Beszélgetés a 75 éves Kocsis István dráma-, próza- és történetíróval




kocsis-istvan-interjúhoz

 

Közelítések a drámai igazsághoz

 

Volt tanító, sofőriskola-oktató, elvégezte Kolozsváron az egyetemet, tanár lett, volt újságíró is –  de hogyan vált íróvá?

 

– Már 1961-ben  feltétlenül író akartam lenni! Akkor már tudtam, hogy igazat mondani ebben az országban csak az irodalomban lehet. Pedig évekig azt hittem, nincs háború utáni, olvasható erdélyi irodalom… Aztán megjelent Szabó Gyula Gondos atyafiság című regénye. Szabó Gyula lett a példaképem, a mesterem. Majd sorra jelentek meg az erdélyi irodalom többi kiválóságának jelentős művei. Kikre gondolok elsősorban? Sütő András, Hornyák József, Bajor Andor, Székely János, Horváth Imre, Horváth István – és még sorolhatnám – ekkor írták legjelentősebb könyveiket, ekkor jelentek meg az első Forrás-nemzedék kötetei, a jelentős kritikusok közül Kántor Lajosé… Ekkor már a csonka-magyarországi irodalom is kezdett olvashatóvá válni. Németh László regényei és drámái voltak a kedvenceim… Akkoriban Erdélyben szinte mindenki író akart lenni – vagy legalább magyartanár –, az is, aki történésznek ment, az is, aki jogásznak. Nem véletlenül: az egyetlen kifutópálya, ahonnan fel lehetett emelkedni, az irodalmi élet volt…

 

Író, drámaíró, történelmi tanulmányok és történelemkönyvek szerzője. Hogyan egyezteti össze ezeket?

 

– Ifjabb koromban, legalább két és fél évtizeden át szinte kizárólag szépirodalmat (elsősorban drámát, de novellát és regényt is) írtam, és bár van már két évtizede, hogy inkább a történelemtudománnyal foglalkozom, a drámaíráshoz is igyekszem hű maradni. Igazolom ezt azzal, hogy történelemkönyvek írása közben (1991 és 2015 között) két tucat drámát írtam. E drámák között ott van néhány régi színművem új változata és az újak: A megkoronázott, A megkoszorúzott, A nagy játékos, Árva Bethlen Kata, A kiválasztott, Déryné, Fényhíd (monodráma három estére, három színésszel Széchenyi István életéről), A Fény éjszakája – a felsorolást még folytathatnám.

 

– A  Fény éjszakájában Németh Lászlót veszi védelmébe…

 

– Németh László a dráma nyitó jelenetében különös, felfoghatatlan halálvágyról beszél. De a záró jelenetben már derűlátó, s vidáman tervezget. Mi történt közben? Heten indulnak el megmenteni Németh Lászlót, mind a heten történelmi drámáinak hősei: VII. Gergely pápa, Matild grófnő, Széchenyi István, Crescence (Széchenyi Istvánné), Bolyai János, Galileo Galilei és II. József császár. A hét látogatónak talán az a legnagyobb győzelme, hogy bebizonyítják, soha senkinek nem voltak még olyan igazságtalanok az önvádjai, mint amilyenekkel Németh László önmagát ostorozza. És ő a hősei által teremtett varázslat jótékony hatása alól – szerencsére! – nem tudja kivonni magát. A drámát az egri Gárdonyi Géza Színház játszotta az elmúlt évadokban nagy sikerrel. Gyakran eszembe jut, hogy amikor néhány esztendeje a színház igazgatója (Blaskó Balázs) és főrendezője (Beke Sándor) megtiszteltek látogatásukkal, és órákon át erősítették önbizalmamat, hogy hozzákezdjek e darab megírásához, akkor ha nem is mindenben, de abban egyetértettünk, hogy a színháznak a régebbi korok magyar hagyományai, misztériumai csodaköveiből kell bevehetetlen várat építenie – ha nem csak meg akar maradni, de be is akarja tölteni küldetését. Ebben az évadban a Jászai Mari című monodrámámat mutatták be (Bodor Némethi Gyöngyi alakításában és Blaskó Balázs rendezésében). Emlékszem, hogy a dráma bemutatóján egészen különös, magasztos érzések erősítették, színesítették ünnepi hangulatomat…

 

Melyek azok a színházak, amelyekkel  jó kapcsolatot ápolt, úgymond: szívéhez nőttek?

