Beszámoló a 19. Filmtettfesztről. Filmt(örtén)ettfeszt: pillantás a magyar mozgóképes múlt legmélyebb rétegeibe




Fekete Ibolya filmrendező átveszi Kósa András Lászlótól, a bukaresti Balassi intézet igazgatójától a Sárga csikó-díjat (fotó: Filmtettfeszt)

 

A Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmszemle már évek óta jóval többet kínál az aktuális magyar nagyjátékfilmek ingyenes megtekintési lehetőségénél. Idén a kolozsvári és erdélyi, illetve a(z össz)magyar filmtörténet rég nem látott, különleges dimenziói tárultak fel.

 

A kolozsvári bázisú szemle, amelyet rutinszerűen október elején rendez meg a Filmtett Egyesület, széleskörű erdélyi eseménnyé nőtte ki magát, sőt, idén – a már meglévő helyszínek mellett – további városokban is elérhetővé vált a kínálat java, így pár napon át mozizhattak a szamosújváriak, a nagykárolyiak és a nagyszalontaiak is.

 

Október 2-6. között a Győzelem mozit ezúttal is a magyar nagyjátékfilmek töltötték fel leginkább nézőkkel. Az Úr hangja,Ruben Brandt, az X – A rendszerből törölve, a BÚÉK, a Nyitva, a Pécsi szál, az Egy nap, A kilenc hónap háború, a Napszállta, a Rossz versek és a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 pörgött le esténként, alkotókkal (színészekkel, rendezőkkel, forgatókönyvírókkal) szervezett közönségtalálkozókkal megfejelve.

 

Kellemes meglepetésként az Oscar-díjra javasolt Akik maradtak exkluzív vetítésével zárult a Filmtettfeszt. A kis költségvetésű, tévés produkciónak szánt, második világháború utáni években játszódó melodráma egycsapásra híressé lett, mert meghívták az amerikai Telluride nevű belterjes, de annál nagyobb presztízsű, szakmai-cinefil filmfesztiválra, így amerikai forgalmazót és nemzetközi médiafigyelmet kapott. A forgatásról, a színészi kihívásokról és a váratlanul jött népszerűségről az Akik maradtak férfi főszereplője, Hajduk Károly mesélt a stáblista felgördülése után.

 

A fesztivált amúgy a kolozsvári születésű, költőként is alkotó Szőcs Petra Déva című első nagyjátékfilmje nyitotta meg. Bátran mondhatjuk, hogy a dévai árvaházban nevelkedő albínó kamaszlány apró kalandjait bemutató rendezés az „erdélyi filmek” sorát bővíti, de nem csak témája miatt, hanem mert a színészek (Mohamed Fatma) és a stábtagok (Dunai László, Boros Melinda) egy része is helyi származású.

 

Szép lassan alakulgat a Művész mozi projekt is: zajlanak a renoválási munkálatok, merész terveket dédelgetnek Kolozsvár nagy múltú filmszínházának friss tulajdonosai és kreatívjai. A TIFF után a Filmtettfesznek nyitotta meg kapuit, hogy olyan ritkaságokat lehessen megnézni benne, mint az 1999-es Kínai védelem, amit elkészülése csak kétszer-háromszor láthatott nagyközönség mifelénk. Az „első erdélyi nagyjátékfilm”-ként is emlegetett (amúgy román–magyar–francia koprodukcióban készült) alkotást a színházrendezőként ismert Tompa Gábor vitte vászonra. A film története szerint a Horthy seregében szolgált György Péter két évtizednyi szibériai fogság után száll le a vonatról egy székelyföldi állomáson. Otthona helyett egy groteszk, menzeli világba, a szocialista Románia miliőjébe csöppen, ahol megbélyegzés, megaláztatás, kirekesztés, majd totális identitásfosztás fogadja. A vetítést követő beszélgetésen Tompa Gábor beszélt a színház- és filmrendezés különbségeiről, a történelemhamisításról, a múlttal való szembenézésről, a 24 napos forgatás helyszíneiről és megfeszített munkatempójáról, a Csiki László prózájától eltérő mozzanatokról és jelenetekről, a szereplőket megformáló színészóriásokról (Maia Morgenstern, Victor Rebengiuc, Dengyel Iván, Győri Emil, Molnár Piroska stb.), illetve a filmbéli szinkron és a kétnyelvűség kihívásairól.

