Beszélgetés Ács Margit íróval, esszéistával, kritikussal




Acs_Margit2_NB

„Már-már szabadnak érzem magam saját magamtól is”

– A Szépirodalmi Könyvkiadónál tanulhatta ki a szerkesztés csínját-bínját. Itt kikkel ismerkedett meg?

 

– Egész életem azon múlt, hogy észreveszek-e egy kis cédulát az ELTE épületében, amelyen társadalmi ösztöndíjra hirdettek pályázatot a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Szigorú feltételeket szabtak, de nekem annyira szükségem volt rendszeres pénzkeresetre, hogy azonnal jelentkeztem, pedig fogalmam sem volt arról, hogy az ország akkor legtekintélyesebb kiadójába betenni a lábam és esélyt kapni a későbbi lektori státuszra, a mi bölcsész világunkban, a lehető legnagyobb szerencse. Utassy József például egyszer megvallotta, hogy ők, akiknek nevelőtanári állások jutottak gyanús környéken lévő kollégiumokban, bizony görbe szemmel néztek rám. Harmadévtől rendszeresen bejártam dolgozni a szerkesztőségbe, lektorálni való kéziratokkal láttak el, olvasmányokat ajánlottak, filmeket, hallgathattam beszélgetéseiket, ez volt az igazi egyetemem. Domokos Mátyás, későbbi férjem volt az egyik kijelölt mentorom, de a szerkesztőségi szobában ott ült Juhász Ferenc, átjött a szomszéd szobából Réz Pál, gyakran belátogatott Vas István, Nagy László, Kormos István, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Csurka István és sorolhatnám a nagy neveket. Személyes közelségbe kerülhettem Németh Lászlóval, Déry Tiborral, Illyés Gyulával, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval is. El lehet képzelni, milyen tudatlannak, jelentéktelennek éreztem magamat a társaságukban. Nemcsak kezdő lektorként, később is állandóan a kisinas pozícióját foglaltam el lélekben. Persze a kisinastól nem idegen egy adagnyi pimaszság sem, na jó, nevezzük inkább iróniának. Annak idején csodálkoztam, hogy miért száll rám a kiadó vezetője, Illés Endre, miért kapom csőstül a megrovásokat, ultimátumokat, holott szemlátomást értékeli lektori minőségérzékemet, aztán arra jutottam, hogy mint színműíró, az életben is mindenkire szerepeket oszt, és rám osztotta a dacos, nagypofájú fiatal figuráját. Hiába voltam a szerénynél is szerényebb, hiába közlekedtem a szőnyeg és a tapéta alatt, ő le akarta törni a szarvamat. Ennyi év után, megszemlélve a nagyságokról őrzött személyes megfigyeléseimet, már nem is tudom: talán csakugyan volt valami kis szarvam, csak nem tudtam róla. S nyilván ezért nem sikerült letörnie.

 

– Kiket szerkesztett, lektorált? Kik váltak meghatározó szerzőivé?

 

– Elismert nagyságokról volt szó eddig, őket bámulni nem nagy teljesítmény. A lektor a középszerrel vívja meg napi harcait, a dilettánsok hadát nem is említem. Ismeretlen szerzők kéziratainál valami ösztönös érzék diktál az embernek, már akiben van ilyesmi. Gyakran nagy kritikusokban sincs, de műveltségük, okosságuk kipótolja. Nekem viszont az ismert szerzők is ismeretlenek voltak, azokat is fürkészve, magamon átszűrve olvastam, mert még a sznobizmushoz is hiányzott belőlem a műveltség. Talán emiatt csiszolódott ki a belső mércém: nagyon kis hibaszázalékkal tudtam megkülönböztetni a jó szöveget a kispekulálttól, a csinálttól, az álrévületben burjánzótól. Nem méricskéltem a kánonhoz, hanem őt magát, a szöveget néztem. A leglátványosabb lektori teljesítményemnek Hajnóczy Péter és Kertész Imre felkarolása bizonyult. Mindkettő úgy került a Szépirodalmihoz, hogy a Magvetőtől nagyon csúnya, szinte feljelentéssel felérő levél kíséretében visszakapták a kéziratukat. Hajnóczy is, Kertész is az irodalom berkein kívüli világból érkezett, ráadásul irritálóak voltak az adott politikai közegben. A cenzúrát ellátó személyek minduntalan felneszeltek a Hajnóczy-novellákban lévő rejtett gyúanyagra, pedig semmi „politikai” nem volt ezekben az írásokban, csak rettenetes harag, amely a „rendes” társadalomból kirekesztődött fiatalemberben izzott. Nekem sikerült átcsúsztatnom a hivatalos közegen a kéziratát, márpedig ha valami rendszeridegen anyag nyilvánosságra került, azt már óvakodtak megtámadni, inkább elhallgatták, hiszen a támadás reklámként is funkcionál, meg sok mindent le is kellett volna írni a kínos igazságokból. Így Hajnóczy író lett, aztán felkapta a Mozgó Világ és a Valóság köre, siker övezte. Kertész Sorstalansága azonban visszhangtalan maradt több évig, csak Spiró György 1980-as esszéje indította meg az irodalmi világban az elismerését, amely aztán a Magyarországon kapható valamennyi díj elnyerésében is kifejeződött, de ezt sikernek mégsem nevezném, mert a Nobel-díjig csak szűk körben ismerték. Sőt a regény értékelése körül ma is vita zajlik a magyar olvasók körében. Én 1975-ben írtam le a Magyar Nemzetben a Sorstalanságról, hogy jelentős mű, és nem memoárként olvasandó, hanem létértelmező metaforaként. S a minap is ugyanerre jutottam az újraolvasásakor, holott magától az írótól nagyon eltávolodtam.