 

– Hosszú ideig egy erdélyi színház, Szat­márnémeti színháza volt a kedvencem. Ennek egyszerű a magyarázata: szívesen és magas színvonalon mutattak be e színházban új magyar drámát. Hány bemutatóm is volt ott? Fél tucat? Mind ősbe­mu­tatók. Gyöngyösi Gábor, Ko­vács Ádám, Ko­vács Ferenc ren­dezték ott annak idején a legjobb elő­­adá­sokat… Azok közé tartoz­tak, akik szíve­seb­ben ren­dez­tek új magyar drámát, mint di­va­tos külföldit. Nagy színész­egyé­niségek voltak ak­kor a szatmári színtársulat tagjai: Zsol­dos Árpád (ő játszotta A nagy játékos című drámám főszerepét, ő mutatta be először a Bolyai János estéje című monodrámámat, Gyöngyösi Gábor rendezésében), Ács Ala­jos (ő volt a főszereplője a Megszámláltatott fák című darabomnak), Nyiredi Piroska (ő játszotta Árva Bethlen Katát az ősbemutatón), Boér Ferenc (a Magellán ősbemutatóján ő játszotta a címszerepet), Korcs­máros Jenő, Bartis Ildikó (ő játszotta Jászai Marit az ősbemutatón), és még sorolhatnám.

 

Van  valami  kívételes, személyes emléke  erről a színházról?

 

– Van bizony! Zsoldos Árpád, korunk egyik legjelentősebb színművésze a Bolyai János estéje című darabom előadása közben – egy bukaresti színházi fesztivál alkalmával – felgyújtotta a szín­házat… Hogyan is történt? Egy láda mögé rejtett égő gyertya várta, hogy Zsoldos a darab végén felemelje. De Zsoldos a játék hevében felrúgta a ládát, éppen a felvo­nás  közepén, s a felborult gyertya lángja belekapott egy szőnyegbe. A szőnyeg először csak füstölgött, és Zsoldos Árpi barátomat ez egyelőre nem is zavarta, mert a huzat a nézőtér felé terelte a füstöt. A nézők egy része kö­högni  kezdett, de senki nem menekült. Eleinte nem értettem, miért nem tör ki a pánik. Aztán hirtelen tudatosult bennem, a jelenlévők annyira hisznek a színházban, hogy eszükbe sem jut, hogy a fojtogató füst netalántán nem a rendező akaratából száll feléjük. Valaki azért megjegyezte, nem egé­szen komoly felháborodással a hangjában, azaz a rendező meghökkentő konzervativizmusát is méltányolván, hogy azért kíméletesebb lehetne a rendező úr a publikummal, s hogy már csak a valódi tűz hiányzik a színpadról… És akkor felcsapott a láng is. Zsoldos Árpád ekkor idegesen megtorpant, s az új, szokatlan, zavaró fényforrás felé fordult. Azonnal felfogta, hogy ég a színpad, de nem menekült. És igen nagy rémületemre, a tüzet sem kezdte el oltani. Sőt, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadást, s csak három vagy négy  perc múlva – mely percek akkor óráknak tűntek, legalábbis számomra – kezdte el a tűz oltását, mégpedig a szöveg ritmusára… És sikerrel, szerencsére… Előadás után mindazok, akik tudtuk, mi tör­tént – Ács Alajos direktor úr, Gyöngyösi Gábor rendező úr és szerénységem – rohantunk nyomban a Zsoldos öltöző­jébe, hogy számon kérjük a művész úrtól, miért nem kezdte el azonnal a tűzoltást. Zsoldos válasza a követ­kező volt: „A darab a hibás, mert amikor felfigyeltem a lángra, tűzol­táshoz nem volt jó a szöveg. Amikor a szöveg alkalmassá vált rá, nyomban cselekedtem…” Azóta hiszek a színész­ben. De nemcsak én, hiszen a színpadra berohanni akaró tűzoltót azzal a felkiáltással tartotta vissza az ügyelő, hogy mit izgul, egy jó színész mindent megold…