 

Az erdélyi vonatkozású filmtörténetben a Janovics-éra és a Kínai védelem között hosszú évtizedek tátonganak. Ezt az űrt töltik be az egyre-másra előkerülő, 1970-es és 1980-as években alkotó amatőr/független filmesek munkái, akik a szocializmus alatt 8 és 16 mm-es felvevőgépekkel a kezükben, autodidakta módon vagy intézményes keretek között (szakszervezeti művelődési házak, pioníriskolák berkeiben) sajátították el a filmkészítést (lásd a marosvásárhelyi Schnedarek Ervin vezette filmklubokat és azok diákjait). Nagy Gábor képzőművész baráti társasággal forgatta le a Senki földjét (1979) és a Mellékletet (1981). A mára kordokumentumként is értékes rövidfilmeket hosszú évek után a Művész moziban lehetett látni, minekutána a rendező-operatőr mesélt többek közt a Melléklet koncepciójáról: mit is akart az utcafelvételekből és újságcikkekből összeálló kísérlettel, majd szó esett a korabeli amatőr filmes fesztiválokról, a keskenyfilmezés technikájáról, illetve arról a játékos „ezermesterkedésről”, ami alatt a forgatókönyvből összevágott, alázenélt mozgókép születik.

 

A Művész mozi olyan volt idén, mint egy időgép: ide-oda lehetett ugrálni a huszadik század filmtörténetében. Megnézhettük a nemrégiben előkerült „első magyar sci-fi film”-et, az inkább romantikus-fantasztikusként leírható A Föld halálát, amely 1933-ban készült. Alkotója a holokauszt áldozatává lett Deutsch Richárd volt, aki ambiciózus projektjét a párizsi III. Amatőrfilm Fesztiválra szánta. Valójában a teljes film elveszett, csak rövid, elrontott képsorok (színészi bakik, rosszul exponált felvételek stb.) maradtak fent. Kurutz Márton, a Magyar Nemzeti Filmarchívum munkatársa tartott rövid, de kimerítő előadást a korabeli amatőrfilmes közegről, a rendező tragikus életéről, az egyik budai villa padlásáról előkerült szalagok sorsáról, a beazonosítástól a felújításig. A Föld halála egyben apropó is volt a holdra szállás ötvenedik évfordulójának megünneplésére, hiszen a kalandos sztori szerint a főszereplőtrió a Föld pusztulása elől a Holdra menekül.

 

A múlt legmélyebb rétegeiből megelevenedő mozgóképek a Janovics Janő-féle Transsylvaniánál készültek, és száz év után „tértek haza” a Művész moziba, ugyanis 1919-ben elsőként itt mutatták be őket. A kancsuka hazájában és A métely című filmekről van szó. Igaz, ezeknek a régiségeknek is csak darabkái maradtak fent, de legalább nem vesztek el teljesen, hála a filmek dramaturgjának, a fiatalon elhunyt Gyalui Jenőnek, aki megőrzött különböző leselejtezett filmkockákat. Ezeken a kor olyan híres színészei jelennek meg, mint a később hollywoodi karriert befutó Várkonyi Mihály, illetve a közismert Berky Lili. A digitalizált, restaurált és inzertekkel ellátott kópiákat Tóth Viktor szaxofonjátékának kíséretében lehetett csodálni.

 

Nem filmemlékként, hanem kalandos oknyomozó dokumentumfilmben elevenedett meg Széfeddin Sefket bej alakja, aki a korabeli kolozsvári török konzul és Incze Gabriella színésznő igencsak tehetséges közös fia volt. Maksay Ágnes rendező és Boros Lóránd néprajzkutató a Sefket-rejtélyben arra próbálnak fényt deríteni, hogy miként lett a kolozsvári születésű költőpalántából, librettószerzőből, újságíróból, szépíróból és forgatókönyvíróból (Kalotaszegi Madonna) az egyiptomi filmszakma egyik legnagyobb és legmegbecsültebb rendezője. Az országokon átívelő kutatás egy elképesztően sokszínű, fordulatos, kérdésekkel és enigmákkal teli életet vázol fel, amely érdemes a további, alaposabb tanulmányozásra.