Lám, messzire kerültem a Szép­iro­dalmi Könyvkiadó kezdő lektorától, de hát ez is mutatja, hogy valóban egész életemet meghatározta az a cédula az ELTE falán.

 

– Hogyan került az Újhold körébe, hogyan lett proletár családi háttérrel – Nemes Nagy Ágnes szavait idézve – „értelmiségi kacsa”? Az elhallgatott ’56-os események is nyilván befolyásolták…

 

– A 70-es években volt egy könyvrecenzió-sorozatom a Magyar Nemzetben, Nemes Nagy Ágnes egyik esszékötetéről is írtam, és ő ezután beszélgetésekre hívott, sőt bámulatos módon elolvasta első novelláskötetemet is. Meg kell mondanom, hogy mi, mai idős írók, nem vagyunk olyan nagyvonalúak, mint fiatalkorunk öregjei voltak, nagyon kevés kortársam van, aki hozzájuk hasonlóan szánna időt a pályakezdőkre. Ha Domokos Mátyás is jelen volt a találkozásnál, ádáz vitákat folytattak a népiek szerepének megítéléséről. Ádáznak mondom, de természetesen nagyon becsülték és kedvelték egymást, csak indulatosan szerettek vitatkozni. Nemes Nagy Ágnesen gyógyíthatatlan sebet ütött folyóiratuk 1949-es betiltása, s bontakozó tehetségük megbénítása több évtizedre a publikálási lehetőségek elzárásával. Ugyanekkor a kommunista rendszer demagógiájának megfelelően a politikusok körüludvarolták a népi írók egy részét, főleg Illyés Gyulát, Kossuth-díjat adtak a pályakezdő Juhász Ferencnek és Nagy Lászlónak – és ezt Ágnes nem tudta megemészteni. Bizonyára ezért lett a szokottnál érzékenyebb az emberek származási hátterére, nagyon számon tartotta, hogy munkáscsaládból jöttem, s módfelett érdekelte, hogyan jutottam mégis abba a stíluskörbe, amely a Nyugat polgári származású íróihoz, novellistáihoz kötődik. Mi történhetett velem, hogy 1956-ban szembefordultam rendszerhű családommal? Nem fért a fejébe. Voltak tehát választóvonalak is közöttünk, de a 80-as években egyértelműen az Újhold-körhöz számítódtam. És egyszerűen csak szerettem őket, Ágnest, Lengyel Balázst, Mándy Ivánt. Más idők jártak akkor, mint most, mert ugyanezekben az években ott voltam a Bethlen Gábor Alapítvány alapítói között, jelen voltam a népi ellenzéknek nevezhető kör megbeszélésein a Hitel folyóirat eltervezésénél. Ez ma már elképzelhetetlen volna.

 

– 1975-ben kezdett publikálni szépirodalmat, kisprózát, melyekben klasszikus modernség, nagyfokú pszichológiai érzékenység tükröződik. Újítóan állt az esszénovella műfajához. Első megjelenéseit egyesek – rosszul – az ún. női irodalomba sorolták, majd valamiféle mellőzöttség és elbizonytalanodás érződött. Hogyan tudott kitörni a beskatulyázásból?

