: a Veszedelmekről álmodom című monumentális prózavállalkozását, Zazpi című verseskönyvét és Arghezi – Ergézi c. kétnyelvű tanulmánykötetét.

 

Pécsi Györgyi olykor a maximumra járatja a fogalmi nyelvezetet, máskor csak jelzésértékűen él a narratológia, irodalomelmélet vagy éppen a kultúrantropológia szakszavaival. Számomra akkor a legszimpatikusabb Pécsi Györgyi stílusa, amikor némi hányaveti eleganciát visz mondandójába, amikor a sommát némi játékkal elegyíti. Szávai Géza Makámaszútra című regényéről például megállapítja, hogy: „a történetek lazán épülnek egymásra, néha keresztezik a másikat, néha meg elmennek a semmibe.” Az effajta szellemes kiszólások üdítően hatnak, oldják az egyébként tömény szöveget.

 

Számos lírai életművet is górcső alá vesz a szerző (mégis, mintha szívesebben foglalkozna prózával): Szepesi Attila költészetéről átfogó képet kapunk, de Markó Béláról is szép értekezést ír, összehasonlítás révén helyezve el őt a magyar irodalomban: „Nemcsak a forma kitüntetett használata, a virtuóz verstechnika, a könnyed elegancia rokonítja Markó Béla költészetét a Szabó Lőrincével, de fegyelmezett, józan racionalizmussal társuló szenvedélyes, kíméletlen ön-élveboncolása is.” Olvashatunk továbbá Csoóri Sándor, Nagy Gáspár költészetéről, Ágh István esszéiről (jobb fogalom híján: a népi vonal prominenseiről), Tőzsér Árpád naplóiról. Ágh Istvánról beszélve ilyen szellemes szófordulattal relativizálja a kritikus méltató/minősítő munkáját: „Kötetének legszebb írása (több legszebb is van), a címadó esszé…”

 

A kötetben külön ciklust – mintegy 80 könyvoldal – szentel Szilágyi Domokos költészetének. Mintha egy nagyobb, átfogóbb költészeti monográfia gerincét, vázát olvasnánk. A ciklus első fele a Bartók Amerikában című költeményt taglalja: annak előzményeit, ihletforrásait, változatait, fogadtatását. Nem véletlenül szentel ekkora teret e költeménynek, premisszája szerint azzal: „valami új indult el az erdélyi magyar költészetben is.” Itt a leggazdagabb a hivatkozott szakirodalom is: Pécsi Györgyi áttekinti, rendszerezi, kommentálja mindazt, amit eddig e költeményből írtak, és természetesen kiegészíti a saját olvasatával. A második részben az Öregek könyve című, utolsó Szilágyi-kötetet elemzi, mely nem sokkal a szerző öngyilkossága után jelent meg, a halál ténye természetesen befolyásolja az értelmezést. A kötet ugyanis az öregedésről, illetve az azt lezáró természetes halálról szól, „tragikus szépsége, hogy eljátszik azzal a sorslehetőséggel, amelyik a leggyakoribb, ám amivel önmagára vonatkoztatva valószínűleg már nem számolt.”

 

A kötetben olykor egy-egy esszébetétet is fellelhetünk, a stílus, a megfogalmazás ilyenkor még szabadabb, megkapóbb; Sütő András kapcsán például némi öniróniával fűszerezett maliciózus mi-beszéd: „Nem vagyunk Kolhaas Mihályok, sem megveszekedett prédikátorok, anyatigrisként sem harcolunk a határon túli és inneni magyarságért, ahogy Sütő András tette – bárha olykor valamicske kedvet még éreznénk is a harchoz.”

 

Pécsi Györgyi kötetének, irodalomtörténészi-kritikusi munkájának hozadéka a kánon kitágítása, olyan műveket, szerzőket is fókuszba hoz, akik tehetségük alapján megérdemelnék, mégsincsenek ott a fősodorban. A már említett, Fél korsó belga sör című esszéjében némi keserűséggel jegyzi meg, hogy „nem magától értetődő a dialógus” az ideológiai és esztétikai ellentétek mentén szerveződő szekértáborok között, ugyanakkor azt is világosan látja és láttatja, hogy a magyar irodalom erőssége a sokféleségében rejlik: ebből nem profitálni badarság.

 

 

Pécsi Györgyi: Honvágy egy hazáért. Nap Kiadó, Budapest, 2019.