Beszélgetés Vágvölgyi B. András rendezővel, íróval




vagvolgyi-foto-1

 

Irodalom, film és más tripek

Segíts meghatározni a két professziót jelölő fogalmat, ami az interjú elé kerül majd. „Beszélgetés Vágvölgyi B. András…” Kivel, mivel? Rendezővel, íróval, újságíróval, filmesztétával, szerkesztővel, tudósítóval, műfordítóval?

 

– A rendezőt szeretem, mert a filmrendezés a fő ambícióm. Az írót is, már csak a forgatókönyvek okán is. És valóban van nekem egy újságírói múltam, amibe beletartozik a szerkesztő. A fordítóval úgy vagyok, hogy csak Hunter S. Thompsont meg Naomi Kleint fordítottam, utóbbi nem volt akkora élvezet, szóval a műfordító csak a Hunterre vonatkozik.

 

Jelenleg Kolozsváron élsz, a BBTE Kommunikáció Karán tanítasz. Mikor voltál itt azelőtt, hogy ideköltöztél volna? Tudom, hogy ’92-ben a romániai választásokról tudósítottál és hát összevertek…

 

– 2011-ben a Kolorádó Kiddel vendég voltam a TIFF-en. Gyerekkoromban is jártam erre, meg tudod, a magyarországiak szoktak jönni Erdélybe. ’82-ben egyetemista voltam, néhány barátommal szamizdatokat csempésztünk át. Még nem tudtunk az Ellenpontokról, de többek között az Ellenpontok szerkesztőinek is ment egy pár. Bretter Zoltánnál laktunk, Szőcs Gézával voltunk valamilyen viszonyban, nagyon kedvesen eljött velünk Marosvásárhelyig, mutogatott dolgokat, mesélt, aztán visszastoppolt. Utána a Szabad Európán hallottam az őt ért atrocitásokról, szovjet stílusú politikai pszichiátriáról, akkor úgy éreztem, hogy ez az ország nekem nem jön így be. Hét év kihagyás után volt a következő látogatás, ’89 karácsonyán. Marosvásárhelyre vittünk egy segélyszállítmányt. Volt kollégámmal, Bojár Iván Andrással, miután visszajöttünk Vásárhelyről, valamiféle házibuliban voltunk Kolozsváron. Ott néztük meg a Ceauşescu-házaspár kivégzését a tévében. Elég hideglelős lezárása volt a „csudák évének”. Aztán is volt ide-oda járkálás, Bukarestben is jártam, Moldvában, Csángóföldön.

’92-ben a romániai választásokról tudósítottunk, akkor majdnem agyonvertek. Déri Miklós fotográfus kollégámmal voltunk Bukarestben, utána egy repülőn jöttünk vissza Kolozsvárra Funarral. Akartam vele interjút a Narancsnak. Elképesztő volt, ahogy nézett ránk, magyarországi újságírók odamegyünk hozzá, hogy interjú stb. Úgy adódott, hogy amikor be kellett volna mennünk hozzá a hivatalába, éppen látleletet vettek rólunk valamilyen érdekes állapotban levő egészségügyi intézményben. A Mikinek bordája tört, nekem agyrázkódásom volt. Annyi történt, hogy Keszthelyi Gyulával, aki akkor a határon túli magyarok magyarországi hivatalának volt a főembere, illetve Füzes Oszkár Népszabadság-tudósítóval, aki később bukaresti nagykövet lett, meg a fotósával, beültünk a Melody nevű helyre. Miután az öregek elmentek, mi a Mikivel maradtunk. Beszélgettem valakivel angolul, láttam, hogy a Miki ül egy asztalnál, és az ölébe fricskáztak egy cigarettát. Odanéztem, ki volt az, kaptam egy akkora maflást – pedig nem vagyok apróvad –, hogy métereket repültem, aztán a földön rúgták a fejem. A Mikit is nagyon elkalapálták, a támadók voltak vagy nyolcan, de volt lélekjelenléte, mikor kicsusszant a kezük közül, kiment, fogott egy taxit, és a taxival bejött az étterembe, a Dacia tolta szét az asztalokat. A Continentalba taxiztunk át, ami ugye pár száz méter, annyira parások voltunk, hogy még a szobaajtót is elbarikádoztuk.

 

Nem azt kérdezem, hogy milyen Kolozsváron. Úgy kérdezem, mondjuk, hogy szolgálhat-e majd az itt eltöltött időszak egy nagyobb vállalkozás alapjául?

 

– Van ilyen elképzelés, persze. Én ezt olyan szemszögből tudnám megközelíteni, hogy „a pesti csávó mit gondol”. Ha ez könyv lenne, akkor többet kéne mászkálnom Erdélyben, több emberrel találkozni, és ennek persze volna forrásigénye. Van egy filmelképzelés is, ami abszolút kolozsvári volna, helyszínek is vannak és emberek is. Ez most komolyabb, mert ez a forgatókönyv már készül.