 

– Nem álltam „újítóan” az íráshoz. Egyszerűen csak formát kerestem egy-egy kis maghoz, valóságdarabhoz, amely, Isten tudja, hogyan, miért, felbukkant bennem. Meg akartam írni, hogy legyen. Nem a bánataimat szándékoztam elpanaszolni, a véleményemet kifejteni, még kevésbé jó helyezést kapni a modernség ötletbörzéjén. Ezért váratlanul ért, hogy „hagyományosnak”, „későnyugatosnak” minősítettek a kritikusok, mintha lett volna a kredencben egy sütőforma, amit előkaptam onnan. Az első kötetem novelláit öt évig tartottam az éjjeliszekrényemen (asztalfiókom nem volt, igen kis lakásban laktunk fiainkkal), és férjemen kívül nem tudott róluk senki, mert láttam, hogy mi a sorsa a féltehetségeknek, akik valami kiadhatót össze tudnak hozni, de soha nem lesznek írók. Aztán, amikor már nem voltam képes tovább titkolni őket, előálltam velük. A fogadtatás igen vegyes volt, az első kötetesek díjától a lebunkózásig terjedt a skála, de csak a második kötetnél, a Beavatás című kisregénynél értettem meg, hogy nem számíthatok nagyobb figyelemre az irodalmárok részéről, mert minden aktuális divattól, áramlattól különböznek a témáim, a nyelvezetem, a szilárd talajt igénylő idegzetem. „Finomnak” minősülök, mert akkoriban, részben a beat-próza hatására, részben a valós nemzedéki életélmény miatt, általában önsorsrontó fiatalemberek kocsmáztak és kültelki bódékban csöveztek a magyar irodalom fiatalabb évjáratainak prózájában. „Finomságomra” mentségként szolgált női mivoltom. Tulajdonképpen szerencsém volt ezzel: nem vettek komolyan. Így olyasmit is megírhattam, ami egyébként tilalom alá esett. A Beavatásban például azt az 1956-ban ránk zuhant tapasztalatot, hogy a nyugati világ totális közönnyel viseltetik a szovjet megszállásból következő nyomorú helyzetünk iránt. Itthon ezt szerelmi háromszögtörténetnek olvasták, csak nyugati magyarok méltányolták szándékomat (Határ Győző a Szabad Európában, Éva Haldimann a Neue Zür’cher Zeitungban). Vagy később az emésztő bizalmatlanságot írhattam meg, amely a belső elhárítás jelenlétének állandó tudata miatt ver gyökeret minden kapcsolatban. Ez a téma is besorolódott a női lélek finomságaiba. Háborogtam is, de vigyorogtam is ezen. Ami bántott, az a 80-as évek derekán következett be: a korszerűség, a művészi eredetiség kisajátítása egyetlen stílusáramlat számára, amelynek dicsőségére minden másféle gondolat, ízlés, szemléletmód, létértelmezés feláldoztatott. Mondhatnám, hogy ez az irodalmi környezet hallgattatta el bennem a prózaírót két évtizedre, de sokkal gyakorlatiasabbak voltak az okok. Az első szabad választás előtt minden energiámat lekötötte a szervezkedés, a mozgalomban való tevékenység, azután pedig a házasságból való kilépésem után pénzt kellett keresnem szakmánk radikálisan megromlott körülményei között az új életem berendezéséhez. Szerkesztő lettem a Kortársnál, s maradék időmből és lelkierőmből csak esszékre futotta.

 

– A 80-as években kezdett érdeklődni a népi mozgalom iránt, mely később vitairatok, elemző tanulmányok, esszék ihletője lett. Mi volt az a motiváció, milyen igazságot keresett, amikor feléjük fordult? Az irodalmi közéletiséghez való viszonyát mennyire befolyásolta az, hogy a népi-urbánus ellentétet testközelből figyelhette meg?

 

– A klasszikus népi mozgalom a 30-as években a nemzetben lévő mély szakadékra reagált: a „fent” és a „lent” irdatlan gazdasági és kulturális távolságára. Magyarán a nép emancipációját tartotta szem előtt, amely a magyar történelem évszázadai alatt elmaradt. Én ezt a távolságot a családomban szenvedtem meg. Gondolom, ezért voltam oly fogékony a társadalmi kérdésekre. A népi eszmeiséget a 90-es években a fajvédelemmel, a náci ideológiával azonosították, holott a piacgazdaság körülményei között a szakadék egyre mélyült. Egyszersmind a nemzeti létforma jogosultságát is kétségbe vonták (s ezen belül az irodalom nemzeti funkcióját is), látszólag a társadalmi modernizáció, a világhoz való felzárkózás, a liberális életmodell jegyében. Holott valójában a neoliberális gazdasági invázió számára végeztek hasznos ideológiai marketingmunkát. Sem az újra sürgetően aktuális népi programra szórt rágalmakat nem tudtam elviselni szó nélkül, sem pedig az irodalom elszakítását elsődleges bázisától, a nemzeti közösségtől. Akkor írt esszéim mára valószínűleg közhelyessé váltak, hiszen jórészt igazolódtak. Cseppet sem bánom, ha ma érdektelen evidenciaként hatnak akkori mondataim, hiszen végre kellő számban látják az emberek, mi történt velünk ebben a fene nagy felzárkózásban, és hogy mihez zárkóztunk fel.