 

Őriz efféle emlékeket más előadásokról is?

 

– Zsoldos Árpád hőstette felidézésének köszönhetően drá­máim erdélyi bemutatóinak főszereplői mind eszem­be jut­nak… Marosvásárhelyen Fe­renczy István játszotta Bolyai Jánost, s az egyik előadás után az egyik néző nehezmé­nyezte, hogy az előadás túlságosan rövid volt. A több mint kétórás előadás számára félórásnak tűnt. Nehezen értette meg, miért nevezzük bíráló szavait legeslegnagyobb dicsé­retnek. Farkas Ibolya Bethlen Katát játszotta, de akkora sikerrel, hogy még Hollandiába is meghívták. Csorba And­­­rás, Ferenczy István és Fe­renczy Cson­­gor úgy ját­szottak a Nem zárjuk kulcsra az ajtót című darabomban, hogy én elhittem, a darab nagyon jó. (Nemrégiben újra­olvastam, és kételkedni kezdtem.) És a kolozs­vári színművészek: Senkálszky Endre, aki magatar­tásával kiér­demelte „a Kárpát-medence legtisztel­tebb színművésze cí­met”, A korona aranyból van 1971-es ősbe­mu­tatóján Knox tiszteletest alakította, ugyanebben a darabban a szépséges Sebők Klá­ra játszotta Stuart Máriát. Te­mesvá­ron a felejt­he­tetlen Fábián Fe­renc játszotta Bolyai Jánost (Cseresnyés Gyula rendezte, bebizonyítván, hogy a legjobb színmű­vé­szek át tudnak változni legjobb rendezőkké). Sep­­si­szent­györgyön Krizsovánszky Szidónia alakította Bethlen Katát, nagy ünneplések közepette. Kiss Törék Ildikó előbb a nagy­­­vá­ra­di színházban mutatta be az Árva Bethlen Katát, aztán nagyon sok Kárpát-medencei templomban. Természetesen férje, Varga Vilmos rendezésé­ben, aki a Bolyai János estéjében is bebizonyította, hogy színművészként is a legjelentőseb­bek közé tartozik. Csiky Ibolya, Nagyvárad ked­­vence A korona aranyból van Stuart Máriáját úgy alakította, hogy a korszak leghíresebb rende­ző­je, Szabó József még három évtized múlva is előadást tartott róla, s nem más­hol, mint egy írországi színművészeti főiskolán. (Nekem ezt akkor vallotta be, amikor Budapesten rendezte a Déryné című darabomat Kilin Ildikóval a cím­szerepben.)

 

Az  erdélyi bemutatókon kívül hol arattak sikert  az Ön darabjai?

 