 

Van ennek a tervnek címe?

 

– Munkacímet tudnék mondani, Trans­Underground, de korai volna erről még beszélni.

 

Összefoglalnád, hogy hol éltél még huzamosabb ideig? Mikkel foglalkoztál?

 

– Angliában, ahol jártam egy darabig egyetemre. Bécsben volt az első munkahelyem. Amerikában elég sok időt töltöttem, össz-vissz majdnem három évet. Egy ideig dolgoztam Hongkongban. Éltem Japánban is egy évet, meg járogattam vissza.

 

Amerikában ismerkedtél meg Hunter S. Thompsonnal, a gonzó zsurnalizmus megteremtőjével. Mennyire állt készen ’91-ben a magyar nyelv a gonzóra?

 

– Eléggé. Az ezredforduló környékén divat volt arról beszélni, hogy a Narancs micsoda sajtónyelvi megújulás volt. Ami igaz. Írtam később, hogy ennek három forrása volt. Egyrészt az amerikai „új újságírás” a hatvanas évektől. Amikor gimnazista voltam a ’70-es években, a Hunter Thompsont még nem ismertük, de ekkor már megjelent Tom Wolfe Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című könyve. Engem lenyűgözött, hogy így is lehet újságot, riportot írni: olyan szabadság és rock and roll zeneiség volt benne, ami nagyon előremutató még ma is. Később jött a Hunter Thompson – nem akarok álszerény lenni, az ő magyarországi megismertetéséhez, azt gondolom, én is hozzájárultam. A Narancs-nyelv másik forrása a Magyarországon mindig is létező publicisztikai vitriol. Ne menjünk messze: Ady Endre. A Narancs-alapítók közül többen, például Bozóki András és én is foglalkoztunk korábban a ’20-’30-as évek urbánus publicisztikájával: József Attila, Ignotus Pál, Fejtő, K. Havas, Zsolt Béla. Ez is hatott, mert ez igazi városi vitriol volt, elfogadtuk hagyományunknak. A harmadik forrás meg az aktuális flaszternyelv, a pesti szleng, ami élő organizmus, sokat változik, megtermékenyítőnek tartom azt a fajta nyelvi gondolkodást, amit magával hoz.

 

A rendszerváltás előtt elképzelhető lett volna ez, vagy a gonzó egy olyan igény volt, hogy az új rendszerhez új beszédmód is szükségeltetik?

 

– A magyarországi kommunista és párton kívüli sajtó szabadabb volt az itteninél, jobban lehetett sorok között beszélni, sejtetve elmondani dolgokat. Mégis dögunalom: rossz, poros, ásatag, avas stb. Voltak persze kis kivételek, például az Élet és Irodalom vitái a ’70-’80-as években. A Magyar Narancs közvetlen előzménye a szamizdat volt. Nagyszerű írások jelentek meg a Beszélőben, az AB Hírmondóban, stilárisan is iszonyú jó publicisztikák. Haraszti, Kenedi János, a Fortinbras Jenő néven publikáló szerzőpáros (Szabó Miklós –
Krasznai Zoltán), Gadó György. Nem csak politikailag bátor és merész tettek voltak ezek, hanem jó irodalom is.

 

Egyik alapítója és főszerkesztője is voltál a Narancsnak, de onnan eljöttél. Miért?

 

– Ez egy komplikált történet. A lényeg az, hogy az én időmben a Narancs közösségi tulajdonban volt. Eredetileg a Fidesz nevű radikálisan liberális alternatív ifjúsági szervezet alapította. Amikor a liberális Fidesz bejutott a parlamentbe, egy korábbi megállapodás értelmében a Narancs különvált tőle, hiszen a kiadó politikai párt lett. Az alapító nyilatkozatban benne volt, hogy nem akarunk pártújság lenni, irányzatos igen, pártlap nem. Ezután a szerkesztők közössége volt az, aki az újságot kiadta. Ehhez gazdasági társaságot is kellett alapítani, ez részvénytársaság volt. Örömmel jelentem, hogy valamikor részvénytársasági elnök is voltam ebben az életben. Ez eltartott egy darabig. Meghatározott időnként volt főszerkesztő-választás. Ezt kétszer megnyertem, egy harmadik alkalommal nem. Volt elképzelésem, hogyan lehetne folytatni az együttműködést, úgy gondoltam, hogy kétharmados legitimáció kell egy ilyen választáshoz. Egy vagy két szavazattal erről lemaradtam, akkor mondtam, hogy jó, fogtam egy pakundekli dobozt, összepakoltam a cuccaimat és eljöttem. Nem mondom, hogy nem hiányzik néha. A mai napig jó újságnak tartom a Narancsot. Mikor én csináltam, más volt, de a korszak is.