 

– Nagy visszhangú irodalomtörténeti konferenciákat hoz létre. Mi fordította az irodalomszervezői munka elhivatottsága felé? Melyek azok a legfontosabb dolgok, melyek ügyét mindig is képviselni kellett és kell ma is?

 

– A konferenciaszervezésbe is úgy keveredtem bele, mint az esszéírásba: mérgemben. Mert rendben van minden a relativizmussal, az értékfogalmak, a nyelv megbízhatóságának kétségbe vonásával, amíg mindez nem válik kötelező dogmává. Amíg saját relativitásának is tudatában van a tan. De amikor egy új kánont meghirdető irodalomtörténeti kézikönyvet hoznak létre, amelynek előszavában azt olvasom, hogy mindent, ami a magyar irodalomban számít, magában foglal, holott Móricz Zsigmond mondjuk csak 1919-ig írt műveivel szerepel, s a Károli-Biblia vagy Dsida Jenő meg se említődik, és ez a kézikönyv egyetemi tankönyvként funkcionál, akkor eljött az ideje egy konferenciának, amelyre kizárólag irodalomtörténészeket, professzorokat, akadémikusokat célszerű meghívni, hogy ne mi, írók nyávogjunk szokott sértett hiúságunkban, hanem a tudós szakma mondja ki az elmarasztaló ítéletet. Erre a 2008-ban, az írószövetségben tartott konferenciára büszke vagyok, valóban nagy visszhangja volt, de nem a sajtóban. A többi konferencia sem volt talán haszontalan. Általában a mostani belterjes irodalmi akadémizmus ellenében igyekszem arra az irodalmi termésre irányítani a figyelmet, amely még szerves kapcsolatot tart a mi közönséges kis életünkkel, vagyis a történelem rejtélyes univerzumával.

 

– Legutóbbi, Kontárok ideje (2011) című kötete egyben írói újjászületésnek tekinthető, Erdélyben is volt jó néhány bemutatója. Miképpen fogadta a közönség a „visszatérést”, sikerült-e az újjászületés?

 

– 2009-ben hagytam abba a folyóirat-szerkesztést, s két év alatt összejött a novelláskötet. A rendszerváltás körüli évek tapasztalataiból íródtak a novellák, nem sok magyar író merészkedett erre a még forró terepre. A nemzedékemhez tartozó olvasókat megérintette, bár mindenki a saját hasonló élményeit kezdte el mesélni nekem, ezért azt gondolom, hogy ez a könyv túlságosan földhözragadtra sikerült. Voltak fiatalok, akik történelemként olvasták, ennek örültem, bár nem bánnám, ha közük is támadt volna hozzá. Szóval zavarban vagyok kissé ezzel a könyvvel kapcsolatban. Rögtön folytatni akartam az írást, épp hiányérzeteim miatt, ehelyett  három évet adtam az életemből a Magyar Művészeti Akadémiának. Mint az elnökség tagja belevesztem a szerveződés-alakulás munkálataiba. Múlt ősszel visszavonultam, s most megpróbálok ráerősíteni, mert utolsó körre csengettek, mint a hosszútávfutóknak.

 

– Sokan méltán tartják örökifjúnak, vajon a pilisi levegő teszi, vagy már valamiféle lelki béke áll ennek hátterében?

 

– Szívesen bedőlnék ennek a kedves bóknak, de tudom, amit tudok. Így aztán nem fiatalos szeretnék maradni, hanem öregen – sokáig élni. Van az öregségben jó is. Például az embert nem hajszolja már az ambíció, a tudásszomj, a kalandvágy. Már-már szabadnak érzem magam saját magamtól is.

 

 

Ács Margit

1941. június 11-én született Budapesten. 1964-ben szerzett diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán. A 70-es években a Magyar Nemzet kulturális mellékletébe ír könyvkritikákat. 1964-től 1987-ig a Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987–1992 között a Magvető Könyvkiadó szerkesztője. 1992-től a Kortárs folyóirat kritikai, tanulmány- és esszérovatát szerkesztette. Könyvei: Csak víz és levegő (novellák,1977); Beavatás (kisregény, 1979); Kard, korbács, alamizsna (elbeszélések, 1983); A gyanútlan utazó, Az esély (két kisregény 1988); A hely hívása (esszék, kritikák, 2000); Jeleneink és múltjaink (esszék, kritikák, 2006); Kontárok ideje (elbeszélések, 2011). Fontosabb díjai: Elsőkötetesek díja (1977); Füst Milán-díj (1989); József Attila-díj (1991); Kölcsey-díj (1999); Pro Literatura-díj, Arany János-jutalom (2000); Az Év Könyve-díj (2001); A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja (2013).