– Erdélyi bemutatóimra emlékezvén, eszembe jutnak a felvidéki bemutatóim is. Csendes László Bolyai Jánosként, Lengyelné Gombos Ilona Bethlen Kataként a kassai magyar színházat, Dráfi Mátyás pedig Magel­lán­ként a komáromit kedveltette meg velem. Szívesen beszélek a magyarországi szín­házi bemutatóim­ról is – és egy finnországiról! Amikor a finn­országi Lahtiban az Árva Bethlen Kata című darabomat láthattam… Hannu Launonen és Ilka Firon for­dították a drámát finn nyelvre, Inkeri Luoma-Aho művész­nő játszotta Bethlen Katát. Nekem azelőtt már sok színházi bemutatóm volt Magyarországon is! A legemlékezetesebbek: Piróth Gyula oly sikerrel mutatta be Kecskeméten 1971-ben a Bolyai János estéjét (ez volt az első csonka-ma­gyarországi bemutatóm), hogy a nagy rendezők és direk­torok – Marton Endre, Pétervári István, Keres Emil, Misz­lay István, Dobai Vilmos, Kerényi Imre, He­gyes­halmi Lász­ló – mind kedvet kaptak arra, hogy darab­kérő levelei­ket meg­írassák. A kecskeméti Bolyai-bemutatót szerencsére Radó Gyula is látta, és a következő esztendőben már próbálta is a dara­bot Ka­posvár híres színészével, Rajhona Ádámmal. Radó Gyula később a Vincent van Gogh című monodrá­mámat is megrendezte, Cserhalmi Györggyel a címsze­repben. Eszembe jut az Árva Bethlen Kata Ronyecz Máriával a Nemzeti Színházban. Száz­nál több előadást ért meg. Az Árva Bethlen Katát ezután több színház bemutatta, így játszhatták a korszak többi nagy művésznői is. Nagyon emlé­ke­ze­tesek számomra Spányik Éva és Dobos Ildikó ala­kításai. (E mono­drámának különös szerencséje van: csak a legnagyobb művésznők nem riadnak vissza a nehéz pró­batételtől, amit vál­lalnia kell annak, aki Bethlen Kata mer lenni a színpadon. A rendezők mind felhívták erre a fi­gyel­memet: Vadász Ilona, Vas-Zoltán Iván, Kerényi Imre, de már az ősbemutatót vállaló Gyöngyösi Gábor is. De még  Pozs­gai Zsolt is, aki nem is olyan régen  rendezte.) A Jászai Mari monodrámámat régebben is több színház játszotta. Nemcsak az ősbemutató (Bartis Ildikó játszotta Szatmárnémetiben Gyöngyösi Gábor rendezésében), de a debreceni (Csoma Judit játszotta Beke Sándor rendezésében) és a veszprémi előadás is (Spányik Éva játszotta Kerényi Imre rendezésében) emlékezetes számomra.

 

Volt néhány pazar szereposztás…

 

– A Radnóti Színházban a Tárlat az utcán című darabom­ban – éppen a finnországi utam idejében – Bessenyei Fe­renc játszotta Gauguin-t, Darvas Iván pe­dig van Goghot. Ugyanott ját­szot­ta Sinkovits Imre a Bolyai János estéje cí­mű monodrámámat. Tehát drámaírói önbizalmam is lehetett volna már, ami­kor megérkeztem Finnországba. Ahol én – életemben elő­ször és utoljára – a legjelentősebb vendégek közé sorol­tat­tam. Akkor is teljesítették a kívánságaimat, ha teljesít­hetetlen volt. Ha véletlenül azt mondtam, hogy más­nap síz­ni szeretnék, de aztán elfelejtve ez óhajo­mat, kije­len­tettem, hogy lovagolni szeretnék a finn tavak között, ak­kor reggel vittek a sípályára, de délben már ott volt a sí­pályán a fel­nyergelt ló is. Mondtam egy finn tisztség­vi­selőnek, hogy ilyen tiszteletet egy drámaíró nem érde­mel. Ko­moly arccal válaszolta, hogy nemrég Arthur Mil­lert ugyan­ilyen tisztelettel fogadták…

 

Mivel erősítette önbizalmát  az  utóbbi időben az  erdélyi  színház?