 

Beszéljünk a filmekről és az irodalomról. Azt gondolom, hogy nálad a megélt tapasztalat fontos elem. Ott a Kolorádó Kid mint film, a film után pedig írsz egy kompakt regényt nézőpont- és regiszterváltásokkal.

 

– Azt gondolom, hogy a Kolorádó Kidben nem vagyok benne igazán. Amikor az eseménysor zajlott, nem voltam a világon. Nekem ez a film és a regény a világról szól, amibe beleszülettem. Másrészt egy lumpenproletár közegben…

 

Lumpenproletár?

 

– Kicsit gengszter, kicsit melós: mifelénk használatos szó. Én értelmiségi családban nevelkedtem, de mondjuk, valamelyest a lumpenproletariátus világára is volt rálátásom. Itt inkább ’56-ról van szó, meg a tabukról. Elég jó példa Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje 1965-ből. Interjút kellett adnia a Népszabadságnak, ahol hosszan bizonygatta, hogy ez a film nem ’56-ról szól, ezután mindenki, a sorok között olvasva, azt mondta, hogy Jancsó csinált egy filmet ’56-ról, hiszen most mondta, hogy nem arról csinálta. Fontos története volt ’56 az én szüleimnek is. Ekkor végeztek az egyetemen, a háromnegyed évfolyamuk disszidált: Icuka írt levelet Kanadából, Terike Ausztráliából üdvözöl, Vili letelepedett Los Angelesben, Nyugaton a helyzet változatlan.

 

Érdekes, azt mondod, nem a tied. De ha azt nézem, hogy mi a funkciója filmtechnikailag a rengeteg cameónak, akkor ez ellentétes mozgás. Kemény Istvántól kezdve a férfi vízilabda-válogatotton keresztül rengetegen feltűnnek – már akiket felismerek.

 

– Ezt sokszor elmondtam, Eörsi Laci – aki kimondottan ’56-os fegyveres csoportok történetével foglalkozó történész – talált egy jelentéssorozatot, ami nyelvileg tetszett. Ebből indultunk. Amikor közeledett a megvalósulás, a saját generációm számára valamilyen módon közelibbé akartam tenni, hogy benne legyen a ’80-as évek pesti ellenkultúrája, amin felnőttem. Iván Kovács László Corvin-közi parancsnok szerepére például Menyhárt Jenő barátomra, az Európa Kiadó együttes énekesére gondoltam, mert neki van egy olyan sora, hogy „Egy igazi hős, igazi hős, a kurva életbe, egy igazi hős”. Amikor meg az jutott eszembe, hogy kellene egy Švejk-szerű kihallgatótiszt szemben egy nagyon fagyos és kőkemény ügyésznővel, akkor a Máriás Bécire a Tudósokból. Meg hogy a Bárdos Deák Ági énekelje a Honvágy-dalt, amit énekeltek a Kontroll Csoporttal punkverzióban.

 

Ott van az 1989, ami most regény. Úgy tudom, hogy van már kész forgatókönyv, és szeretnél filmet rendezni belőle. Miben lenne ez más, mivel akkor tényleg ott voltál.

 

– A regényben van a Dániel nevű figura. Azt mondom, hogy ő egy fikciós figura, de az életrajza többször egybeesik az enyémmel. Elég nagypofájú csávó vagyok, de annyira talán nem magamutogató, hogy minden élettényemből élményesztétikát csináljak. Sokat gondolkodtam a szerkezeten, hogyan lehet azt a kort visszaadni. A regény eléggé egyszerű: január 1-jén egy szilveszteri partyval kezdődik, és december 31-én ér véget, van neki 365 fejezete, az ellenzéki vonulat mellett ott a magyar titkosszolgálat is, valamint egy nemzetközi kémkórus. A forgatókönyv nem egy lineárisan kibontakozó film, szerkezetileg van benne némi ravaszkodás. Az akadozó pénz miatt a Kolorádó Kid négy évig készült. Mára már egy átlag magyar film költségvetése 1 millió euró, ennyi volt a Kolorádó Kid is, ám ezt a filmet nem lehetne megcsinálni ennyiből. Van benne jelentékeny szerepet kapó amerikai, izraeli szereplő. Ezekre a szerepekre bőven lehetne star value-val, sztárértékkel rendelkező színészt hozni, aki behozza a közönséget a moziba. A filmnek ez a problémája az irodalomhoz képest: sokkal többe kerül. Lehet olyan filmet csinálni, ami mond is valamit, plusz még sikeres kereskedelmileg is. Ez esetben fontos az is, hogy nem csak Magyarországról szól, ott van a súlypontja, de többször vagyunk Berlinben is, és Romániában fejeződik be.