 

Maradva a (közel)múltnál: az idei Filmtettfeszt életműdíját, a Sárga csikó-díjat Fekete Ibolya filmrendezőnek nyújtották át, akit több szál is fűz Erdélyhez. Egyrészt évek óta tanítja a Sapientia EMTE fotó-film-média szakos diákjait, másrészt két dokumentumfilmet is forgatott itt: a 2008-as Csángókat, illetve a Böjte atyáról és gyermekotthonáról szóló Utazások egy szerzetessel (2004) címűt. Bolse vita című, 1996-ban bemutatott nagyjátékfilmjének vetítésére a rendszerváltás harmincadik évfordulója is apropót szolgáltatott. 1989-ban Kelet-Európából mindenki Magyarországon keresztül próbált nyugatra jutni. Habár az orosz katonák hazamentek, de azzal a lendülettel érkeztek is a civilek. A Bolse vitában három orosz fiú, egy amerikai és egy brit lány tengődik a budapesti rockkocsmákban, piacokon, bérlakásokban (és azok ágyain), terveket szövögetnek és álmokat dédelgetnek, miközben próbálnak egyáltalán megélni a Kelet és Nyugat határát képező városban. A vetítés után a rendező kedélyesen mesélt a kor izgalmas élményeiről és jellegzetességeiről: a határ menti embercsempészetről (amiből ő maga is kivette a részét), a KGST-piacokról és az azokat megszálló orosz maffiáról, illetve a forgatás alatti nagy találkozásról Eduardo Rózsa-Flores-szel, aki következő nagyjátékfilmjének, a Chicónak (2001) lett az ihletadója és főszereplője.

 

A másik fontos díj már a jelenről és a fiatalokról szólt: a Filmgalopp elnevezésű versenyszekció nyertesének is kijár egy sárga csikót ábrázoló szobrocska. Idén erdélyi alkotók rövid dokumentumfilmjei mérettettek meg a Báron György filmkritikusból, illetve Csuja László és Lévai Balázs rendezőpárosából álló zsűri előtt. A hat dokumentumfilm tematikailag meglehetősen különböző volt. Bemutatták a román „elektronikus zene atyjáról”, a magyar származású, csodabogár Rodion Roșcáról szóló Rodion G.A. című filmet (Gödri Attila rendezésében). A Gyimesek ritmusa (Csapó Huba) különleges zenés etűd a címben jelzett vidékről, a Poftiţi, vă rog! (Serestély Attila) által pedig a kolozsvári Mărăști tér utcai embereinek életébe nyertünk betekintést. A Miyu (Püsök Botond) címszereplője egy Budapesten tanuló tizenéves japán lány, aki családjától rettentő távol készül élete eddigi legnagyobb balettversenyére. A közönségdíjas Tejjel kifli (Miklós Nóra) gyerekei nincsenek olyan távol szüleiktől, mint Miyu, viszont családjaik olyan szegények, hogy inkább az önfeláldozó Sandra által kialakított otthonban jobb nekik felcseperedni. A Filmgaloppot végül Ugron Réka Fiam, Iulian című 34 perces, szívszorító alkotása nyerte. A fiatal filmes egy Duna-delta mentén levő faluban forgatott, ahol a 45 éves Ana él, akinek szembe kell néznie a ténnyel, hogy fia – apai manipuláció hatására – nem akar vele kommunikálni, sőt, elmegy mellette az utcán köszönés nélkül. A magányos nő nehezen viseli fia elutasítását. Némi olcsó vigaszt és kikapcsolódást nyújthat azonban életének első tengerparti kiruccanása, amelyre legjobb barátnője is elkíséri.

 

Gyümölcsözőnek látszik a fesztivál egyre szorosabb együttműködése a Magyar Nemzeti Filmarchívummal. Nem csak Bacsó Péter kultfilmjének, A tanúnak a felújított, soha nem látott jelenetekkel megtoldott, rendezői változatát hozták el, hanem a teljes gyerekprogram-kínálatot is ők szervírozták: a restaurált Macskafogót és Vízipók-csodapókot vetítették, illetve foglalkozást tartottak, amelynek keretében a kicsik kipróbálhatták a filmszalag(ra)-festést, aminek a végeredményét le is vetítették nekik a végén.

 

Kerekasztal-beszélgetés a magyar sorozatokról, Anna and the Barbies-film, friss magyar rövidfilmek, új fesztiválszpot, amelyben Pálffy Tibor életre kelti a Sárga csikót mint szuperhőst – sorolhatnánk tovább az újdonságokat és meg nem említett programpontokat, amelyek belesimultak az öt napba, de nem jutnánk a végére. Ha a 19. kiadás ilyen bőségesre gömbölyödött, akkor vajon mi lesz az ünnepi huszadikon? Nem tudni még, de várjuk!