 

– Az Árva Bethlen Katát Meister Éva mű­vésznő szép előadásában nem máshol láthattam, mint Beth­len Kata faluja, Olthévíz templomában… A Tér című mono­drámámat Sebestyén Aba is bemutatta Marosvásár­helyen (Török Viola rendezésében), de az ő előadását már több magyarországi színházban is megnézhettem, mert járja a darabbal az egész Kárpát-medencét…

 

Igaz-e, hogy sok drámáját  többször is újraírta?

 

– Igaz. Ha régi drá­­­máim újra megjelennek, akkor bizony igyekszem tökéletesíteni őket. És ez a szokásom nem új. Már a hetvenes évek végén, nyolc­va­nas évek elején is nagy kedvvel gyakoroltam az „újraírást”. Mi en­nek az oka? Az igazságot, úgy látszik, nem könnyű megkö­zelíteni. Ha úgy ér­zem, hogy egy drámai helyzet igazságához köze­lebb kerül­tem, ak­kor ismét kedvem kerekedik foglalkozni vele. A Széchenyi Istvánról szóló drámatrilógiát húsz évig ír­tam, s több változata meg is jelent. Egy nagyon régi da­ra­bom hősnőjéről, Stuart Máriáról is írtam egy új drámát. De egészen újat. Még Stuart Mária ellenfelei sem ugya­nazok a két da­rabban. Pe­dig nem akar­tam, hogy így legyen. Azért volt szük­sé­gem az új „szín­játszó sze­mélyekre”, hogy Stuart Máriának méltó ellenfelei legyenek. (A réginek a címe: A ko­rona aranyból van, az újé: A királynő aranyból van.) Bo­lyai Jánosról is írtam egy új monodrámát, A Tér címűt. Az üdvtant író Bolyai drámáját próbálom megvilágítani az új darabban. Az 1966-ban elkezdett Megszámláltatott fák cí­mű drámámat talán még mindig nem fejeztem be: leg­jobbnak természetesen az idén írt változatát tartom. A Vincent van Goghról szóló drámáim (az egyik monodráma, a másik többszemélyes) sok változata közül is azokkal vagyok elége­dett, amelyeket nemrégiben fejeztem be.

 

Min dolgozik jelenleg?

 

– Legújabb drámám, A magyar Trisztán és Izolda Bocskai István fejedelem és Mária Krisztierna hercegnő rejtélyes kapcsolatáról szól… Történelemtudományunk nagyon talányosnak tartja Mária Krisztierna szemé­lyiségét, s bár nem vitatja el tőle az Erdély végzetes asszonya minősítést, nem mer következtetéseket levonni még abból sem, hogy amikor 1606 elején Bocskai István feleségül kéri, igent mond, s a házasságkötést csak Mária Krisztierna unokafivére, Rudolf császár-király tudja megakadályozni, de még abból sem, hogy a szép és még mindig fiatal hercegnő Bocskai István váratlan halálának hírére azzal a sokat sejtető elhatározással válaszol, hogy kolostorba vonul… Szerelmük története bevezet minket az ún. szakrális szerelem világába. Ami Bocskai István és Mária Krisztierna szerelmi viszonyában történik, az bi­zony mintha a metafizikai valóság része volna,  és legkönnyebben a magyar mitológia és a magyar archaikus népmesék se­gítségével fejthető meg.
 
 
 

Kocsis István
 
1940. május 7-én született a szatmári Ombod községben. Középiskoláit Szatmárnémetiben végezte 1956-ban. 1957–1959 között a Bolyai Tudományegyetem magyar-történelem – levelező – szakos hallgatója volt. 1965-ben szerezte meg diplomáját a kolozsvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, ahová 1961-től járt. Írói és történetírói munkája mellett foglalkozott újságírással, folyóirat-szerkesztéssel és forgatókönyvírással. Szépirodalmi alkotásait (novelláit és drámáit) 1965 óta közlik a magyarországi és az erdélyi folyóiratok. Drámáit 1969 óta játsszák, első regénye, A tizenkettedik lánc 1986-ban jelent meg. Díjai: József Attila-díj (1987), Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2015).