A forgatókönyv végigment egy nemzetközi script developmenten, aminek Cannes-ban volt a vége, előtte a Berlinalén és Lengyelországban volt egy-egy etap, komoly amerikai scriptdoktorokkal. Sokat segítettek, az értetlenségük is fontos volt sok esetben. Ettől függetlenül a Vajna-féle Filmalap visszakézből elutasította a könyvet, amit azért tartok furcsának vagy legalábbis udvariatlannak, mert a Kolorádó Kid után a korábbi magyar filmfinanszírozási rendszer szerint nekem indulásból járt volna 50 millió forint normatív támogatás, azaz tízezernél több néző látta a mozikban, és volt A kategóriás filmfesztiválon versenyben. 50 millió forinttal egy nagyobb film előkészítését is el lehetne kezdeni.

 

Ha az íróság felől nézzük a te irodalmi életművedet, van nálad tiszta fikció?

 

– Van. Például a Sötétség délben tiszta fikció. Van tudomásom hasonló karakterekről, az 1999-es napfogyatkozás is tényvalóság volt, de a koktélt én kevertem.

 

Mit lehet tudni a készülő novelláskötetedről, amiben ez a novella is helyet kap?

 

– Ezek mohóság-történetek. Ilyen értelemben a Helikonban most közölt szöveg kicsit kiesik ebből, de beleillek a korszakba: 1990 és 2006 között játszódó történetek. Szóval van intellektuális, materiális, merkantil mohóság, hatalmi kapzsiság, gyere gömböc, hamm, bekaplak, olyan típusú történetek, melyek nagyon illenek a korszakra. Alapvetően fikció, nyilván van olyasmi is, aminek van valamiféle reális alapja is, de nem kulcsprózát, visszafejthető rejtvényt szeretnék létrehozni, hanem általánosabb igényű rajzot a posztkommunista kapitalizmus társadalmi lelkületéről.

 

Egyszer azt írtad, megpróbálod kikalkulálni magadban, hogy azok közül az emberek közül, akikkel módodban állt találkozni, kinek volt a legnagyobb hatása a világtörténelem menetére, és arra jutottál, hogy Allen Ginsberg az. De ki az az ember, aki rád tette a legnagyobb benyomást?

 

– Ezt Eörsi Istvántól nyaltam. Amikor az Eörsiről szóló monográfiát írtam, éppen Shakespeare-t fordított a kaposvári színháznak – Ginsberget én is ismertem, Eörsin keresztül, laktam nála New Yorkban –, és mondta, hogy ez a Shakespeare milyen jó ma is. Azon gondolkodott, hogy vajon 400 év múlva ki lesz még érdekes az ismerősei közül, és mondja: á, Vageszkám, csak az Allen, csak az Allen. Jártam Allen Ginsberg irodájában. A költő irodája – erre azért felhívnám a figyelmet! Tizenegy embert foglalkoztatott, közben meg tök szerényen élt. Ki voltak az ajtajára szögezve dolgok: levelek, fotók, rendetlenül. Az egyik fejléce: The White House. „Ez a szép győzelem nem születhetett volna meg áldozatos munkája…” mittomén, aláírás: Bill Clinton, 1993. január, mikor beiktatták elnöknek. Szerinte Allen Ginsberg munkásságának komoly szerepe volt abban, hogy Amerika megválasztotta az első hippigenerációs elnököt.

Aki rám tette a legnagyobb benyomást…? Ezt így nehéz volna megválaszolni. Nyilván van az embernek apja meg anyja, barátai, szerelmei, mesterei, azoknak az embereknek a nevei, akik itt is elhangzottak. Nem tudnék egyetlen embert kiválasztani. Ez mindenféle együttállásoktól, helyzetektől függ, adott idődimenzió és helyzet függvényében.

Vágvölgyi B. András

 

1959-ben született Szegeden. Filmrendező, író, publicista, filmesztéta. 1989-ben a Magyar Narancs alapító szerkesztője, 1991 és 1998 között főszerkesztője. Hunter S. Thompson (Félelem és reszketés Las Vegasban, 2004; A Félelem Birodalma, 2006) és Naomi Klein (No Logo, 2004) köteteit fordította magyarra, Eörsi Istvánról monográfiát (Eörsi István, 2003) írt. Filmezést a Harvardon tanult, Dusan Makavejev volt a mestere, dolgozott Gazdag Gyulával, Tarr Bélával és Jancsó Miklóssal is. Kötetei: Narancs Blue (1998), Tokyo Undeground (2000, 2004), Neondélibáb (2002), Tarantino mozija (2004), ÉnNeMem indián (2006), 1989 (2009), Kolorádó Kid (2010). Írója és rendezője A nagy testvér árnyékában (1997), Bőrük volt a bűnük – Romagyilkosságok Magyarországon 2008-2009, Kolorádó Kid (2010) című filmeknek, a 2014-es Novák Erik rendezte Fekete levesben színészként működött közre.

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter